Háromszor voltam eddig Grúziában, és a főváros, Tbiliszi természetesen minden alkalommal szerepelt az útitervünkben. Talán ez az a város, amin a legjobban tapasztalható volt a változás ez alatt a rövid idő alatt is, ami a tömegturizmus számomra kevésbé kedvelt oldalát illeti. Tbilszi engem az első alkalommal elvarázsolt, a második alkalommal magával ragadott, idén pedig inkább kiábrándított... 

De - ahogy a lányom írja minden fogalmazásában- ne szaladjunk ennyire előre. A történet folyását tekintve az utolsó posztban Grúzia egyik leggyérebben lakott régiójában, Tushetiben voltunk, ami ugyan csak 200 km-re van a fővárostól, de ez grúziai viszonylatban földrajzilag (és minden más tekintetben is) hatalmas távolság. Tushetiben alig laknak pár ezren, míg a főváros közel 1,2 millió lakosával óriási vízfeje az amúgy 4,5 millió lakosú országnak. Ennek megfelelően szükség volt valamilyen átmenetre a hegyek és a zsúfolt főváros közt.

Egy Telavi nevű -amúgy elég helyes- városban szálltunk meg a hágón való átkelés után, ami amúgy Kahetia régió központja. A környék a bortermelésről híres, de mi bort nem ittunk, csak megettük életünk egyik legrosszabb pizzáját. Jó, hát vessen magára, aki Itáliától 4000 km-re akar olasz ételt enni, de mentségünkre szóljon, hogy addigra már tényleg a fülünkön is a koriander jött ki. Szóval Telavi nem csúnya, de abszolút kihagyható célpont. Előnye viszont, hogy így kipihenten indultunk neki a Bodbe kolostornak és az itt lévő Szent Nino forrásnak, ami viszont kötelező látnivaló. Én már másodszor jártam itt, és írtam is róla bővebben. És ha már itt voltunk, újra elmentünk Sighnaghiba, amiről viszont megállapítottam, hogy ugyan továbbra sem Velence, de azért jót tettek neki az évek. Nem maradtunk itt sokáig, nagyjából csak egy gyors ebédre volt idő. Amíg mi a parkban eszegettük, megállt mellettünk egy idősebb nő, és viszonylag jó angolsággal beszélgetésbe elegyedett velünk. Kiderült, hogy tanárnő, de már nyugdíjas, majd igazi tanítónőhöz illően kezdett minket kérdezgetni arról, hogy mit tudunk Sighnaghiról. Kiderült, hogy nem sokat: a város a Telavi központú perzsa fennhatóságú területhez tartozott Grúzia egyesítéséig, és amúgy a szerelem városaként emlegetik, mert az itt köttetett házasságok nagyon boldogok lesznek. Megköszöntük az információkat, mire a néni mondta, hogy ha ki tudnánk segíteni egy kis pénzzel, annak nagyon örülne. Ezen eléggé ledöbbentem, de épp előző este mesélte Jacob, hogy a grúz nyugdíjrendszer rendkívül egységes, minden nyugdíjas pontosan 200 larit, azaz kb. 20 000 Ft-t kap, függetlenül attól, hogy takarítónő, tanárnő vagy bankelnök volt korábban, így nyilván adtunk a néninek valami aprót.

Innen már nem volt olyan messze Tbiliszi, ahova kora este érkeztünk. A szállásunk közel volt a belvároshoz, amit még aznap este be is jártunk. (A Tbiliszi városnézésről itt és itt írtam részletesebben, a bolhapiacról, ami amúgy most "átépítés" miatt sokkal kisebb volt: itt, a Vidámparkról itt, a szórakozási lehetőségekről pedig itt). Rögtön itt ért az első csalódás: akkora nagy volt a tömeg, hogy komolyan frusztrált. És ha sok a turista, rögtön megjelennek a turista-lehúzó üzletágak: lépésenként szólítottak le a "boat trip"-et és "sightseeing tour"-t vagy "georgian kitchen"-t kínáló diákmunkások, és egyfolytában belebotlottunk különböző nációjú és létszámú, hangos és/vagy az utat teljes szélességében elfoglaló keleti családokba. Ráadásul ahhoz képest, hogy Putyin elvileg megtiltotta minden orosz polgárnak, hogy a rubeljével a grúz gazdaságot erősítse, rengeteg orosz szót is hallottunk (új értelmet nyert a "sokan vannak, mint az oroszok" kifejezés). Tényleg borzalmas tömeg volt, amihez sem a korábbi évek tapasztalatai, sem az idei hegyi elvonulás után nem számítottam, és nem is esett jól.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ráadásul addigra már tisztában voltam vele, hogy Tbiliszi egy rengeteg arcú város. A belváros valóban csodaszép, nyilván ennek is köszönhető a hatalmas turista áradat, de kicsit kijjebb, az igazi Tbiliszi meglehetősen koszos és nyomorúságos. Azt már eddig is tudtam, hogy hihetetlen körülmények közt képesek élni az emberek. Pár utcával a belvárostól láttunk olyan házakat, amelyek konkrétan ferdék voltak, vagy a falakon hatalmas rés tátongott, de a legnyomasztóbb mégis a lakótelepek voltak. Nálunk is vannak csúnya panelrengetegek, de azt hiszem, ezt Tbilisziben sikerült többszörösen is überelni. 20 emeletes, borzasztóan lepukkant házak ezrei, köztük poros utcák, kidőlt kukák - majd az utca túloldalán a vadonatúj, és láthatóan őrzött lakópark... 

Ezek miatt az utolsó Grúziában töltött napunkon a tömegre és a hatalmas hőségre való tekintettel elengedtük az amúgy is már ismert látványosságok megtekintését, és úgy döntöttünk, hogy megnézzük a Tbiliszi botanikus kertet. Mert hogy ez is egy olyan grúz jellegzetesség, ami azért nem minden nagyvárosban van jelen. A természeti adottságoknak köszönhetően ugyanis, gyakorlatilag a belvárosól elég könnyen elérhető a hatalmas, Grúziában a második legnagyobb kert. A legnagyobb a Batumi-i, amiben tavaly voltunk, ezért Sári folyamatosan "batumikus kertet" mondott botanikus kert helyett. 

Bár a fürdőktől indulva is be lehet menni a kertbe, de mi mégis inkább úgy döntöttünk, hogy felvonózunk a Grúz Anya (Kartlis Deda) szobrának is helyet adó hegyre. Innen amúgy is csodás kilátás nyílik a városra, és a felvonóhoz ugyan hosszú volt a sor, de elég gyorsan haladt.

• 
• 
• 
• 

Innen lefelé kell elindulni a kerthez, kb. 100 lépcső után feltűnik a jegyárusító bódé. Azért ez tök jellemző: nyilván ki volt írva korábban is, hogy majd egyszer fizetni kell, de miután az ember combjai remegnek a lépcsőzéstől, nem fog visszafordulni, hogy megússza a 10 laris belépőt. Mondjuk, szerintem megéri a pénzt: a növényekhez nem értek, de a fák és a patakok hűsében kifejezetten jól esett bóklászni. Sok kisebb-nagyobb hidacska, bambuszerdő, gyógynövény- és rózsakert adta a romantikus hangulatot, amire a koronát a park alján zubogó tényleg hatalmas vízesés tette fel. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Innen már gyorsan vissza lehet jutni a városba, helyes kis utcákon kanyarogva vezet le az út a fürdőkhöz.

Az utolsó délutánunkat pedig azzal töltöttük, hogy kimentünk a bolhapiacra és végre ettünk egy rendes hamburgert, illetve elvertük a megmaradt pénzünket (Tbiliszi eléggé megdrágult, úgyhogy ez nem volt akkora kihívás), majd éjjel felszálltunk a Kutaiszi reptérre tartó Omnibus-ra, ami egy nagyon kényelmes, olcsó és meglehetősen európai módja volt a reptérre való kijutásnak, csak ajánlani tudom. Mondjuk az vicces volt, hogy a busz a Szulejmán nevű szrtiptíz bár elől indult egy 6 sávos út mellől éjjel fél 12-kor, tehát ha erre fizettek be, akkor érdemes jó előre tájékozódni, hogy hol kell várni a buszt, mert valószínűleg nem a központi pályaudvaron lesz a start. 

Nagyjából itt ért véget a harmadik grúz kaland. Összességében azt hiszem, hogy Tbiliszi még mindig egy fantasztikusan izgalmas város, Grúzia egy csodálatosan szép ország, de azért egy picit csalódott vagyok: valami elveszett, vagy elindult egy olyan irányba, ami nem biztos, hogy jót tesz az egyediségének. Azt hiszem, ez sajnos elkerülhetetlen.

vannak vidékek ahol csak úgy lehet 

megmaradnunk ha kezemben a kezed

(Kányádi Sándor)

Azt gondolná az ember, hogy ha valaki Tushetiben él, akkor nyaralni minimum a Hortobágyra jár. Jó, nyilván ez erős túlzás, de én mindig azt hittem, hogy a hegyi embereknek a laposon van kikapcsolódásuk. Nos, Levan rácáfolt erre a teóriára, ugyanis a harmadik, utolsó Tusheti napunkon ellátogattunk abba a régióba, ahol Levan családja "nyaralt". Azért az idézőjel, mert egyrészt egyáltalán nem volt meleg, másrészt pedig a férjem szerint ez nem nyaralás, hanem száműzetés. Ez a vidék ugyanis Tusheti észak-nyugati része, gyakorlatilag ez van a legmesszebb bármilyen civilizációtól is - mondjuk, talán ennek köszönhetően szerintem ez volt a legszebb is.

Omalo-t elhagyva és a Tusheti közepén futó hegyláncon átkelve alapvetően megváltozik a táj: a zöld legelőkkel fedett hegyek közt futó hosszú völgyben vad folyású folyó kanyarog. A partján apróbb-nagyobb tisztások, mellettük rögtön meredeken futnak fel a hegyek, ahol tornyok és falvak közt halad az út. 

