7 dolog, amit (szerintem) nem tudtál Tusheti-ről

vannak vidékek viselem 

akár a bőrt a testemen 

meggyötörten is gyönyörű 

tájak ahol a keserű 

számban édessé ízesül 

vannak vidékek legbelül. 

(Kányádi Sándor)

Tusheti az egyik legnehezebben megközelíthető grúz régió, Grúzia észak-keleti csücskében található, Kakheti tartomány része. Északon Csecsenföld, keleten Dagesztán határolja, de határok nélkül is elég limitált az odajutási lehetőség, hiszen kizárólag egyetlen (köz)út vezet ide, az Abano hágón keresztül. Ezért is ez az elzárt terület rengeteg fantasztikus csodát rejt, és borzasztó érdekes lehet a feléjük kellő alázattal forduló és némi kényelmetlenséget elviselő utazók számára.

1. A tush emberek

Tushetians (Merzbacher, 1901).jpg
By H.u.Co - Aus den hochregionen des Kaukasus wanderungen, erlebnisse, beobachtungen von Gottfried Merzbacher. Published 1901 by Duncker & Humblot in Leipzig . Written in German., Public Domain, Link

A tush-ok értelemszerűen a Tusheti-ben élő népcsoport, amelyek közt vannak grúz és ún. batbsi etnikumok is, ez utóbbiak inkább a csecsenekkel rokonok, és amúgy sajnos a nyelvük kihalóban van. A tush-ok első írásos említése már ie. 4. században származik. Minden bizonnyal akkoriban a batbsi-k lakhatták ezt a területet, majd az isz. 4. században a pogány grúzok, akik nem szerettek volna áttérni a kereszténységre, vándoroltak be a régióba. A batbsi-k nyelvén ezért erős grúz befolyás érezhető. Természetesen később mindkét népcsoport kénytelen volt áttérni a kereszténységre, amelyet azonban nagyon jól vegyítettek a korábbi pogány hagyományaikkal.

Az egész lakosság (nyáron) nem több, mint pár ezer fő, összesen 8 kis közösségben élnek. Minden közösség néhány apró falucskából áll, és az egész régió központja Omalo, az 1880 m-n fekvő, összesen kb. 30-40 házból álló település, az egyetlen hely Tushetiben, ahol volt mobil net. (Wifi is csak itt volt, de 1 lari-t kértek a használatért). Télen egész Tushetiben csak kb. 20 fő marad (köztük az egyetlen orvos), mivel a hágó októbertől nem járható. 

Amikor a vad, érintetlen tájat néztem, azon gondolkodtam, hogy természetesen csodálatosak a hegyek, a mezők, szívesen el is töltök itt pár napot, de mi visz arra embereket, hogy ilyen kemény vidékre költözzenek. A történelmi korokban a válasz egyértelmű: az ellenség szolgáltatott elég motivációt. Manapság általában az állattenyésztés (a tush-ok hagyományosan pásztorok), a turizmus (exponenciálisan nő a látogatók száma: 2006-ban összesen 600 turistát regisztráltak, 2018-ban már 11 000-t), és a nyugalom.

Érdekesség, hogy a korábbi évszázadokban is a pásztorok télen lejöttek a hegyekből az állatokkal: csak a nőket, gyerekeket és időseket hagyták fent, akiknek túl megterhelő lehetett a hágón való átkelés. Azért abba durva belegondolni, hogy milyen életük lehetett a kegyetlen hidegben, magukra hagyva. Ugyanakkor a tush-ok büszkék arra, hogy nagyon kemények, amire nyilván szükség is volt ezen a zord vidéken.

2. Közlekedés és infrastruktúra Tusheti-ben

Arról már írtam, hogy Tusheti-be kizárólag dzsippel, vagy helikopterrel lehet eljutni. A dzsipes fuvarra rendszerint minden nagyobb városból van jelentkező: ők rendszerint átviszik a turistát a hágón, leteszik a vendégházánál, aztán otthagyják, és talán visszajönnek érte, ha letelt a szabadság. 

De persze Tusheti-n belül is érdemes közlekedni, amire továbbra is lehet dzsipet bérelni, néhány helyen biciklit is láttam, illetve marad a bio megoldás: lóháton, vagy gyalog is lehet menni. 

A legtöbb -egymástól pár kilométer távolságba fekvő- települést a hágóhoz hasonló, murvás, saras, poros, hegyoldalban kanyargó, szerpentines út köti össze. Aztán vannak olyan falucskák, ahova csak lovon, vagy gyalog lehet eljutni, szóval amikor az ember szállást foglal, nem árt megtudni, hogy autóval elérhető-e az adott ház, mert láttunk mi is olyan vendégházat, ahova biztosan nem cipeltem volna fel a gurulós bőröndöt.

