Emlékeztetőnek beszúrom újra a térképet, ott hagytam magunkat a Sioni templomnál, ahova mindenképpen menjetek be, mert
- hűvös van
- szép
- és itt őrzik a grúz egyház legnagyobb szentjének (Szent Nino) keresztjét.
Szent Nino a grúz egyház kiemelkedő szentje (amúgy valószínűleg örmény származású női szent volt). Neki tulajdonítják egész Grúzia megtérítését. Annyira tisztelik, hogy kétszer is ünneplik a napját, és a grúz kislányok kb. 10 %-a viseli a nevét.
Szent Nino keresztjei: más néven szőlőkeresztek nagyon tipikusak egész Grúziában, kis túlzással minden sarkon, hegycsúcson, megállóban, hídon és akárhol lehet látni ilyen formájú kereszteket (sokszor láttam, hogy a járókelők megcsókolják ezeket, amikor arra járnak, de legalább is keresztet vetnek, amikor látják). A legenda szerint Kartavili megtérítése után Szent Nino Mcheta felett két szőlővesszőből állított hatalmas keresztet, amelyet a hajával kötött össze. (Azért szőlő, mert állítólag Szűz Máriától kapta egy látomásban a szőlőkeresztet, de ugye a grúz gasztronómiában a bornak igencsak fontos jelentősége van, a borkultúrájuk több ezer éves, tehát simán lehet, hogy csak sok volt a szőlő errefelé már akkoriban is).
Ugye azt már mondtam, hogy az ortodox templomokban van dress-code, vagyis nőknek fedetlen fejjel, vállal és térddel nem szabad bemenni, állítólag férfiaknak is el kell takarni a térdüket (póló nyilván lesz rajtatok). Sok templomnál nincs kikészítve látogatói ruhatár (ahonnan lehet kendőket kölcsönözni), de a Sioninál mondjuk pont van. A gond csak az, ha épp egy japán turistacsoporttal egyszerre érsz oda (és a nagy melegre tekintettel rövidnadrágban vagy, ahogy én is), mert azok aztán elszedik az összes kendőt, és nem tudsz bemenni. Az öltözködési szabályokat pedig illik komolyan venni...
A templom mellett áll a Karvasla épülete (nincs fotóm, bocs), ami a 19. szd elején az egyik legnagyobb karavánszeráj volt Tbilisiben. A karavánszerájok a legnagyobb középületek voltak a keleti területeken, amelyeket utak és lakatlan területek mellett építettek, és a céljuk az volt, hogy az utazók menedéket és ételt kaphassanak. Az épületet egy korábbi, 1650-ben épített karavánszeráj romjaira építették (amelyet a perzsák romboltak le a 18. szdban), majd a tbiliszi érseknek adományozták. Közepén egy nagy fürdő volt, az első emeleten istállók, a felső emeleten pedig mintegy 25 üzlet található, ahol az ázsiai és európai termékek cseréltek gazdát. 1885-ben nagy tűzvész pusztított, amely után az épületet újra kellett építen, és a Sioni úti homlokzatot „modern” stílusban építették fel. 1984-óta a legutolsó felújítást követően itt található a Tbiliszi Történelmi Múzeum, amelyet Ioseb Grishashvili-Karvasla után neveztek el, aki grúz költő és történész volt.
A másik közelben lévő, inkább csak Sztálin miatt érdekes épület a Tbiliszi Teológiai Szeminárium, mivelhogy a Generalisszimusz is járt ide még azelőtt, hogy végleg a kommunizmus oltárán áldozta volna fel azt a többmillió embert magát. Az épület régebben szintén része volt az itt lévő hatalmas karavánszerájnak.
A Sioni utcán továbbhaladva a Bambis Rigi és a Chardin utcákra érünk. A középkori városrészben a Sioni és az Erekle utca között volt a Rastabazár, amely perzsa szó, és azt jelenti, hogy „olyan sor, ahol az istállók és a műhelyek egy sorban vannak”. A 20. szd elején a kereskedőház épült ide, amelyet Mantashev sornak neveztek (Mantashev egy orosz olajmágnás volt, iparos, finánc és filantróp). A Bambisi Rigi jobb oldalán a Chardin u. található. A Chardin u. egy nagyon keskeny és rövid utcácska, amit Jan Chardin-ról, a francia felfedezőről neveztek el, aki 1863-ban látogatott Tbiliszibe. Abban az időben az utcát „Sötét sikátornak” hívták, mivel a kis műhelyek és boltok ernyői teljesen befedték. Most ezekben az utcákban helyi galériák, suvenier boltok és kávézók találhatók.