A folyóvölgybe leérve az első (és egyetlen) nagyobbacska falu a varázslatos Dartlo. Nekem ez a település tetszett a legjobban egész Tusheti-ben (és Grúziában is), és a rengeteg hátizsákos turistát, kempingezőt nézve valószínűleg elég népszerűnek is számít (persze, Tusheti-viszonylatban, tömegre szerencsére sehol nem kell számítani). A folyóvölgyben lévő parkolónak alkalmas lankás részen hagytuk a dzsipeket, és rögtön itt meg is lehetett nézni a korábban már említett "bíróságot", illetve van itt egy templomrom, ahova persze nők nem mehetnek be.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Innen indult a túra Dartlo fölött fekvő -tényleg csak pár házikós- faluba, Kvalvo-ba, és onnan vissza Dartlo-ba. Ez a nagyjából 6,5 km-es gyaloglás összesen 400 m-es szintet jelentett, azt is rögtön az elején kellett legyőzni. Az út felfelé meglehetősen megerőltető volt, cserébe viszont csodálatos kilátás nyílt a völgyre és Dartlo-ra.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A csúcson Kvavlo falu a Dartlo-nál a Pirikita Alazani folyóba ömlő kis hegyi patak szabdalta völgybe néz. A falu tényleg pár romos házikóból áll csak, illetve a csúcson van egy régi erőd, amihez nőként csak egy darabig tudtam felmászni. Az utolsó öt métert már nem tehettem meg, lévén, hogy van ott egy shrine, amihez ha közel megyek, az összes tusheti férfi nemzőképtelen lesz. Ezt nyilván nem kockáztathattam, úgyhogy lemondtam a csúcs-élményről.

• 
• 
• 
• 
• 

Kvavlo-ba közúton nem lehet eljutni, de azért vicces volt, hogy a faluban működik egy vendégház (a 3 ház közül az egyik). Elképzeltem, amint a gyanútlan turista Dartlo-ban kiszáll a kocsiból, kiszedi a gurulós bőröndöt, aztán a sofőr rámutat a hegyre. Érdemes mindenképpen tájékozódni előre, hogy milyen módon lehet a szállásra eljutni!

A faluból a hegy másik oldalán indultunk vissza. Itt is zubogott le egy pici patak, amelyen nyilván át kellett kelni. A keskeny ösvény nagyon szép volt, de amikor megláttuk a két lovast közeledni, kicsit megijedtem, hogy hogyan fogunk mi itt elférni. Aztán kiderült, hogy a két lovas két gyereket jelent, akik ráadásul minden komolyabb felszerelés nélkül, szőrén ülték meg az állatokat, és kezükben 1-1 tyúkot is vittek. Gondolom, az anyukájuk átküldte őket a "szomszédba", eladni az árut. Házhozszállítási szolgáltatás. 

• 
• 

A patakon átkelve kiszélesedett az ösvény, és egyre könnyebben gyalogolhatóvá, majd -akár- dzsippel is járhatóvá vált az út. Innen már viszonylag egyszerűen lehetett haladni, közben pedig a Pirikita Alazani völgyében gyönyörködni.

• 
• 
• 

Dartloban a Kvavlo--nál látott patak torkolatánál, egy sziklába vájt kávézóban kicsit megpihentünk, majd újra dzsip-be szálltunk, és meglátogattuk Levan nyaraló családját, akik az innen még nyugatra lévő Parsma falucskában voltak. Amikor a folyóvölgynél leparkoltunk, az út melletti sziklás hegyről egyszerre három tíz év alatti, papucsos-klumpás kisgyerek szaladt le. Ha az enyémek lettek volna, biztos nem rohangálhattak volna a meredek köveken, de nyilván is másképp gondolkodnak a gyereknevelésről. Felkísértek minket is a vendégházba (ez is Levané volt), a felesége készített nekünk ebédet, majd utána a szomszéd hegyen lévő Parsma faluba másztunk fel. Ez egy nem túl megerőltető túra, ami igazán megéri, mert a látvány csodaszép, és szerencsénkre a faluban épp valamiféle "búcsúra" készülhettek, így azt is láttuk, hogy a falu apraja-nagyja együtt készíti elő a mulatságra az ételeket. Persze, itt is volt shrine, ezúttal elkerítve.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Parsma után nem sokkal az út tényleg véget ér, és tovább már csak arra alkalmas felszereléssel, önerőből lehet menni. Nem tudom, van-e értelme, nekem ez is a világ végének tűnt. Végül elköszöntünk Levan száműzetésben lévő családjától, és egy rövid folyóparti fotózkodás után újra felkaptattunk az Omalo feletti hegyekbe, hogy visszatérjünk szállásunkra, és eltöltsük az utolsó tusheti éjszakánkat.  

• 
• 

Ahogy elhagytuk a völgyet, Jacob javasolt még egy megállót, ahonnan szép kilátás nyílik Tusheti mindkét oldalára. Persze, azt nem mondta, hogy azért ehhez egy kicsit mászni kell, aminek a csoport nagy része nem annyira örült így este 6 körül, de végül is majdnem mindenki feljött a hegyre. És tényleg nagyon szép kilátást kaptunk, így ezzel a látvánnyal búcsúznék Tusheti-től. 

Csak annyit tudok javasolni Nektek, hogy ha van Bennetek egy kicsi kalandvágy, és némi kényelmetlenséget is hajlandóak vagytok elviselni, akkor Tusheti egy olyan hely, amit biztosan imádni fogtok!

Arról már volt szó, hogy Tushetiben 3 főbb, négy kerékkel is járható útvonal található. Érdemes végigmenni mindegyiken, mert mind picit másfajta élményt nyújt. Az Omalo-tól keletre vezető úton egészen a Dagesztáni határ mellett található Diklo falucskáig el lehet jutni autóval, és onnan egy nem túlzottan megerőltető, hegyoldalban szaladó ösvényen lehet felmászni a Diklo erődhöz. A túrabotot azért érdemes vinni, egyrészt mert azzal meg lehet tartani magunkat a hegyoldalon való lecsúszás ellen, másrészt esetleg távol tartja a pásztorkutyákat. Mivel az út egy juhász tanya mellett halad el, így van rá esély, hogy kutyákkal kell harcolni.

Az amúgy jelentéktelennek tűnő regionális központot, Omalo-t elhagyva rögtön egy egészen durva szerpentint kellett ahhoz legyőzni, hogy feltáruljon előttünk a Shenako és Diklo falu között elterülő széles, zöld völgy. Igazán különlegesnek tűnt ez a táj Bochorma-hoz képest, ahol magasan a hegyoldalban fut az út, és ha lenézel: szakadék, ha felnézel: meredek hegyet látsz. Itt viszont egészen laposnak tűnt a táj: persze, az út végén ott magaslottak a 4000 m magas hegyek: általában ezek jelölik a határvonalat Grúzia és Oroszország (Csecsenföld vagy Dagesztán) közt.

Dikloról annyit érdemes tudni, hogy itt tényleg véget ér az út - vagyis magyarul: zsákutca falu. Na, nem mintha egész Tushetiben akkora lenne az átmenő forgalom bárhol... de innen tényleg csak gyalog lehet tovább menni. Mondjuk, nem nagyon van hova: a hegyen értelemszerűen nem nagyon lehet átmászni Oroszországba, de ennek ellenére a falu végén van egy hevenyészett határállomás. Just in case - gondolom.

• 
• 
• 
• 
• 

A falu amúgy nem különbözik túl sok mindenben Omalo-tól, vagy bármelyik tipikus tusheti településtől: a házak többsége itt is palából épült, itt is van shrine, és nincs templom. Ugyanakkor meglepően nagy volt az élet: az emberek a falu "főterén" összegyűlve beszélgettek, a gyerekek szaladgáltak, a kávézó, ami igazából egy háznak a kertjében felállított asztal volt, üzemelt, és az utcára mindenféle nemezelt tárgyak kerültek kiállításra - nyilván némi haszon reményében.

A falu végén aztán az ösvény egyre keskenyebb lett, és alattunk a hegy egyre mélyült. Tényleg jól jött a bot, mert gyakorlatilag libasorban lehetett csak haladni, a lábunkat egymás elé pakolva, így -bár nem volt nagy emelkedő, mégis- elég nehéz volt haladni.

• 
• 
• 
• 
• 

Eközben Jacob folyamatosan kért minket, hogy maradjunk együtt, mert gond lehet a kutyákkal, és egyre fenyegetőbben közeledett a hegyoldalon a juhász tanya, ahol a birkák is ott voltak, szóval engem rendesen beparáztatott ezzel a témával. Biztos-ami-biztos alapon inkább beiktatott egy kerülőt, ami egy pici mászást jelentett a hegyoldalon, és mivel erősen fújt a szél, és mellette nagy volt a meleg, a hegy meg meredek, Sári elkezdett szédülni. Sajnos pihenésre sem javult, így mi visszafordultunk, és a "kávézóban" vártuk be a többieket. (Ergo innentől más beszámolóján alapul ez a sztori). 

Végül is "csak" annyi maradt ki nekünk, hogy a többiek továbbra is a hasonlóan keskeny ösvényen nagyjából 2 kilométert haladva értek el az erődig, amely tulajdonképpen tornyok összekötött láncát jelentette. 

• 
• 
• 
• 

Az erőd eléggé leharcolt állapotban van már, de ami félelmetesebb volt, az a visszaúton egymásnak eső két csapat kutya volt - szóval csak nem úszták meg kaland nélkül. Szerencsére az ebek egymással voltak elfoglalva, egymástól védték a területet, így a csoport el tudott slisszanni mellettük, és nem volt szükség önvédelemre.

Amikor a többiek is visszaértek hozzánk a faluba, és a lankás völgy egyik fás-árnyékos pontján megettük az ebédünket, újra kocsiba szálltunk, és visszafelé indultunk Shenakoba, ami többek között arról nevezetes, hogy itt található Tusheti 2 templomából az egyik. No, persze, a templomhoz két ösvény vezet fel: az egyiket nők nem használhatják.