Magában Tusheti-ben amúgy 3 "fő" út található. Az egyik a déli-nyugati részre visz, a másik az északi-nyugati részre (és itt csodálatos falvak vannak, mindenképpen javaslom!), illetve a harmadik pedig keletre. Eltévedni nem nagyon lehet, kevés az útkereszteződés, ha pedig van, akkor mindenhol latin betűkkel is ki van írva az útirány. 

Aki önerőből akar eljutni A-ból B-be (vagyis gyalog, vagy biciklin), az kösse fel a gatyáját, mert adott esetben hirtelen nagy emelkedőket kell legyőzni két település között. Nyilvánvalóan útközben nincsenek éttermek, kávézók, vagy bármi más, ellenben augusztusban érő málnával simán lehet találkozni.

vadmalna_01.jpg

Ami olyan hétköznapi infrastruktúrát érinti, mint a víz, vagy az áram: nos, ez Tusheti-ben szintén nem jellemző. Mármint van víz (van egy csomó folyó), és a szállásokon általában folyik is valami a csapból, de azt azért nem olyan tanácsos meginni. Érdemes az érkezés előtt feltankolni ásványvízzel, biztos, ami biztos. Áram úgy általában nincsen, de a mi szállásunkon volt generátor (világosban meg amúgy is, minek áram?), és sok helyen láttam napelemeket is. Nyilván mobil térerő csak nagyon korlátozottan elérhető, mobil net kizárólag Omalo-ban volt, wifi-t is csak ott, egy bolt / kávézóban láttam. Éttermek nincsenek, de mondjuk mindenhol főznek, és egy magánház akár étteremként is működhet, ha úgy adódik. Mint ahogy boltok sincsenek, de a nagyobb falvakban mindenhol lehetett ezt-azt venni (amit éppen a dzsippel fel tudtak hozni). 

Tudjátok, mennyibe került a kóla és a sör itt a világ végén? 3 lari-ba (kb. 300 Ft). Csak mondom. 

 

3. Hitvilág

A tush-ok -mint egész Grúzia (szinte) grúz ortodoxok, de a vallás itt erősen keveredik mindenféle korai pogány hagyománnyal.

hitvilag.jpg

Templomok nem nagyon vannak (eleve nincs akkora lélekszám), ellenben szinte minden faluban, és az út mellett is egy csomó helyen láthatóak ún. shrine-ok, amelyek pogány-keresztény szent helyek (a shrine szó szerint ereklyetartót jelent). Ezek a shrine-ok sokszor csak egy kőrakásra emlékeztetnek, máskor kisebb építményeknek tűnnek. De ami a lényeg: termékeny korban lévő nők nem mehetnek hozzájuk. Kislányok, a menopauzán túl lévő idősebb asszonyok, és persze férfiak igen - mások nem. És ez nem valami régi szokás, hanem abszolút élő dolog, rengeteg helyen ki is van táblázva, illetve nekem is többször szóltak, hogy tovább nem mehetek az úton (pl. felmásztunk egy elhagyott kis faluba, ahol a csúcson lévő shrine miatt az utolsó 5 méterre én már nem mehettem fel). 

A nők ebből az élményből való kizárásának állítólag az az oka, hogy ha nő érinti meg a szentséget, akkor az szerencsétlenséget okoz. Más olvasatban: a férfiak terméketlenné válnak ettől. (Szóval ez is egy olyan hiedelem, amivel a nőket lehet korlátozni, hogy a férfiaknak ne legyen rossz.) Nyilván nem értek ezzel egyet, de természetesen tisztelni kell mások kultúráját és szokásait, így messziről elkerültem ezeket a kőhalmokat, nehogy rám lehessen kenni, ha nem jön a gyerek. 

Egyébként a hagyományos nemi szerepek erősen jelen vannak Grúziában, és főleg Tusheti-ben. A nőket szinte csak és kizárólag a konyhában, vagy gyerekek körül láttuk. Ettől függetlenül nagyon is tisztelik a nőket: legalább is a szavak szintjén, mert rengeteg dicsérő tósztot kaptak, és folyamatosan tisztelettel beszéltek a feleségekről, rokon nőkről (akik amúgy általában ott éltek a vendégházakban, és ők adták a személyzetet).

4. Tush építészet

 Az első dolog, amivel az ember Tushetiben szembesül, hogy itt is a szvan tornyokhoz nagyon hasonló épületek vannak, csak szerintem sokkal több, mint Szvanétiában. A tornyok rendszerint magukban állnak (nem kapcsolódik hozzájuk épület), de az is előfordul, hogy több torony alkot láncolatot, amely lehetővé teszi, hogy erődként funkcionáljanak. Használatukat tekintve a tornyok hasonló célokat szolgáltak, mint szvan rokonaik: lakhatásra, tárolásra, és védekezésre alkalmasak. Akárcsak Szvantériában, itt sincsenek rajtuk nagy ablakok, az ajtó rendszerint nagyon kicsi, és a szinteket egymástól lazán rakott fa rudakból álló padló választotta el. 