Ezen a részen van a két kedvenc grúz szobrom is. A Bambis Rigi elején található egy bronz férfi alak, akinek a kezében egy szarv-kupa van, borral. Ez a szobor a „Tamada” nevű (kb. annyit tesz: pohárköszöntő) nyugat-grúziai archeológiai lelet felnagyított másolata. Az eredeti figura kb. ie. 7. századból való.
A „Tamada” ma is élő grúz szokás. A Tamada –aki általában a vendéglátó ház legidősebb tagja, a házigazda, mondja a pohárköszöntőt, olyan hosszút, és annyiszor, ahányszor akar. Rendkívül nagy udvariatlanságnak számít „elvenni” a Tamadától a szót. Csak akkor mondhat más pohárköszöntőt, ha a Tamada megengedi. A Tamadával természetesen inni kell. A szarv-kupa értelme pedig az, hogy a kupát nem lehet letenni, amíg ki nem ürül. A bazárokban nyilván lehet venni ilyen kupákat, különböző méretekben. Az egységes etalon mértékegységeket nem tökéletesen ismerő grúz ismerőseim szerint a "normális" kupák olyan 4-5 literesek...
A tamada szokását grúz vendéglátóinknál többször is megtapasztalhattuk. A tamada köszöntője nem csak annyi, hogy "Fenékig, vagy soha többé...", hanem igen ékesszólóak, amelyben mindig megjelent a grúz-magyar testvériség, az ország, a haza, a szabadság, béke, szóval csupa magasztos gondolatok, szépen hosszan kifejtve.
(Az egyik kép 2017-es)
Szintén itt (de mindkét évben kavarognom kellett, hogy megtaláljam) található egy nagyon egy izgalmas emlékmű amelyet Sergey Parajanov producer, rendező emlékére emeltek. Olaszországban készült a grúz szobrász Vazha Mikaberidze tervei alapján. A szobor amúgy a grúz fotós, Uri Mechitov egyik képe alapján készült, amint Parajanov „repül”.
Parajanov egy grúziai születésű, de örmény származású filmrendező, színész és képzőművész volt.
Hányattatott élete volt: 20-as évek végén Jerevánba emigráltak, mert Grúziában örmény származásuk miatt családját folyamatos attrocitások érték. Később vasútmérnöknek tanult, de közben a művészeti főiskolát is elvégezte. Eközben ismerkedett meg egy moldovai muzulmán kozák lánnyal, akit elvett feleségül, és ezért a lány áttért a pravoszláv hitre, de cserébe a lány családja hatalmas összeget követelt a fiútól, amit ő nem tudott kifizetni. A család ezért bosszúból a vonat alá lökte a lányt.
Már az 50-es években készített szovjet realista filmeket, de később ezeket „szemét”-nek nevezte. Nemzetközi elismerést az Elfelejtett ősök árnyai (vagy a Tűz fehér lovai) c. filmje hozta meg számára, de ezzel egyidőben a rendszer ellenségévé is vált. Szinte minden filmjét betiltották, majd erőszakkal, homoszexualitással, vesztegetéssel vádolva 1973-ban letartóztatták és csak 1978-ban engedték szabadon. A 80-as évek közepén kezdhetett csak ismét filmkészítésbe. 1990-ben halt meg, nem sokkal azután, hogy újra filmgyártásba kezdhetett.
Parajanov filmjei baromi szürreálisak, szerintem képtelenség végignézni, de filmesztéta helyeken igazi zseninek tartják. Az egyik leghíresebb grúz származású énekesnő, Katie Melua "Love Is a Silent Thief" c. számához készített klipben neki állít emléket.