• 
• 

A templom amúgy egy kopár domb tetején áll, és meglehetősen pici: bár nyilván a hívek száma sem jelentős errefelé, így bőven elég ekkora épület az egész egyházközségnek.

Shenako másik érdekessége, hogy az itt élők gyógyfüvek gyűjtésével és szárításával foglalkoznak. Az asszonyok az út mellett ülve készítették a keverékeket, és hosszan meséltek nekünk (nyilván Jacob segítségével) a hasznosítási lehetőségekről. 

Újra megszálltuk a dzsipeket, és Omalon keresztül elindultunk a szállásunk felé. Út közbe esett az Omalo feletti Abano erőd, ahova egy rövid, de meredek kaptatón felmászva lehet feljutni. Az erőd épp felújítás alatt áll, de így is érdemes felmenni, mivel nagyon szép a panoráma, és jó a térerő...

• 
• 
• 

Omalo - a központ - amúgy nagy fejlődés előtt áll. Itt van a legtöbb vendégház, sőt, egy meglehetősen puccosnak tűnő szálloda is épül a falu felett. Gondolom, hamarosan megkezdődik itt is a kényelmi turizmus: lesz medence, masszázs, koktél - ami most kicsit tájidegennek, ezért elképzelhetetlennek tűnik. Legalább is visszatérve a Mirgvela nyugalmába én nem gondoltam, hogy kellene ide bármi más, mint ezek a faházak, és ez a csönd. Amit csak az esti mulatozás, Levan remek éneklése, és a helyiek tánca zavart meg. Illetve a farkasüvöltés, amihez foghatót én még életemben nem hallottam.

Tusheti-ben pár ezer ember él összesen. Télre még kevesebben maradnak, hiszen a körülmények durvák, és az első hó után az Abano hágón gyakorlatilag nem lehet átkelni. Emiatt a lakosság legkésőbb októberben bepakol mindent a dzsipekbe, és leköltözik alacsonyabban fekvő otthonába, és a következő májusig ugyanúgy élnek, mint bármelyik másik grúz.

Ez alól kivételt képez kb. 20 elszánt ember, akik -valamilyen oknál fogva- mégis maradnak télire. Egyikük a Bochorna faluban élő Irakli Khvedaguridze, a jóval hetven év feletti orvos, aki a 2345 m-n fekvő falu egyetlen állandó lakosa.

• 
• 
• 

A Mirgvela vendégházaktól egy nem túl megerőltető, kb. 3-4 km-es, a "normál" úton való gyaloglással értünk oda Bochornába. Ez 200 m szintemelkedést jelentett nagyjából, de ettől sokkal nehezebb volt elviselni az erős napot, és a sűrű forgalmat, mert az autók minduntalan felverték a port az úton, és olyankor alig lehetett levegőt venni. 

• 
• 
• 

Maga Bochorna egy alig pár házacskából álló falu az út fölött, van itt egy vendégház, és persze egy shrine is, ahova én nem mehettem oda. Irakli úrral le volt egyeztetve a találkozó (Jacob intézte), így amikor odaértünk, a "főtéren" várt minket.

• 
• 
• 

Irakli bácsi Jacob tolmácsolásában elmondta, hogy Tusheti-ben született, majd elvégezte az orvosi egyetemet, és Telaviban praktizált, de a szíve vissza-visszahúzta ide Tusheti-be. Egy éjjel látomása volt, úgyhogy visszaköltözött Bochornába, és onnantól ő volt a régió orvosa. Jelenleg is az egyetlen, akit télen-nyáron lehet beteghez hívni. Ha tud, akkor lóval, ha a hóviszonyok nem engedik, akkor sítalppal közlekedik. Mindezt inkább közelebb a 80-hoz, mint a 70-hez! Nagyjából 15 éve él állandóan Bochornában, de hivatalosan csak 2014-ben tudta elismertetni, hogy ő egész évben itt lakik, így lett Bochorna (Ushguli helyett) Európa legmagasabban fekvő, állandóan lakott települése. 

Ezt követően Irakli bácsi behívott minket a házába (gondoljatok csak bele, 17-en voltunk! Ti behívnátok ennyi idegent?), ahol éppen az unokája nyaralt, és kaptunk dinnyét és cha-cha-t, mindkettőből töméntelen mennyiséget.

Az öreg orvos leginkább helyi gyógyfüvekkel gyógyít, de persze hagyományos orvosságokat is használ, bár -és ezt minden magyar is tudja- szerinte mindenre a legjobb orvosság a pálinka. Amiből sosem ihatunk páros számmal, vagyis csak és kizárólag 1, 3, 5... stb kupicával lehet belőle fogyasztani. 

De ez még nem minden, amit a cha-cha-ról tudni kell. Én egyáltalán nem szeretem a rövidet, ezért nem tudom megállapítani a cha-cha-ról, hogy finom-e vagy sem, de a férjem szerint a 60-70 fokos ital a kanyarban sincs a mi pálinkánkhoz képest. De ugye mi iváskor maximum annyit mondunk, hogy "Egészségedre!", aztán legurítjuk, és ezzel le van tudva az összes társadalmi konvenció. A grúzoknál ez valamivel körülményesebben zajlik, ugyanis nem isznak tószt nélkül. Aki a tósztot mondja, az a "Tamada" (rendszerint a házigazda), és addig és annyiszor beszél, ameddig és amennyiszer akar. A szót nem lehet tőle elvenni, csak ha ő maga is átadja. Irakli bácsi pedig rendkívüli szónok volt, minden kupica előtt nagyon hosszan beszélt, amit persze Jacob fordított angolra, amit pedig valaki magyarra, így az extra hosszú köszöntők triplán hosszúak lettek (annyira, hogy Irakli bácsi még egy italt felhörpinthetett közben). Nem tudom, mennyit ittak a többiek, de szerintem simán volt 5 kör, azalatt a bő fél óra alatt, amíg ott voltunk.

• 
• 
• 

Bochornából tovább gyalogoltunk az úton. Továbbra sem voltak nagy szintemelkedések, és túl nehéz terep, de a cha-cha azért megfogott mindenkit a hőségben. A kilátás mondjuk nagyon szép volt, találkoztunk lovasokkal, egy elkóborolt birkával, és később egy dühös juhászkutyával is (talán a birkát kereste). Látni lehetett a völgyben kanyargó folyót, és Dochu falut, ami mélyen az út alatt épült. Tovább van még pár település az út mellett, de mi addig már nem mentünk el, hanem az egyik tisztáson megebédeltünk, majd tovább haladva egy másikon megpihentünk, ahova Jacob odahívta a sofőröket, akik közül az egyik Levan (mert mindkettőt így hívták, ez a legnépszerűbb férfinév Grúziában) énekelt egy grúz dalt. Innen aztán dzsippel tértünk vissza a szállásunkra.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

vannak vidékek viselem 

akár a bőrt a testemen 

meggyötörten is gyönyörű 

tájak ahol a keserű 

számban édessé ízesül 

vannak vidékek legbelül. 

(Kányádi Sándor)

Tusheti az egyik legnehezebben megközelíthető grúz régió, Grúzia észak-keleti csücskében található, Kakheti tartomány része. Északon Csecsenföld, keleten Dagesztán határolja, de határok nélkül is elég limitált az odajutási lehetőség, hiszen kizárólag egyetlen (köz)út vezet ide, az Abano hágón keresztül. Ezért is ez az elzárt terület rengeteg fantasztikus csodát rejt, és borzasztó érdekes lehet a feléjük kellő alázattal forduló és némi kényelmetlenséget elviselő utazók számára.

• 
• 

1. A tush emberek

By H.u.Co - Aus den hochregionen des Kaukasus wanderungen, erlebnisse, beobachtungen von Gottfried Merzbacher. Published 1901 by Duncker & Humblot in Leipzig . Written in German., Public Domain, Link

A tush-ok értelemszerűen a Tusheti-ben élő népcsoport, amelyek közt vannak grúz és ún. batbsi etnikumok is, ez utóbbiak inkább a csecsenekkel rokonok, és amúgy sajnos a nyelvük kihalóban van. A tush-ok első írásos említése már ie. 4. században származik. Minden bizonnyal akkoriban a batbsi-k lakhatták ezt a területet, majd az isz. 4. században a pogány grúzok, akik nem szerettek volna áttérni a kereszténységre, vándoroltak be a régióba. A batbsi-k nyelvén ezért erős grúz befolyás érezhető. Természetesen később mindkét népcsoport kénytelen volt áttérni a kereszténységre, amelyet azonban nagyon jól vegyítettek a korábbi pogány hagyományaikkal.

Az egész lakosság (nyáron) nem több, mint pár ezer fő, összesen 8 kis közösségben élnek. Minden közösség néhány apró falucskából áll, és az egész régió központja Omalo, az 1880 m-n fekvő, összesen kb. 30-40 házból álló település, az egyetlen hely Tushetiben, ahol volt mobil net. (Wifi is csak itt volt, de 1 lari-t kértek a használatért). Télen egész Tushetiben csak kb. 20 fő marad (köztük az egyetlen orvos), mivel a hágó októbertől nem járható. 

Amikor a vad, érintetlen tájat néztem, azon gondolkodtam, hogy természetesen csodálatosak a hegyek, a mezők, szívesen el is töltök itt pár napot, de mi visz arra embereket, hogy ilyen kemény vidékre költözzenek. A történelmi korokban a válasz egyértelmű: az ellenség szolgáltatott elég motivációt. Manapság általában az állattenyésztés (a tush-ok hagyományosan pásztorok), a turizmus (exponenciálisan nő a látogatók száma: 2006-ban összesen 600 turistát regisztráltak, 2018-ban már 11 000-t), és a nyugalom.

