A legszebb helyekre nehéz eljutni. És ezek a helyek ezért is szépek. Ide csak az merészkedik, aki alázattal fordul a táj szépségei és az ott élő emberek szokásai, hiedelmei felé. Még akkor is, ha néhány dolog nem elég kényelmes, vagy a modern felfogás szerint idejét múlt. 

A Tusheti Nemzeti Park egy ilyen hely. Vad és érintetlen, durva vonású kemény emberek vidéke, ahová alig vezetnek utak, és nincsenek olyan hétköznapi lehetőségek, mint pl internet vagy áram. 

Tusheti Grúzia észak-keleti csücskében fekszik, északon Csecsenföld, keleten Dagesztán határolja. (Őszintén bevallom, abban sem voltam biztos, hogy ezek önálló országok-e, vagy Oroszországhoz tartoznak.) A régióba mindenesetre csak és kizárólag dzsipekkel (vagy helikopterrel) lehet eljutni, májustól októberig bezárólag, az Abano hágón keresztül. Az utat még a szovjetek építették a hatvanas években, kb. 70 km (az utolsó "alföldi" falutól), és mintegy 2826 méteres magasságba kapaszkodik fel, amivel a legmagasabb közúti hágó az egész Kaukázusban. "Anyagát" tekintve köves, poros, saras, betonos, vizes, szerpentines - és persze védőkorlát nélküli, így minden különösebb probléma nélkül lehet lezuhanni az út melletti szakadékokba. Amikor mész rajta, rengetegszer eszedbe jut, hogy fizet ezért neked valaki, azért csinálod? (Persze nyilván Te fizetsz, nem is keveset, hiszen a legbiztonságosabb módja a hágón való átjutásnak, ha bérelsz dzsipet, vagy fizetsz valakinek, hogy vigyen fel). 

Mi korán reggel indultunk a Tbiliszi-külsőn lévő szálláshelyünkről. A dzsipek már ott vártak ránk, és kérdezték, hogy hoztunk-e nejlont a bőröndök becsomagolására. Volt, aki hozott, és voltam én, akinek műanyag a bőröndje, de erősködtek, hogy azért azt is csak takarjuk le, mert a por, meg minden - én meg végül nem ellenkeztem. A három sofőr közül kettőnek akkora szakálla volt, hogy a szerintem a köldökükig ért, és vagy abban volt a szuper erejük, vagy valami másban, de úgy pakolták fel szempillantások alatt a cuccokat a dzsipek tetejére, hogy észre se vettük. Meg egy csomó minden mást: üdítőt, kenyeret, sört, sátrat. Tusheti-ben ugyanis - ha ez az előzményekből nem lett volna nyilvánvaló - nem igazán járnak az áruszállító kamionok, így nagyjából az van a hegyekben, amit ezek a sofőrök odavisznek.

Tbilszitől az utolsó faluig (Pshaveli) tulajdonképpen a betonút unalma várt ránk, két apróbb kitérőt leszámítva: az egyik az Alaverdi székesegyház, amelyről tegnap írtam, a másik pedig, hogy mi a sofőrünkkel beugrottunk bárányhúst venni egy -többnyire- azeriek által lakott faluba. Az első hely, ahol megálltunk, valamilyen piac szerűség lehetett: egy pléh csarnokban körbe felakasztva és az asztalra kidobálva álltak a húsok, de az végül is nem tetszett a sofőrnek, így tovább mentünk a bolt felé. Ott vagy 20 férfi állt, meglehetősen gyanúsan méregettek minket. Amíg a sofőr bement vásárolni, kiderült, hogy ezek épp egy kecskén alkudoznak. Végül az üzlet megköttetett, mert az egyik ember bement az udvarba, és kihozott egy kecskét az egyik hátsó lábánál fogva. A kecske visított, a maradék lábaival próbált kapaszkodni a porba, de a vevő átvette az árut, és tovább vonszolta az állatot. Most vagy messzebb vitte, vagy a kecske megnyugodott (örökre), de egy idő után már nem hallottuk a sipákolást, és a sofőr is megjött a hússal, úgyhogy indulhattunk tovább.

Az utolsó falut elhagyva az addig viszonylag jó minőségű út beszaladt az erdőbe, egyre kátyúsabb, egyre meredekebb, és egyre kanyargósabb lett. Aztán egyre több kereszt jelezte, hogy különleges helyhez közeledünk. Durván kapaszkodtunk fel az emelkedőkön, mellettünk egyre mélyebb szakadék tátongott, az alján pedig egy sebesen hömpölygő folyó. Aztán egyszer csak megértettem, miért volt szükség a nejlon zsákokra: az út átment egy kisebb vízesés alatt, ahol a sofőr még meg is állt egy pillanatra, hogy a port leveresse az autóról.