Itt újra ki lehet menni a folyópartra, a Metekhi hídnál (ez autós-gyalogos útszakasz, van egy nagy parkoló, de -mint már mondtam, nem igazán veszik emberszámba a gyalogost, szóval csak óvatosan). Ezt amúgy Gorgasali térnek hívják, és korábban az erőddel szemben állt, ezért régen „Tsikhimoedani” volt a neve (vagyis Erőd tér). Az erődöt sokáik a perzsák szállták meg, és az emberek a „más hitű” hódítóknak egységes nevet adtak: tatároknak hívták őket. A teret aztán átnevezték Tatar-Maidan-nak, de néha Sheitan-Bazárnak is nevezték. Ez volt a fő piactér Tbilisiben. Nagyjából mindent lehetett itt kapni, ételt, italt, aranyat és ezüstöt, stb.
Az I love Tbilisi feliratot biztosan mindenki felismeri, meg abból is tudhatod, hogy itt vagy, hogy százhuszonkilenc fiú meg lány szólít majd le és ajánlgat valamilyen éttermet, programot. Mellesleg van is itt egy elég jó étterem, ahol tavaly azt a nagyon finom húsos hacsapurit ettem.
Ha még bírjátok a templomokat, akkor szerintem van egypár, amibe érdemes elmenni: az első a Betlemi utcában van (a Gorgasali térről indul) ahol az örmény Szent György Erőd temploma található. (Mögötte két igen jó kis kocsma). Téglából épült, Umek herceg megbízására 1251-ben. Többször is újjáépítették. Ez a legrégebbi, ma is működő örmény templom Tbilisziben. Egy 18. szdi örmény költő és lantos, a szerelmes versek mestere, Saitat-Nova lett eltemetve a falai közt. Amikor mi 2017-ben ottjártunk, épp szertartás volt, ezért szemérmeskedtünk, és nem akartunk bemenni, de jött egy nagyon barátságos arcú pap, és beinvitált mindenkit. Én a rengeteg tömjénre emlékszem...
A Kote Abkhazi utcán mentünk tovább (régi Leselidze u.). A középkorban Shuabazari-nak hívták, ami kb. annyit jelentett, hogy „közép-bazár”, ami felosztotta a várost a felső és alsó részre. Nem volt itt hivatalos piac, de mindig nagyon forgalmas rész volt, így egy nem hivatalos kereskedelmi központként is működött. A 19. szdban Örmény bazárnak nevezték át, majd a 2. vh után a Szovjetunió hőseinek tiszteletére Leselidze tábornokról nevezték el (grúz tábornok a 2. vh-ban, a transzkaukázusi front 46. seregének parancsnoka, megvédte a Kaukázust a Wermachttól). 2007-ben újra átnevezték, most a nemzeti liberáció emlékére a grúz politikusról, Kote Abkhazi-ról (aki a 20-as években szovjet ellenes földalatti mozgalmat vezetett, de 1923-ban elkapta a Cseka és kivégezték).
Nos, itt van a zsinagóga (fotó meg persze nincs). A zsinagógát a 19. szd végén építették, és Nagy Zsinagógának hívják. Az Akhaltsikhei zsidók alapították, akik a 19. szdban érkeztek Tbiliszibe, ezért a zsinagóga másik neve az „akhaltsikei zsidók zsinagógája”. Az eklektikus stílusú, tégla épület 1895 és 1913 között készült el, és a tetejét egy kupola díszíti. A zsidó tradícióknak megfelelően a zsinagóga Jeruzsálem felé néz. A nagykaput Dávid-csillag dísziti. Tbilsziben kb. 2% a zsidó lakosság aránya. A város mindig híres volt a vallási toleranciáról, ezért lehetséges az, hogy 500 m-es körzetben találunk ortodox, katolikus templomot, zsinagógát és mecsetet is.
A zsinagógánál esett meg velem az a szürreális élmény, hogy odalépett hozzám egy grúz férfi kipában, kézzel-lábbal megkérdezte, hogy honnan jöttünk, és amint kimondtuk, hogy "vengri", rögtön sorolta a nemzeti tizenegyet. Nem beszéltünk egy nyelvet, de jobban értett a magyar focihoz, mint én.