Érdekesség, hogy a korábbi évszázadokban is a pásztorok télen lejöttek a hegyekből az állatokkal: csak a nőket, gyerekeket és időseket hagyták fent, akiknek túl megterhelő lehetett a hágón való átkelés. Azért abba durva belegondolni, hogy milyen életük lehetett a kegyetlen hidegben, magukra hagyva. Ugyanakkor a tush-ok büszkék arra, hogy nagyon kemények, amire nyilván szükség is volt ezen a zord vidéken.

2. Közlekedés és infrastruktúra Tusheti-ben

Arról már írtam, hogy Tusheti-be kizárólag dzsippel, vagy helikopterrel lehet eljutni. A dzsipes fuvarra rendszerint minden nagyobb városból van jelentkező: ők rendszerint átviszik a turistát a hágón, leteszik a vendégházánál, aztán otthagyják, és talán visszajönnek érte, ha letelt a szabadság. 

De persze Tusheti-n belül is érdemes közlekedni, amire továbbra is lehet dzsipet bérelni, néhány helyen biciklit is láttam, illetve marad a bio megoldás: lóháton, vagy gyalog is lehet menni. 

A legtöbb -egymástól pár kilométer távolságba fekvő- települést a hágóhoz hasonló, murvás, saras, poros, hegyoldalban kanyargó, szerpentines út köti össze. Aztán vannak olyan falucskák, ahova csak lovon, vagy gyalog lehet eljutni, szóval amikor az ember szállást foglal, nem árt megtudni, hogy autóval elérhető-e az adott ház, mert láttunk mi is olyan vendégházat, ahova biztosan nem cipeltem volna fel a gurulós bőröndöt.

• 
• 
• 
• 

Magában Tusheti-ben amúgy 3 "fő" út található. Az egyik a déli-nyugati részre visz, a másik az északi-nyugati részre (és itt csodálatos falvak vannak, mindenképpen javaslom!), illetve a harmadik pedig keletre. Eltévedni nem nagyon lehet, kevés az útkereszteződés, ha pedig van, akkor mindenhol latin betűkkel is ki van írva az útirány. 

Aki önerőből akar eljutni A-ból B-be (vagyis gyalog, vagy biciklin), az kösse fel a gatyáját, mert adott esetben hirtelen nagy emelkedőket kell legyőzni két település között. Nyilvánvalóan útközben nincsenek éttermek, kávézók, vagy bármi más, ellenben augusztusban érő málnával simán lehet találkozni.

Ami olyan hétköznapi infrastruktúrát érinti, mint a víz, vagy az áram: nos, ez Tusheti-ben szintén nem jellemző. Mármint van víz (van egy csomó folyó), és a szállásokon általában folyik is valami a csapból, de azt azért nem olyan tanácsos meginni. Érdemes az érkezés előtt feltankolni ásványvízzel, biztos, ami biztos. Áram úgy általában nincsen, de a mi szállásunkon volt generátor (világosban meg amúgy is, minek áram?), és sok helyen láttam napelemeket is. Nyilván mobil térerő csak nagyon korlátozottan elérhető, mobil net kizárólag Omalo-ban volt, wifi-t is csak ott, egy bolt / kávézóban láttam. Éttermek nincsenek, de mondjuk mindenhol főznek, és egy magánház akár étteremként is működhet, ha úgy adódik. Mint ahogy boltok sincsenek, de a nagyobb falvakban mindenhol lehetett ezt-azt venni (amit éppen a dzsippel fel tudtak hozni). 

Tudjátok, mennyibe került a kóla és a sör itt a világ végén? 3 lari-ba (kb. 300 Ft). Csak mondom. 

 

3. Hitvilág

A tush-ok -mint egész Grúzia (szinte) grúz ortodoxok, de a vallás itt erősen keveredik mindenféle korai pogány hagyománnyal.

Templomok nem nagyon vannak (eleve nincs akkora lélekszám), ellenben szinte minden faluban, és az út mellett is egy csomó helyen láthatóak ún. shrine-ok, amelyek pogány-keresztény szent helyek (a shrine szó szerint ereklyetartót jelent). Ezek a shrine-ok sokszor csak egy kőrakásra emlékeztetnek, máskor kisebb építményeknek tűnnek. De ami a lényeg: termékeny korban lévő nők nem mehetnek hozzájuk. Kislányok, a menopauzán túl lévő idősebb asszonyok, és persze férfiak igen - mások nem. És ez nem valami régi szokás, hanem abszolút élő dolog, rengeteg helyen ki is van táblázva, illetve nekem is többször szóltak, hogy tovább nem mehetek az úton (pl. felmásztunk egy elhagyott kis faluba, ahol a csúcson lévő shrine miatt az utolsó 5 méterre én már nem mehettem fel). 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A nők ebből az élményből való kizárásának állítólag az az oka, hogy ha nő érinti meg a szentséget, akkor az szerencsétlenséget okoz. Más olvasatban: a férfiak terméketlenné válnak ettől. (Szóval ez is egy olyan hiedelem, amivel a nőket lehet korlátozni, hogy a férfiaknak ne legyen rossz.) Nyilván nem értek ezzel egyet, de természetesen tisztelni kell mások kultúráját és szokásait, így messziről elkerültem ezeket a kőhalmokat, nehogy rám lehessen kenni, ha nem jön a gyerek. 

Egyébként a hagyományos nemi szerepek erősen jelen vannak Grúziában, és főleg Tusheti-ben. A nőket szinte csak és kizárólag a konyhában, vagy gyerekek körül láttuk. Ettől függetlenül nagyon is tisztelik a nőket: legalább is a szavak szintjén, mert rengeteg dicsérő tósztot kaptak, és folyamatosan tisztelettel beszéltek a feleségekről, rokon nőkről (akik amúgy általában ott éltek a vendégházakban, és ők adták a személyzetet).

4. Tush építészet

 Az első dolog, amivel az ember Tushetiben szembesül, hogy itt is a szvan tornyokhoz nagyon hasonló épületek vannak, csak szerintem sokkal több, mint Szvanétiában. A tornyok rendszerint magukban állnak (nem kapcsolódik hozzájuk épület), de az is előfordul, hogy több torony alkot láncolatot, amely lehetővé teszi, hogy erődként funkcionáljanak. Használatukat tekintve a tornyok hasonló célokat szolgáltak, mint szvan rokonaik: lakhatásra, tárolásra, és védekezésre alkalmasak. Akárcsak Szvantériában, itt sincsenek rajtuk nagy ablakok, az ajtó rendszerint nagyon kicsi, és a szinteket egymástól lazán rakott fa rudakból álló padló választotta el. 

• 
• 
• 
• 
• 

Emellett az épületek nagy része is a hagyományos tush építőanyagból, palából készül. Régebben kötőanyag nélkül, mindössze statikai tudásukat felhasználva építették a házaikat, manapság azért láttunk maltert is (vagy hogy hívják). A mondásuk szerint a házadat sose építse az ellenséged, ennek ellenére a legjobb építőmestereknek a csecseneket tartják (akikkel azért nem volt mindig baráti a viszonyuk).

• 
• 
• 
• 
• 

5. A közösség

Az valahol teljesen természetes, hogy egy ilyen elzárt területen élő népcsoport ereje a közösségben rejlik, hiszen a túlélés nagyban függött másoktól is. A segítőkészség abszolút ma is élő tradíció: már a hágón való átkeléskor tapasztaltuk, amikor a dzsipünk lerobbant, de később is, jártunkban-keltünkben Levan mindig lelassított, ha jött bárki (gyalog, vagy kocsival), megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és ha valaki vizet kért, adott, ha gyufát, azt is (pedig nem dohányzott). 

Az ilyen erős közösségek persze régebben is saját maguk szervezték meg magukat, itt világi szokásoknak, bíróságoknak nagy szerepe nem tudott lenni. A családon belüli ügyes-bajos ügyekben természetesen a családfő volt a fő döntnök, de ha két család nem tudott dűlőre jutni egymással, akkor a vének tanácsához fordultak. Ennek 12 tagja volt, a legbefolyásosabb és legbölcsebbnek tartott öregek vehettek benne részt, és volt olyan is, hogy nő is bekerülhetett közéjük, sőt, még elnökölhetett is.

Az alábbi képen a "felebbviteli bíróság" látható. A legsúlyosabb büntetés a közösségből való kitiltás volt, ez állítólag rosszabb volt, mint a halál.

Erős közösségekben gyakran furcsák a szokások is. Azt már említettem, hogy a tush-ok kemény emberek, de kegyetlen harcosok hírében is álltak. A szokás szerint, ha az ellenséget legyőzték a harcban, akkor trófeaként levágták a jobb karját, és a ház tornácára akasztották fel. Onnan lehetett tudni, hogy ki a legjobb harcos, hogy hány jobb kéz lógott a verandán. Egy versben mesélik el annak a harcosnak a történetét, aki ugyan legyőzte ellenfelét, de mivel az rendkívül jól és becsülettel harcolt, a tush férfi végül nem vágta le a karját. Hazatérve kérdezték tőle, hogy miért nincs vele az ellenség keze, amire elmondta, hogy megkímélte őt. Ez viszont szembement a szokásokkal, így a férfit bíróság elé állították, majd kizárták a közösségből.

Persze, ma már a kegyetlenség nem jellemző, a közösségi élet viszont annál inkább. Minden kis falunak megvan a saját ünnepe, amikor a falu apraja-nagyja összegyűlik, és együtt főz, mulat (enni viszont külön esznek a nők és a férfiak). Ottjártunkkor az egyik faluban épp ilyen ünnepségre készültek.

• 
• 

6. Gyereknevelés

Kemény helyeken keményre kell nevelni a gyerekeket. 

A történelmi időkben ez mindjárt a születésükkel megkezdődött, ugyanis a vajúdó nőt egy külön épületbe helyezték, ahol egyedül kellett szülnie, majd a kisbabával 6 hétig nem térhetett vissza a családjához. Ha az anya és/vagy a baba nem élte túl ezt, akkor azt mondták, hogy jobb is így, hiszen gyenge volt ehhez a vidékhez.