Egyre meredekebben vitt az út, és egyre kevesebb lett a növény, ellenben a forgalom nem volt éppen kicsi. Lefelé (vagyis szembe) szerencsére nem nagyon jöttek, de felfelé annál többen (autósok és biciklisek is) - mint később kiderült, ez volt a szerencse. Nem sokkal a hágó előtt ugyanis Levan, a mi sofőrünk megállt gyertyát gyújtani az egyik barátja keresztjénél, aki itt halt meg (ilyen emlékhelyekből tényleg nagyon sok van az út mellett), amikor a másik sofőr szólt, hogy gond van a kocsijával. Nézegették egy darabig, de végül jobbnak látták leinteni az egyik arra járó másik dzsipet. Ő viszont elsőre nem hallotta, hogy neki dudálnak, csak jó pár száz méterrel később, több autó közbenjárásával esett le neki a tantusz, szóval fogta magát, és visszatolatott (!) hozzánk. Kiderült, hogy épp Levan szomszédja (értsd: 15 km-re lakik tőle) van benne, meg annak az Amerikában tanuló húga, és megkérte őket, hogy a mi rossz dzsipünk csomagjait és utasait vigyék már el. A szomszéd pedig, ahelyett, hogy valami kifogással lerázta volna Levant, szó nélkül átdobálta a csomagokat és az embereket, és indultunk is tovább. 

Ahogy egyre feljebb értünk, egyre közelebb kerültünk a felhőkhöz. Épp azon elmélkedtem, hogy itt nincs szükség sebességkorlátozásra, hiszen az úton 20-nál többel nem is nagyon lehet menni, amikor az egyik kanyarban feltűnt egy hajtűkanyarokra figyelmeztető tábla. Csak úgy, 30 kilométer után... mert eddig nem vettük ám észre (majd egyszer, még később egy 20 km/h-s korlátozás is). Végül a hágó tetején, a kilátóban nagyjából semmit sem láttunk, cserébe viszont volt vagy két fok - és még nem is itt fáztunk a legjobban.

Aztán átértünk, és ahogy kitisztult az ég, elénk tárult a völgy, tényleg baromi zöld fűvel, folyóval, a hegyoldalakat innen-onnan szabdaló vízesésekkel, és néhány helyen megmaradt hóval (ami sajnos sosem volt elérhető közelségben, Sári legnagyobb bánatára).

Innen még jó sokáig kanyarogtunk -ezúttal már lefelé, amíg az első ember alkotta épülethez (egy pihenőhöz) értünk a folyóparton. Tusheti ugyanis ha valamiben nem bővelkedik, akkor azok a települések. A régió ugyanis tulajdonképpen lakatlan: aki itt él, az is csak a nyári időszakban van itt, mert télen az egész régió csak és kizárólag helikopterrel élhető el. Télen kb. 20 ember marad egész Tushetiben. És aki nyáron jön, az mit csinál? Hát, ha nem nyaral, vagy nem ad ki vendégházat, akkor nagy valószínűséggel juhász, és birkákat terel. A nyájakat ugyanis májusban felhajtják ide, és októberben pedig le (igen, azon az úton, amin mi is jöttünk). Kicsit mi is kaptunk ízelítőt abból, hogy milyen lehet hajtáskor erre autózni, ugyanis találkoztunk birkákkal, akiket vittek le a völgybe eladni. A hágón kb. 4-5 nap alatt jutnak át a nyájjal, és azt hiszem, ez lehet a világ egyik legnehezebb melója.

Innen még nagyjából 1 óra volt a Tusheti központjától, Omalotól nem túl messze fekvő szállásunk, ami amúgy Levan, a sofőrünk tulajdonában áll. Na persze addig még elhaladtunk pár település(ke) mellett, és maga Omalo sem nagyobb, mint mondjuk Vérteskozma, szóval azért nagy életre nem kell számítani.

A Mirgvela vendégházak még ehhez képest is a "semmi közepén" fekszenek, egy nagy tisztáson. Meleg víz van (napelemes fűtéssel, illetve él a szálláson egy bácsi, akinek ez a dolga), áram sötétedés után generátorról. Mobil térerő vagy wifi persze nincs, de nem is kell. A szobákban egyszerű berendezés, de jó meleg dunyha, amire szükség is volt, mert éjjel farkasordító hideg tud lenni (volt is: farkas, és ordítás is). Összességében a Tushetiben elérhető kényelmi szintet kimaxolja a szállás, ezért mindenkinek, aki arra jár, melegen ajánlom. 

Az egész út Tbilisziből (a megállókkal, lerobbanással együtt) kb. 8-9 órát vett igénybe, úgyhogy hulla fáradtan estünk be az ágyba este 9-kor. Sötétben úgy sem lehet nagyon mást csinálni...