Ez a bejegyzés minden értelemben időutazás lesz: egy olyan helyről fogok írni, amit a 6. században építettek, emellett az utazás 2017-ben történt még.

Nem szívesen hagytam el Tbiliszit, főleg azért, mert eléggé másnapos voltam, de a beígért grúz sivatag, és a kereszténység hajnalán épített, sziklába vájt David Gareja monostorkomplexum eléggé felvillanyozott. Ez a Tbiliszitől kb. 70-80 km-re, egészen az azeri határon fekvő, 6. századi kolostorrendszer ugyanis nagyon híres, és már előre vártam a beharangozott úttalan-utakat, amin menni kellett. Nos, tény, ami tény: az utak tényleg nem voltak túl jók, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amin később jártunk.

A kelet-grúziai Kakheti régió egyébként eléggé elhagyatott, aminek több oka is lehet: ez a vidék baromi száraz, szinte csak télen esik az eső (de inkább kősivatag-jellegű), abszolút kiesik mindenféle fő közlekedési útvonalból, és van egy pici határvita itt Grúzia és Azerbajdzsán között, többek közt épp a kolostorrendszer területén. A sivatagban egyébként mérgeskígyók is élnek (a kaukázusi vipera, össze-vissza ijesztgettek vele minket), ezért tanácsos zárt cipő és hosszúnadrág, ami remek volt 40 fokban, napsütésben, másnaposan, de ez legyen az én bajom.

 Az út legnagyobb érdekessége a világvégi Udabno településen lepett meg minket. Képzelj el a fenti galériában szereplő, nagyjából egyenes utat, települést már vagy egy órája egyáltalán nem láttál, amikor hirtelen megjavul a beton, és szembe találod magad ezzel a faluval. A préri közepén. De amúgy továbbra sincs sehol semmi, csak a borzasztó hőség, a kiszáradt fű és ennyi. Szóval felmerül az emberben, hogy ezek az emberek mégis miért akarnak itt élni? Ok, nyilván van, aki ide született, és ennyire futja, vagy nem tudom. De ideköltözni? Ráadásul Lengyelországból? 

Történt ugyanis, hogy pár éve egy lengyel pár úgy határozott, hogy márpedig ők Grúziába jönnek, és ha már ebbe a távoli országba, akkor annak is a legeldugottabb sarkába, és itt nyitnak egy kávézó / étterem / panzió vállalkozást. Ez lett az Oasis Club, ami tényleg oázisnak tűnik ebben a nihilben. A hely ugyanis tele van tök cuki ötletekkel: pl. moziesteket tartanak, lehet biciklit bérelni (biztos, hogy soha nem tekernék ebben a hőségben), vagy honfitársaidnak pár kedves üzenetet írni az erre rendszeresített szekrénykében (mi írtunk, sikítson, aki megtalálta!). És persze van kávé, üdítő és ennivaló, ha valaki tényleg kiszáradt volna.

Innen még kb. 15 km a kolostorrendszer bejárata. A látogatóközpont láthatóan új volt, bár ez nem segített abban, hogy a WC-kre sikerüljön ajtót szerelni: voltak fülkék (pottyantós WC-vel), de mivel a fülkéken nem volt ajtó, és szemben tükör volt a falon, így jobban tette az ember, ha olyannal ment be, akivel tényleg nagyon jóban volt. 

A fő templom is már nagyon érdekes, és innen indul egy túraútvonal fel a hegygerincre, ahol a többi kolostor található. Mivel nem voltam épp a fittségem csúcsán, így én nem csatlakoztam a bátrakhoz, de megengedték, hogy a fotóikat felhasználjam. 

Tehát a parkolóból a templomhoz kb. 200 m-es meredek emelkedőn lehet feljutni. Mivel ezt a kolostorrendszert a mai napig használják, így időnként össze lehet futni a szerzetesekkel, vagy a dzsipjeikkel, ami számomra olyan érdekes kettősség: eljönnek ide, nyilván azért, hogy elvonuljanak a világ elől, de azért annyira mégsem akarnak elvonulni, hogy ne legyen autójuk... 

Szóval egy sziklába vájt kapun keresztül lehet a fő templomba belépni, természetesen kell a kendő, meg miegymás (már ha olyan peches vagy, hogy nőnek születtél). Ilyen látványban lesz részed:

Ilyen pedig a "modernebb" templom a hátad mögött:

A barlangokban mindenféle keresztek, meg oltárszerű építmények vannak, és egész nyugodtan fel lehet mászni mindenhova, persze ha tudsz:

Vérmérséklet kérdése (mármint kit mennyire hoz lázba egy templom), de szerintem ezt a főtemplom részt max. 1 óra alatt tökéletesen végig lehet járni, és akkor még a parkolóban lévő ajándékboltba is bementél. Ugyanakkor a többiek elmentek a hegyi túrára, megnézni a fenti kolostorokat, amihez azért kellett egy kis idő (kb. 2 óra, ha jól emlékszem). Nekünk, lustáknak ezt azért kihívás volt eltölteni itt a semmi közepén. Szerencsére egy idő után megérkezett a mobil-kávé árus, ezzel az autóval:

Minden volt nála, és finom is volt (ill. elég drága). Mint megtudtam, minden nap Tbilisziből jön ki David Gareja-ba (ami a terepviszonyokat tekintve nem 10 perc), és amúgy ukrán, vagyis aznap már ő volt a második "migráns" ezen a kietlen tájon, akivel találkoztam.

Szóval a kemény-mag felvonult a hegyre újabb templomokat nézni. Aki hasonlóra vetemedik, annak pár jó tanács:

• Bár mi nem láttuk, de a kaukázusi vipera létezik, és erősen veszélyes - ha megzavarod. Szóval ne zavard meg. Húzz cipőt és hosszúnadrágot!
• Vizet mindenképpen vigyél. Sokat. Többet, mint amit elégnek gondolsz.
• Túracipő kell, mert rohadt köves az ösvény
• Soha. Ne. Hagyd. El. Az. Ösvényt. Ez nem vicc. Ennek több oka is van: egyrészt mert eltévedsz. Másrészt a vipera miatt. Harmadrészt mert az ösvény konkrétan a grúz-azeri határon megy, és -mint említettem- itt van egy komoly határvita a két -egymással amúgy sem túl jó viszonyban lévő- nép közt. Lépsz kettőt rossz irányba, aztán puff: lelő egy azeri katona, és kalap-kabát.
• Fogsz látni fegyveres határőröket. Ha kérdeznek, válaszolsz. Ha rád szólnak, nem vitatkozol, csak visszamész az ösvényre.

A mi kis csapatunk mindezeket betartotta, bajuk sem lett, ellenben -állításuk szerint- tökre megérte ezer fokban a hegyen aszalódni, mert nagyon szép dolgokat láttak.

(Joli képei)

Amikor a túrázók végre visszatértek, és mi már szétuntuk a fejünket, bevágódtunk a buszba, és elindultunk aznapi végcélunk, Sighnaghi felé - de ez már egy új sztori, mert út közben itt is meg kell állni egy különleges, szakrális helyen.