Tusheti most sem épp bababarát vidék, persze, ha az olyan nyugatias dolgokat vesszük alapul, mint az állandóan elérhető orvosi szolgálat, fertőtlenített cumisüveg, bababarát szállodák, és hasonló modern vívmányok. Azt mesélték, hogy a totyogókat ki kell kötni, vagy pórázra kell tenni, mint a kutyákat, különben viszonylag könnyen legyalogolhatnak a sziklákról. 

Ehhez képest nagyobbacska gyerekeknek ez a vidék maga lehet a mennyország. Számtalan faluban láttuk, ahogy a különböző korú kölykök összeverődve rohangáltak, játszottak, ráadásul, mivel itt nincs iskola, csak akkor járnak suliba, ha a családjuk lent van az alföldi területeken (vagyis nagyjából októbertől májusig). A gyerekek szabadon mászkálhatnak a faluban és a környékén, gyakran arra szerintünk teljesen alkalmatlan lábbelikben (papucsban) szaladgáltak a sziklákon.

Annak is szemtanúja voltam, amint egy kocsival nem megközelíthető faluból egy keskeny ösvényen másztunk át egy másik faluba, hogy egyszer csak a sziklák között megjelent két lovas. Közelebb érve láttuk, hogy gyerekek, még közelebb érve azt is, hogy egészen kicsik, talán 6-10 évesek lehettek. Szőrén ülték meg a lovat, és mindkettő kezében 1-1 csirke volt. Hát, kb. ilyen körülmények között nőhetnek fel ezek a srácok.

7. Nálatok laknak-e állatok

A Tushetiben leggyakrabban előforduló állat kétségkívül a birka. Ha épp hajtáskor megy valaki az úton, akkor nagyon sokat láthat belőle, de ilyenkor, augusztusban a legelőkön vannak, szóval elvileg nem keresztezik az ember útját. Ha mégis, akkor jobb kerülni, a pásztorkutyák miatt. A kaukázusi kutyák eleve elég nagy testűek, és agresszívek is, én végig nagyon féltem, hogy gondunk lesz velük (a túrabot ebben is nagy segítség), végül szerencsére semmi baj nem volt.

Haszonállatok tekintetében tehenek nem nagyon vannak, mivel nem igazán tudnak átkelni a hágón, de persze nekünk sikerült belekeveredni az egyetlen tehéncsordába itt is.

Ezen kívül persze rengeteg vadállat van, medvék, farkasok, vadmacskák, sasok és minden egyéb állat, de ezek nyáron nem jönnek le a hegyekből. Az egyik este ugyan hosszú percekig hallgattuk a farkasüvöltést, de Jacob megnyugtatott, hogy annyi itt a birka, hogy inkább azokat kapják el elsőnek. Reggelre aztán a ház alatti réten tanyázott egy nyáj, gondolom, lekergették őket a farkasok.

A legszebb helyekre nehéz eljutni. És ezek a helyek ezért is szépek. Ide csak az merészkedik, aki alázattal fordul a táj szépségei és az ott élő emberek szokásai, hiedelmei felé. Még akkor is, ha néhány dolog nem elég kényelmes, vagy a modern felfogás szerint idejét múlt. 

A Tusheti Nemzeti Park egy ilyen hely. Vad és érintetlen, durva vonású kemény emberek vidéke, ahová alig vezetnek utak, és nincsenek olyan hétköznapi lehetőségek, mint pl internet vagy áram. 

Tusheti Grúzia észak-keleti csücskében fekszik, északon Csecsenföld, keleten Dagesztán határolja. (Őszintén bevallom, abban sem voltam biztos, hogy ezek önálló országok-e, vagy Oroszországhoz tartoznak.) A régióba mindenesetre csak és kizárólag dzsipekkel (vagy helikopterrel) lehet eljutni, májustól októberig bezárólag, az Abano hágón keresztül. Az utat még a szovjetek építették a hatvanas években, kb. 70 km (az utolsó "alföldi" falutól), és mintegy 2826 méteres magasságba kapaszkodik fel, amivel a legmagasabb közúti hágó az egész Kaukázusban. "Anyagát" tekintve köves, poros, saras, betonos, vizes, szerpentines - és persze védőkorlát nélküli, így minden különösebb probléma nélkül lehet lezuhanni az út melletti szakadékokba. Amikor mész rajta, rengetegszer eszedbe jut, hogy fizet ezért neked valaki, azért csinálod? (Persze nyilván Te fizetsz, nem is keveset, hiszen a legbiztonságosabb módja a hágón való átjutásnak, ha bérelsz dzsipet, vagy fizetsz valakinek, hogy vigyen fel). 

Mi korán reggel indultunk a Tbiliszi-külsőn lévő szálláshelyünkről. A dzsipek már ott vártak ránk, és kérdezték, hogy hoztunk-e nejlont a bőröndök becsomagolására. Volt, aki hozott, és voltam én, akinek műanyag a bőröndje, de erősködtek, hogy azért azt is csak takarjuk le, mert a por, meg minden - én meg végül nem ellenkeztem. A három sofőr közül kettőnek akkora szakálla volt, hogy a szerintem a köldökükig ért, és vagy abban volt a szuper erejük, vagy valami másban, de úgy pakolták fel szempillantások alatt a cuccokat a dzsipek tetejére, hogy észre se vettük. Meg egy csomó minden mást: üdítőt, kenyeret, sört, sátrat. Tusheti-ben ugyanis - ha ez az előzményekből nem lett volna nyilvánvaló - nem igazán járnak az áruszállító kamionok, így nagyjából az van a hegyekben, amit ezek a sofőrök odavisznek.

• 
• 
• 

Tbilszitől az utolsó faluig (Pshaveli) tulajdonképpen a betonút unalma várt ránk, két apróbb kitérőt leszámítva: az egyik az Alaverdi székesegyház, amelyről tegnap írtam, a másik pedig, hogy mi a sofőrünkkel beugrottunk bárányhúst venni egy -többnyire- azeriek által lakott faluba. Az első hely, ahol megálltunk, valamilyen piac szerűség lehetett: egy pléh csarnokban körbe felakasztva és az asztalra kidobálva álltak a húsok, de az végül is nem tetszett a sofőrnek, így tovább mentünk a bolt felé. Ott vagy 20 férfi állt, meglehetősen gyanúsan méregettek minket. Amíg a sofőr bement vásárolni, kiderült, hogy ezek épp egy kecskén alkudoznak. Végül az üzlet megköttetett, mert az egyik ember bement az udvarba, és kihozott egy kecskét az egyik hátsó lábánál fogva. A kecske visított, a maradék lábaival próbált kapaszkodni a porba, de a vevő átvette az árut, és tovább vonszolta az állatot. Most vagy messzebb vitte, vagy a kecske megnyugodott (örökre), de egy idő után már nem hallottuk a sipákolást, és a sofőr is megjött a hússal, úgyhogy indulhattunk tovább.

Az utolsó falut elhagyva az addig viszonylag jó minőségű út beszaladt az erdőbe, egyre kátyúsabb, egyre meredekebb, és egyre kanyargósabb lett. Aztán egyre több kereszt jelezte, hogy különleges helyhez közeledünk. Durván kapaszkodtunk fel az emelkedőkön, mellettünk egyre mélyebb szakadék tátongott, az alján pedig egy sebesen hömpölygő folyó. Aztán egyszer csak megértettem, miért volt szükség a nejlon zsákokra: az út átment egy kisebb vízesés alatt, ahol a sofőr még meg is állt egy pillanatra, hogy a port leveresse az autóról.

• 
• 
• 
• 
• 

Egyre meredekebben vitt az út, és egyre kevesebb lett a növény, ellenben a forgalom nem volt éppen kicsi. Lefelé (vagyis szembe) szerencsére nem nagyon jöttek, de felfelé annál többen (autósok és biciklisek is) - mint később kiderült, ez volt a szerencse. Nem sokkal a hágó előtt ugyanis Levan, a mi sofőrünk megállt gyertyát gyújtani az egyik barátja keresztjénél, aki itt halt meg (ilyen emlékhelyekből tényleg nagyon sok van az út mellett), amikor a másik sofőr szólt, hogy gond van a kocsijával. Nézegették egy darabig, de végül jobbnak látták leinteni az egyik arra járó másik dzsipet. Ő viszont elsőre nem hallotta, hogy neki dudálnak, csak jó pár száz méterrel később, több autó közbenjárásával esett le neki a tantusz, szóval fogta magát, és visszatolatott (!) hozzánk. Kiderült, hogy épp Levan szomszédja (értsd: 15 km-re lakik tőle) van benne, meg annak az Amerikában tanuló húga, és megkérte őket, hogy a mi rossz dzsipünk csomagjait és utasait vigyék már el. A szomszéd pedig, ahelyett, hogy valami kifogással lerázta volna Levant, szó nélkül átdobálta a csomagokat és az embereket, és indultunk is tovább. 

• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy egyre feljebb értünk, egyre közelebb kerültünk a felhőkhöz. Épp azon elmélkedtem, hogy itt nincs szükség sebességkorlátozásra, hiszen az úton 20-nál többel nem is nagyon lehet menni, amikor az egyik kanyarban feltűnt egy hajtűkanyarokra figyelmeztető tábla. Csak úgy, 30 kilométer után... mert eddig nem vettük ám észre (majd egyszer, még később egy 20 km/h-s korlátozás is). Végül a hágó tetején, a kilátóban nagyjából semmit sem láttunk, cserébe viszont volt vagy két fok - és még nem is itt fáztunk a legjobban.

• 
• 

Aztán átértünk, és ahogy kitisztult az ég, elénk tárult a völgy, tényleg baromi zöld fűvel, folyóval, a hegyoldalakat innen-onnan szabdaló vízesésekkel, és néhány helyen megmaradt hóval (ami sajnos sosem volt elérhető közelségben, Sári legnagyobb bánatára).