Ha már nagyon meguntátok a templomokat, vagy csak simán leülnétek valahova, akkor itt ajánlanék egy nagyon autentikus hacsapuris helyet: a zsinagógával szemben, az út másik oldalán egy pici, árnyékos parkban, a hegyoldalba épített kis étkező, két otthonkás nénivel (nem vicc: mindkét évben ugyanaz a két néni szolgált ki minket), akik nem beszélnek semmilyen nyelven a grúzon kívül, de azért elmagyaráztuk, mit akarunk. Csak török kávéjuk van, amit a gyerekkorom óta nem látott műanyag kancsós vízforralóban készítenek el. A parkban kő padokon és asztalokon lehet enni, de a WC-t nem ajánlom, mert eléggé pottyantós.
Mellesleg -ha már kv- a park mellett van egy ultratrendi kávézó bika légkondival, és igazi olasz cappuccino-val (jó, tudom, tök béna keleten cappuccino-ért nyafogni, de nekem ez az egyik gyengém), viszont -mostkapaszkodjmeg- nincs WC-jük.
És ezek után nem voltam hajlandó több templomba bemenni, pedig van azért még itt jónéhány: Jvaris-Mama, Norashen, Surb-Nishan örmény templom, katolikus templom, Bethlehemi templom, stb. Ezért a zsinagóga és a kávézás után inkább visszakanyarodtunk a Metekhi-híd felé, mert tértől tényleg csak egy kicsi, és ott vannak a törökfürdők (ugye emlékeztek még, hogy Tbiliszit azért alapították 1500 éve, mert a király madara megfőtt a forró forrásban?). Aki látott már török fürdőt, annak biztos nem olyan nagy szám, de nekem nagyon tetszettek a "dudorok", a kénes szag, de leginkább az, hogy a fürdők itt is (mint nálunk) részei a mindennapoknak. Jó, nyilván van egy turistacsalogató oldala is a dolognak, de nagyon sok helyi mászkált ki-be, egyértelműen használták a szolgáltatást.
Sajnos nekem sem tavaly, sem idén nem jött össze a fürdőzés, mert őszintén szólva nem nagyon akartam azt a "csutakolást", ahogy Anyu elmesélte nekem, meg az amúgy is 35 fokos levegőben nem vágytam a 40 fokos vízre. Viszont a többiek elmondása szerint nem volt túl drága a dolog, de érdemesebb 2-4-en összeállni. A fürdőkben ugyanis előre be kell jelentkezni (igazi "konyhásnéni" stílusú recepcióssal kellett az időpontot leegyeztetni), és egy "szobát" lehet bérelni, ami ugyanannyiba kerül, ha egyedül megy az ember, de akkor is, ha mondjuk négyen vagytok. Fürdőruha mentes övezet, tehát érdemes olyannal menni, aki előtt le mersz vetkőzni.
A fürdő előtt folyik egy kénes szagú folyó (gondolom, azért van ilyen erős illata, mert a fürdők vize mind belefolyik), aminek az egyik partján látható egy régi mecset (2017-ben még mecset volt, idén már fürdő lett az is), a másik oldalon viszont egy kellemes kis úton pár száz métert a folyó mellett megtéve a városi vízeséshez jutunk. 2017-ben viszonylag korán (10 körül) egy picit esős időben voltunk itt, és nem nagyon találkoztunk senkivel. Idén viszont délután, ezer fokban - és tömve volt a hely. Újra láthattuk a majmos-papagájos-fácános produkciókat, kiegészítve némi lokális zenével, amit 3 bácsi szolgáltatott. Ez legalább aranyos volt. A vízeséshez viszonylag közel lehet menni, és nagyon jó kis hűsítő volt ebben a hőségben. Nekem nagy kedvencem ez a hely: egy csepp természet a város közepén.
Innen kicsit visszagyalogolva, csigalépcsőn felmászva el lehet jutni a botanikus kertbe (itt nem voltam), és a hegyet megmászva a Narikala erődik és a Grúz Anya szobrához, de aki lustább, az menjen vissza az Európa Parkba és tegye meg ezt az utat a lanovkával (2 lari volt felfelé). A gyalogút lefelé is elég térdgyilkos, mi ezt az első utazás első napján csináltuk meg, 40 óra ébrenlét után, úgyhogy nekem csak homályos emlékeim vannak róla.
A következőkben már a szórakozásról (étterem, kocsma, koncert, vidámpark) és a shoppingolásról (bolhapiac) lesz szó - legalább is Tbiliszi kapcsán.