• 
• 
• 

Innen még jó sokáig kanyarogtunk -ezúttal már lefelé, amíg az első ember alkotta épülethez (egy pihenőhöz) értünk a folyóparton. Tusheti ugyanis ha valamiben nem bővelkedik, akkor azok a települések. A régió ugyanis tulajdonképpen lakatlan: aki itt él, az is csak a nyári időszakban van itt, mert télen az egész régió csak és kizárólag helikopterrel élhető el. Télen kb. 20 ember marad egész Tushetiben. És aki nyáron jön, az mit csinál? Hát, ha nem nyaral, vagy nem ad ki vendégházat, akkor nagy valószínűséggel juhász, és birkákat terel. A nyájakat ugyanis májusban felhajtják ide, és októberben pedig le (igen, azon az úton, amin mi is jöttünk). Kicsit mi is kaptunk ízelítőt abból, hogy milyen lehet hajtáskor erre autózni, ugyanis találkoztunk birkákkal, akiket vittek le a völgybe eladni. A hágón kb. 4-5 nap alatt jutnak át a nyájjal, és azt hiszem, ez lehet a világ egyik legnehezebb melója.

• 
• 
• 

Innen még nagyjából 1 óra volt a Tusheti központjától, Omalotól nem túl messze fekvő szállásunk, ami amúgy Levan, a sofőrünk tulajdonában áll. Na persze addig még elhaladtunk pár település(ke) mellett, és maga Omalo sem nagyobb, mint mondjuk Vérteskozma, szóval azért nagy életre nem kell számítani.

A Mirgvela vendégházak még ehhez képest is a "semmi közepén" fekszenek, egy nagy tisztáson. Meleg víz van (napelemes fűtéssel, illetve él a szálláson egy bácsi, akinek ez a dolga), áram sötétedés után generátorról. Mobil térerő vagy wifi persze nincs, de nem is kell. A szobákban egyszerű berendezés, de jó meleg dunyha, amire szükség is volt, mert éjjel farkasordító hideg tud lenni (volt is: farkas, és ordítás is). Összességében a Tushetiben elérhető kényelmi szintet kimaxolja a szállás, ezért mindenkinek, aki arra jár, melegen ajánlom. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egész út Tbilisziből (a megállókkal, lerobbanással együtt) kb. 8-9 órát vett igénybe, úgyhogy hulla fáradtan estünk be az ágyba este 9-kor. Sötétben úgy sem lehet nagyon mást csinálni...

A grúzokról általánosságban elmondható, hogy nagyon vallásosak, és a hitük tárgyi megnyilvánulásaiba (templomok, kolostorok, keresztek és adománygyűjtő perselyek) lépten-nyomon belebotlik az utazó. Én életemben annyi templomban nem voltam, mint az eddigi grúz utazásaim során, és azt hiszem, az összes útikönyvben is ajánlott, és abból kimaradó kolostort láttam. A fontosabb vallási látnivalókról itt találsz listát:

• Mcheta: Szvetichoveli Székesegyház és Dzsvari-kolostor
• Tbilisi:
  • Szentháromság Székesegyház
  • Anchiskhati Bazilika
  • Sioni katedrális, vagy Templom a szeplőtelen fogantatáshoz
  • örmény Szent György Erőd
  • Nagy Zsinagóga
  • Jvaris-Mama, Norashen, Surb-Nishan örmény templom, katolikus templom, Bethlehemi templom, stb.
• David Gareji monostorok (ezt tényleg nem szabad kihagyni!)
• Bodbe kolostor (és a Szent Nino forrás)
• Gergeti kolostor (kötelező!!!)
• Mravaldzali Racha-ban (ha már ott vagy...)
• Nikortsminda templom (ahol a Mikulás jobb kezét őrzik)
• Zarzmai kolostor
• Mtsvane kolostort (vagy Zöld Kolostor)
• Kutaiszi: Bagrati és Gelati kolostorok

Mindazonáltal ezt a rengeteg templomot az elmúlt két évben néztem meg, idén még nem is nagyon volt szükség a kendőkre (ami egy nő legjobb barátja, ha ortodox templomba akar bemenni). Persze, azért idén sem "úsztuk meg" kolostor nélkül, bár kétségtelen, hogy kis mennyiségben jobban fogyasztható nekem is...

Kutaisziből indulva utunk újabb nagy etapja az eldugott Tusheti régió volt, azonban ahhoz, hogy ne veszítsük el a lelkesedésünket a rendkívüli megterhelő úton, így két részletben abszolváltuk az utazást. Első nap a fővárosig mentünk csak, ahol megaludtunk, majd dzsipekre váltottunk a buszt, és azzal keltünk át a méltán híres és hírhedt Abano hágón. De erről majd később.

Hogy az út ne legyen olyan unalmas, elsőként megálltunk Goriban, ahol a világ egyetlen Sztálin múzeuma található (mert hogy itt született). Én két éve voltam itt, és addig biztos nem szeretnék menni, amíg ilyen egyoldalúan mutatják be a Generalisszimuszt. Időnk persze most nem volt elég, így végül csak a kertben sétáltunk, ahol meg lehet nézni (kívülről, ingyen) Sztálin szülőházát, és a páncélozott, minden korabeli luxussal felszerelt vonatát.

• 
• 
• 

Goriról még annyit érdemes tudni, hogy van itt egy erőd, amit -bár már másodszor vagyok a városban, még sosem néztem meg, illetve hogy a város legutóbb 2008-ban került be a nemzetközi hírekbe, amikor a Dél-Oszétia elszakadása mellett harcoló orosz hadsereg bombázta a várost, mintegy 1000 katonai, és polgári áldozatot hagyva maga után (a város kb. 50 000 fős). A dél-oszét határ amúgy rendkívül közel van ide, és a háború során a városba ugyan nem hatolt be az orosz hadsereg, de a környező utakat ellenőrzésük alá vonták. 

Gorihoz nagyon közel van az Uplistsikhe-i barlangváros, ahova idén is bementünk, ellenben fotóm nincsen, mivel itt én fordítottam Jacobot. Sebaj, én már úgyis voltam itt, és most is az a véleményem, hogy -bár Vardzia sokkal nagyobb és szebb is, Uplistsikhe könnyebben elérhető, ezért ésszerűbb választás, ha több, mint 3000 éves sziklavárost szeretnél látni.

Ezek eddig a szokványos turista útvonalon fekvő "highlight"-ok, ide szinte minden utazási iroda elviszi az utasokat. Ugyanakkor a legjobb helyek legtöbbször kimaradnak a könyvekből, és ezeket már tényleg csak az ismeri, aki jól utánajár a dolgoknak. Ilyen pl. az Uplistsikhe-hez viszonylag közel fekvő, de eléggé eldugott Atenis sioni templom is.

Az Atenis Sioni templom

A főútról egy meredek, nagyon lerobbant betonútra felkanyarodva, kb. 10 km-es kitérővel egy grúz borvidéken keresztül jutunk el Ateni faluba. Itt tényleg mindenki a szőlészetből él, de nem igazán úgy kell elképzelni, mint a magyar borvidékeket: a hegyes sziklás talajon az út mellett sorakoznak a házak, mellettük a pincék, amelyek -magyar szemmel- eléggé lepukkant állapotban vannak. Útközben azt néztük, hogy a mindenféle anyagból tákolt kerítésekről pattognak le a sokszínű festékek, és a szőlőlugasok rendszerint vas csövekre vannak felfuttatva. Nyilván más az életszínvonal erre, mint mondjuk Villányban, és sajnos bort sem kóstoltunk. Mindenesetre az Atenis Sioni egy komoly ortodox szent hely, aminek az az oka, hogy a Tana völgyében fekvő 7. századi négy hajós épületben találhatóak az egyik legősibb grúz írásos emlékek. A templom falai kívül-belül össze vannak firkálva (1000 éves graffitik), és az írásokat még egy mai grúz is el tudja olvasni. Sajnos bent nem volt szabad fényképezni, pedig az ötven éve a templomban szolgálatot teljesítő bácsi (akinek a családja generációkra visszamenőleg szintén a templomban dolgozott) megmutatta a legrégebbi, 835-ből származó feliratot (amely a Nuskhuri-fajta írás), illetve a 980-ból datált, ma is használt grúz betűkkel (Mkhedruli) írt szöveget is. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mi magyarok hol is voltunk ekkoriban?

A templom kívül is tele van feliratokkal, bár ezek jó része újabb (bár azért itt is bőven akadt 19. századi, vagy 20. század eleji graffiti). A legérdekesebb azonban a Királyok köve, amelyre, a legenda szerint legalább is, 3 grúz király hagyta itt a szignóját az ezredforduló tájékán (no, nem a Y2K-kor, hanem az eggyel korábbin).

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alaverdi székesegyház

Tbilisziből Tusheti felé haladva, még bőven a nagyon jó út mellett, Kakheti (a legjelentősebb szőlőtermelő) régióban található az Alaverdi kolostoregyüttes, amely a maga 55 méterével sokáig a legmagasabb templomnak számított Grúziában. Ma már csak a második, de így is elég impozáns, bár ez volt az első hely, ahol még a templomba belépés előtt be kellett magunkat teljesen bugyolálni. A bermudát viselő férfiak is kaptak valami értelmezhetetlen nadrágot, úgyhogy összességében elég röhejesen néztünk ki (de a szokásokat tiszteletben kell tartani!). 

A templom egyes részei a 6. századból származnak, vagyis az eredeti templom több, mint 1500 éves! Aztán ezt nagyrészt lebontották, és a 11. században újjáépítették (tudjátok, akkor újították fel, amikor nálunk az államalapítás zajlott!). A kolostor alapítója egy asszír szerzetes volt, és azért számít rendkívüli helynek, mert ez a szerzetes volt az egyike annak a 7 asszír papnak, akik végül is elterjesztették a kereszténységet Grúziában. Bent itt sem lehetett fotózni.

• 
• 
• 

 

Ha harmadszor jársz egy olyan országban, amelynek területe kb. 2/3-a Magyarországnak, de az úthálózata a magyarhoz képest sincs még a "kanyarban" sem, és ahol 200 km megtétele akár egy teljes napot is igénybe vehet, akkor bizony elkerülhetetlen, hogy vissza kell térned olyan helyekre, amit a látványosságok tekintetében nem éreznél feltétlenül indokoltnak.

Ilyen volt Kutaiszi városa is, ahol én már jártam 2017-ben, és amiről akkor azt gondoltam, hogy ennél azért sokkal szebb helyek is vannak Grúziában. Most csak egy hosszabb délután erejéig maradtunk a városban, mert Szvanétia és Tbiliszi közt muszáj volt megállnunk valahol aludni, így is több, mint 6 órát kellett a buszon zötykölődni, ami nálam már abszolút az elviselhetőség határát súrolja.

Ugyanakkor meglehetősen kellemeset csalódtam a városban. A külváros persze még most is Ózd rosszabb éveit idézi, de a belváros meglepően kiépült, megszépült, és őszintén megmondom: itt ettük a legjobb hamburgert egész Grúziában (a Mekiben...). 

Kutaiszi egyébként Grúzia egyik legrégebben lakott városa, már az ie. 2. évezredből vannak itt településre utaló leletek. A város Kutaia néven Kolkhisz fővárosa volt az ókorban, és állítólag az argonauták legendája is Kutaiszihez köthető (az argonauták ötven görög harcost jelöltek, akik Iaszón vezetésével, az Argo hajón utaztak Kolkhiszbe, hogy az aranygyapjút megszerezzék. Erről itt írtam bővebben). Mindenesetre a város később sem veszített a jelentőségéből, hiszen amikor a magyarok épp szanaszét fosztották Európai jobbik felét, a Grúz Királyságban épp Kutaiszi volt a főváros, aminek ékes bizonyítéka a Bagrati katedrális és a Gelati kolostor, amelyeket most ugyan nem, de két évvel ezelőtt megnéztünk.

Most csak a városban bóklásztunk, ami nagyon-nagyon jól esett a Szavétiai kimerítő túrázások után. A belváros egyébként nem túl nagy, és nagyon hangulatos, pár óra alatt könnyen bejárható, de ha valaki több időt szeretne itt tölteni, akkor érdemes elmenni a Botanikus kertbe, illetve a várostól pár km-re fekvő Martvili kanyonba (ez utóbbi szintén megvolt két éve).

A belváros egyébként a Rioni folyó bal partján helyezkedik el. Elsőként a számomra értelmezhetetlen körforgalom közepén lévő -rendkívül giccses-"csodaszarvasos" szökőkutat tekintettük meg (mivel itt volt a Meki, és mi már nagyon ki voltunk éhezve egy kis koriander-mentes hamburgerre). A szökőkút azért vicces, mert gyakorlatilag lehetetlen közel menni a brutális forgalom miatt (a körforgalomban nincsenek sávok, és egyszerűen nem jöttünk rá, hogy milyen szabályok szerint működik), ha látni akarod, akkor jobb, ha oda születsz. Az arany figurák (lovak, tigrisek, vagy pl. látható egy ún. tamada - grúz pohárköszöntő figurája is) a környéken talált archeológiai leletek másolatai, szóval ami nekem giccses messziről, az valójában a több ezer éves kultúra manifesztuma.

• 
• 

A város közlekedéséről még annyit, hogy -mint minden nagyobb város Grúziában- hatalmas átmenő forgalommal kénytelen megküzdeni, kerülőutak ugyan vannak, de a városban önmagában is nagy a káosz. Ugyanakkor a tömegközlekedés nagyon érdekes: vannak buszok, de ne csuklós ikaruszra gondoljatok, mert nem olyanok járnak, hanem szakadt mikrobuszok közlekednek (12-15 férőhelyesek), amire valaki kézzel kiírta a számot és hogy mik az állomások (persze grúz betűkkel). Volt olyan, aminek konkrétan a hátsó ablaka hiányzott. Végül is... meleg volt. 

A szökőkúttól a folyó felé haladva egy nagy park mellett megyünk el. Hamarosan a folyópartra érünk: a Rioni egy széles, sebes folyású, de sekély folyó, és sajnos nem nagyon lehet a partján sétálni. Ennek oka, hogy a házakat közvetlenül a part menti sziklás részre építették, és olyan, mint rakpart itt nincs (nyilván nem is lenne értelme, hiszen a folyón nem lehet hajózni).

• 
• 
• 
• 

A szökőkút mellett a város leghíresebb építménye a Fehér-híd, amit 2017 óta szerintem felújítottak, mert a padlója hol fa (grúz idézetekkel díszítve), hol üveg (amin keresztül lelátni a folyóra). A korláton ülő fiú szobra pedig -mint megtudtam- annak a hagyománynak állít emléket, hogy a helyi fiúk innen ugráltak a folyóba azért, hogy a kiválasztott lánynak bizonyítsák a bátorságukat (vagy ostobaságukat?). A túlpartra átmenni mérsékelten érdemes csak, ettől függetlenül egy estét megér a város. 

• 
• 

A csúcsra több úton lehet eljutni. És több módon is. Aki akar magas hegyet látni, de túl kényelmes, vagy fáradt a gyalogláshoz, annak sem kell lemaradnia a több ezer méteres magasságról, ha Szvanétiában, azon belül is Mestiában jár. Itt üzemel ugyanis a Zuruldi felvonó, amely két lépcsőben, összesen 920 m szintet legyőzve viszi fel a a kirándulókat a 2348 méteres csúcsra, ahonnan pompás kilátás nyílik Szvanétia hegyeire, gleccsereire, és a tágas mezőkön kellemes ejtőzésre is van lehetőség.

Feltéve persze, ha a felvonó üzemel. Normál esetben 10-től este 6-ig folyamatosan jár a lift, de rossz idő esetén, vagy műszaki hiba miatt gyakori az üzemszünet. A teljes ár 15 lari per fő (kb. 1500 Ft), ami azért errefelé nem számít épp olcsónak (más megközelítésben viszont, a mestiai lanovkára (felvonó) nagyon emlékeztető, de annál sokkal rövidebb eplényi lift 2200 Ft / fő). A jegy oda-vissza érvényes. 

A lift egyébként télen sífelvonóként is üzemel, egész korrekt sípályát alakítottak itt ki, bár őszintén szólva azt nem tudom, hogy télen hogyan lehet egyszerűen és biztonságosan eljutni Szvanétiába (tekintettel az útviszonyokra).

Az egészben a legnagyobb kihívás a felvonóig eljutni, ugyanis, mint hegyvidéki településeken lenni szokás, elég meredek utcákon kell felkaptatni a beszállóig. Ráadásul, mint mondtam, gyakori az üzemszünet, ez velünk is pont így volt, így majd' egy órát kénytelenek voltunk a felvonónál rostokolni. Egyébként ilyenkor (is) nagyon jól jött, hogy Jacob velünk volt, mert mégiscsak több információhoz jutottunk a szerelés kapcsán, úgyhogy a nagy tömegből, akik a felvonóra várakoztak végül csak mi maradtunk. Így amikor végre beindult a felvonó, elsők között szállhattunk be. Minden második ülésbe engedtek csak 3-4 embert (gondolom, a súlyelosztás miatt).

Az első felvonó 1989 m-re visz fel, és innen egy rövid gyaloglással érhető el a második lift, amely aztán 1868 m-ről repít egészen 2348 m-re. A felvonó viszonylag gyorsan halad, de így is legalább 20 perc a feljutás, miközben elképesztő látvány tárul az ember szeme elé. Persze, csak akkor, ha nem tériszonyos. Akkor azért nem olyan jó móka...

• 
• 
• 
• 

A kiszállás-beszállás rendkívül gyorsan történik, és a felvonóőrök csak akkor segítenek, ha pl. valaki sok gyerekkel utazik. Szemtanúi voltunk, ahogy egy néni elfelejtett kiszállni, amikor felért, és át is fordult a széke, mire az őr puszta kézzel megfogta az ülést, és visszatartotta, amíg a nagy darab (orosz) nő nehezen, de kiugrott a felvonóból.

 

Már az első felvonónál is, de a csúcsra érve is látszanak a sípályák, rendesen hüttével, tanuló pályákkal, ahogy kell. A nagyon trendi melegedőben minden 5 lari (vagy ennek többszöröse), és teljesen korrekt a WC is (ez egyáltalán nem jellemző a hegyekben, és általában Grúziában sem). Innen is csodálatos a kilátás, teljesen jól látszódott a 2 nappal korábbi túraútvonal a Koruldi tavakhoz, a gleccserek, és pár percre még az Ushba is a maga 4700 m-vel. Érdemes volt elhozni a távcsöv(ek)et, és mint kiderült, mindig van egy férfi, akinek nagyobb van, mint a férjednek (ld. a képeket).

• 
• 
• 
• 

Rövid, könnyű sétával egy nagyobb mezőre értünk. Előkerült a bor és a cha-cha is, és -ha már volt velünk egy jógaoktató (a nagynéném), akkor úgy gondolták a többiek, hogy ideális a helyszín egy kis jógázásra. Mi erre annyira nem vágytunk, így tovább gyalogoltunk, mert kicsit feljebb is nagyon helyes kis rétek kínáltak megfelelő helyszínt egy kis ejtőzésre. 

• 
• 
• 
• 

Jacob - aki továbbra is nagyon figyelt mindenkire a csoportból, a jógásokkal maradt, de hogy teljes biztonságban tudhasson minket is, nekem adta a rádiós adóvevőt. Mindig akartam ilyet, tudjátok, amin megnyomod a gombot, beszélsz, aztán azt mondod, hogy vétel, és kinyomod a gombot. Ezen keresztül kommunikáltunk párszor (az alatt a kb. 1 óra alatt, amíg "távol" voltunk"), de szerintem csak azért, mert többször is mondtam neki, hogy szeretnék a kütyüvel játszani.

A mezőre visszaérve még mindig tartott a jóga, a relaxáció tényleg elképesztő lehetett ezen a helyszínen. Utána a nagynéném még beállt pár pózba, nézzétek meg a képeket, azért ez így elég menő, nem?

• 
• 

A hegy mögött nagyon csúnya felhők gyülekeztek, és mint mondtam, a felvonót lezárják viharban, így jobbnak láttuk sebtiben lelibegőzni. Lefelé - ha lehet, még nagyobb élmény a lanovka, mert a kilátás egyszerűen pazar, még akkor is, ha végig görcsben van az ember gyomra az iszonyatos mélységtől.

• 
• 

Ezzel a könnyű kis túrával zárult a Szvanétiai túránk. Másnap indultunk vissza Kutaiszibe, ami egy köztes megállót jelentett Tbilszi és Tusheti közt. (Ott tértünk vissza a hegyekbe, és -ha lehet, az még nagyobb élményt adott, mint Szvanétia hatalmas csúcsai és gleccserei, de erről majd később).

Összességében Szvanétia szerintem...

... olyan hely, ahova mindenképpen próbálj meg eljutni, ha Grúziában jársz. Akkor is, ha amúgy nem vagy nagy túrázós, de persze még jobb, ha nem veted meg a bakancsot, a gyaloglást, és az időnként tényleg nehéz utakat sem. Nem minden nap lát az ember 4-5 000 méter magas hegyeket, és még akkor is simán megéri az esetleges kellemetlenségeket, ha amúgy a közelébe nem kerülsz a csúcsoknak.

Szvanétiában akkor is van mit csinálni, ha egyébként nem nagyon akarsz hegyet mászni, mert a helyi közösségek, az ezeréves falvak néprajzilag is nagyon érdekesek, és a sok apró múzeumot meglátogatva is képet kaphatsz a szvanok mindennapjairól, tradícióiról, amelyek szerint állítólag még pár tíz éve is éltek. 

Persze, most már egyre kényelmesebben utazható a környék: egyre jobb az infrastruktúra, egyre több minden épül ki a turisták kényelmét szolgálva, és -bár még mindig viszonylag olcsónak számít Magyarországhoz képest, de- egyre magasabbak az árak. Nyilván a sok hátizsákos túrázó kevésbé zavaró, mint az egyre szaporodó dzsipes, szandis turista, de a helyiek örülnek a megnövekedett forgalomnak, ami talán a legfontosabb bevételi forrásuk a tehenek mellett. Azért mondjuk Ausztriához képest még így is sokkal kevesebb a látogató a környéken, de kétségtelen, hogy fejlődik a szektor, és ez mondjuk nem biztos, hogy kedvez az élménynek. 

 

Talán senki sem tudja pontosan, hány folyó, patak, és ennek megfelelően hány vízesés van Grúziában - mert tényleg bármerre is jártunk, lépten-nyomon vízfolyásokba botlottunk. És mivel hegyvidéken is a folyók a legkisebb ellenállás irányába folynak, így gyakran találnak maguknak sokkal rövidebb utat. Emiatt nehéz lenne a pontos számukat, és méretüket megmondani, főleg akkor, ha igazából senki sem számolta még össze őket. Amúgy is, az is kiderült, hogy a számokhoz, méretekhez, távolságok és szintemelkedések pontos adataihoz való ragaszkodás csak nekünk volt olyan fontos (mindenki állandóan ezen kattogott: hány kilométer, mekkora a szint, az pontosan mennyi idő és milyen fárasztó az út), a grúzok valahogy úgy voltak vele, hogy ott az az út, kb. látod a csúcsot, felmész vagy nem mész fel - mit számít, hogy az pontosan milyen mértékeket jelent.

A Shdugra vízesés pedig, ami (mert hogy azért csak utánajártam) kb. 80-100 m magasról zuhan le, és a legnagyobb egybefüggő vízesés Grúziában (valószínűleg), biztosan megér egy túrát, akármilyen hosszú is az út, és akármilyen meredek is az emelkedő. 

Borzasztó irigy voltam a többiekre, ugyanis ezt a programot nekem ki kellett hagyni. Reggelre elkapott valami vírus, és így nem a vízesést térképeztem fel, hanem a mellékhelységet. Emiatt ez a poszt a csoport többi tagjának beszámolói, élményei, képei és videói alapján született. Hiába skipeltem én a túrát, nektek azért mégsem kell.

A Shdugra az Ushba gleccserhez vezető úton fekszik. Az Ushba hegyről érdemes tudni, hogy a kb. 4700 m magas (dupla csúcsos) hegy az orosz-grúz határon fekszik, és az egyik legnehezebben mászható csúcsok közt tartják számon. A 6B kategória - ha jól tudom, azt jelenti, hogy több, mint 1000 m függőleges mászást tartalmaz az útvonal. 

 

• 
• 

Az Ushbára, a gleccserhez és a Shdugra vízeséshez is Mazeri faluból vezet az út. A falu viszonylag jó úton, kisbusszal is megközelíthető, így dzsipek helyett most azzal ment a csoport. A falut elhagyva az autó egy ásványvizes forrásnál parkolt le, ami a földből bugyogva tör elő, így picit olyan, mintha forrna a víz.

 

Innen indult a kb. 7 km-es tényleg nehéz út a vízeséshez. Kezdetben nem is annyira az emelkedő, hanem a rendkívül erős folyású Dolra folyó, később pedig a rengeteg kő, majd a tényleg nagyon meredek kaptató nehezítette az utat. Gondolom, Jacob eddigre már felmérte a csoport teljesítőképességét, így a biztonság kedvéért megkérte a sofőrt, hogy tartson a csoporttal, illetve csatlakozott hozzájuk egy ember két lóval is, ha esetleg valaki nem bírná tovább a túrát. (A szabály, amihez Jacob erősen ragaszkodik, hogy a gyaloglás során ne váljon szét a társaság, és ezt nem mindig könnyű tartani, ha különböző képességű, kondíciójú és korú emberek vannak együtt.)

Az út egy darabig a Dolra mellett halad, erdős, árnyékos szakaszon. Az erős sodrás miatt hatalmas a zaj, és könnyen el is lehet szédülni ekkora lezúduló víztömeg láttán. Az erő, amivel a víz jön, tényleg elképesztő: a férjem mesélte, hogy a lovas férfi mutatott neki egy videót, amin a semmiből hirtelen megsokszorozódik a vízhozam, és ő ott áll a lovaival az elárasztott úton, miközben helikopterek jönnek kimenteni. Persze, raftingolni sem lehet itt (pedig amúgy nagyon szép lehetne), állítólag pár hete jött egy osztrák raftingos csoport, profi felszereléssel, igen nagy arccal. A helyiek csak csóválták a fejüket..., aztán mindenki boldog volt, hogy csak egy üres csónak esett áldozatul a folyónak.

 

Mivel az Ushba túloldalán már a baráti Oroszország található, így az út mellett határellenőrző pontot alakítottak ki. Persze, nem úgy kell elképzelni, mint akár a legeldugottabb magyar átkelőt: a kis faházban kb. 10-15 fegyveres katona várja a turistákat, és szívesen beszélgetnek, esznek, isznak az arra járókkal. Mindenesetre a papírokat érdemes vinni, de minket végül nem ellenőriztek. Ugyanakkor a civil ruhát viselő (tehát biztos, hogy nem szolgálatban lévő) egyik határőr (aki a férjem szerint a főnök lehetett) még egy kis business-t is lebonyolított: nála lehetett venni innivalót - 5 lariért (nyilván). A grúz pálinkának (csacsa) is eléggé örült.

• 
• 
• 

Innen indult a valóban nehéz szakasz: nagyon meredek és köves úton. Állítólag mindenki szenvedett rendesen, pedig gyakran előzték meg őket tájfutók, vagy flip-flop papucsban kirándulók is (de minden relatív, később is láttunk a sziklákon klumpában rohangáló ovis korú gyerekeket...). Mivel a kislányom nem is nagyon bírta tovább, így a férjem és ő végül pár száz méterrel a cél előtt visszafordultak, és a határőröknél várták be a többieket.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A nagyjából 1,5 km-es, nagyon meredek és köves emelkedő után legjobbjaink végre felértek a vízesés(ek)hez, mert valójában nem csak egy, hanem három zuhatag van. Azt mesélték, hogy elképesztő erővel zúdult le a víz, és már jó száz méterekkel korábban lehetett érezni a párát és a víz hűsét az arcukon. A vízeséshez persze nem tudtak nagyon közel menni, de a látvány így is elképesztő volt. 

 

• 
• 

A Shdugránál mindössze pár percet tudtak csak tölteni, mivel az út lefelé - a csúszós, erősen mozgó kövek miatt még nehezebb volt, mint felfelé. Nagyon nagy szükség volt a botokra, amik segítenek a stabilitás megőrzésében, és megfelelő használat esetén a térdről is leveszik a terhet. Emellett még mindig ott volt a férfi a lovakkal: és végül annyit ajánlgatta a szolgáltatásait, hogy Sári (aki eddig a határőröknél hesszelt) felült az egyikre. Nem hiába járt ovis korában lovagolni: úgy látszik, olyan ez, mint a biciklizés - nem lehet elfelejteni. Ha ott vagyok, mondjuk tuti nem ülhetett volna fel, mert azt mesélte az apja, hogy a pasi csak néha vezette a lovat, amúgy hagyta a gyereket a köves, keskeny ösvényen egyedül lovagolni. Mindenesetre Sári így lényegesen jobban élvezte a túrát, mintha gyalogolnia kellett volna, és rettentő büszke is volt magára, mert rajta kívül majd' mindenki félt a lovaktól.

• 
• 

Összességében mindenki nagyon kimerülten tért vissza a szállásra, és a konszenzusos vélemény szerint ez volt az addigi legnehezebb túra. Persze baromi féltékeny voltam, hogy én kimaradtam belőle, de ebből az következik, hogy vissza kell mennem még legalább egyszer bepótolni a hiányzást.