Emellett az épületek nagy része is a hagyományos tush építőanyagból, palából készül. Régebben kötőanyag nélkül, mindössze statikai tudásukat felhasználva építették a házaikat, manapság azért láttunk maltert is (vagy hogy hívják). A mondásuk szerint a házadat sose építse az ellenséged, ennek ellenére a legjobb építőmestereknek a csecseneket tartják (akikkel azért nem volt mindig baráti a viszonyuk).

5. A közösség

Az valahol teljesen természetes, hogy egy ilyen elzárt területen élő népcsoport ereje a közösségben rejlik, hiszen a túlélés nagyban függött másoktól is. A segítőkészség abszolút ma is élő tradíció: már a hágón való átkeléskor tapasztaltuk, amikor a dzsipünk lerobbant, de később is, jártunkban-keltünkben Levan mindig lelassított, ha jött bárki (gyalog, vagy kocsival), megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és ha valaki vizet kért, adott, ha gyufát, azt is (pedig nem dohányzott). 

Az ilyen erős közösségek persze régebben is saját maguk szervezték meg magukat, itt világi szokásoknak, bíróságoknak nagy szerepe nem tudott lenni. A családon belüli ügyes-bajos ügyekben természetesen a családfő volt a fő döntnök, de ha két család nem tudott dűlőre jutni egymással, akkor a vének tanácsához fordultak. Ennek 12 tagja volt, a legbefolyásosabb és legbölcsebbnek tartott öregek vehettek benne részt, és volt olyan is, hogy nő is bekerülhetett közéjük, sőt, még elnökölhetett is.

Az alábbi képen a "felebbviteli bíróság" látható. A legsúlyosabb büntetés a közösségből való kitiltás volt, ez állítólag rosszabb volt, mint a halál.

kozosseg_03.jpg

Erős közösségekben gyakran furcsák a szokások is. Azt már említettem, hogy a tush-ok kemény emberek, de kegyetlen harcosok hírében is álltak. A szokás szerint, ha az ellenséget legyőzték a harcban, akkor trófeaként levágták a jobb karját, és a ház tornácára akasztották fel. Onnan lehetett tudni, hogy ki a legjobb harcos, hogy hány jobb kéz lógott a verandán. Egy versben mesélik el annak a harcosnak a történetét, aki ugyan legyőzte ellenfelét, de mivel az rendkívül jól és becsülettel harcolt, a tush férfi végül nem vágta le a karját. Hazatérve kérdezték tőle, hogy miért nincs vele az ellenség keze, amire elmondta, hogy megkímélte őt. Ez viszont szembement a szokásokkal, így a férfit bíróság elé állították, majd kizárták a közösségből.

Persze, ma már a kegyetlenség nem jellemző, a közösségi élet viszont annál inkább. Minden kis falunak megvan a saját ünnepe, amikor a falu apraja-nagyja összegyűlik, és együtt főz, mulat (enni viszont külön esznek a nők és a férfiak). Ottjártunkkor az egyik faluban épp ilyen ünnepségre készültek.

6. Gyereknevelés

Kemény helyeken keményre kell nevelni a gyerekeket. 

A történelmi időkben ez mindjárt a születésükkel megkezdődött, ugyanis a vajúdó nőt egy külön épületbe helyezték, ahol egyedül kellett szülnie, majd a kisbabával 6 hétig nem térhetett vissza a családjához. Ha az anya és/vagy a baba nem élte túl ezt, akkor azt mondták, hogy jobb is így, hiszen gyenge volt ehhez a vidékhez.

Tusheti most sem épp bababarát vidék, persze, ha az olyan nyugatias dolgokat vesszük alapul, mint az állandóan elérhető orvosi szolgálat, fertőtlenített cumisüveg, bababarát szállodák, és hasonló modern vívmányok. Azt mesélték, hogy a totyogókat ki kell kötni, vagy pórázra kell tenni, mint a kutyákat, különben viszonylag könnyen legyalogolhatnak a sziklákról. 

Ehhez képest nagyobbacska gyerekeknek ez a vidék maga lehet a mennyország. Számtalan faluban láttuk, ahogy a különböző korú kölykök összeverődve rohangáltak, játszottak, ráadásul, mivel itt nincs iskola, csak akkor járnak suliba, ha a családjuk lent van az alföldi területeken (vagyis nagyjából októbertől májusig). A gyerekek szabadon mászkálhatnak a faluban és a környékén, gyakran arra szerintünk teljesen alkalmatlan lábbelikben (papucsban) szaladgáltak a sziklákon.

Annak is szemtanúja voltam, amint egy kocsival nem megközelíthető faluból egy keskeny ösvényen másztunk át egy másik faluba, hogy egyszer csak a sziklák között megjelent két lovas. Közelebb érve láttuk, hogy gyerekek, még közelebb érve azt is, hogy egészen kicsik, talán 6-10 évesek lehettek. Szőrén ülték meg a lovat, és mindkettő kezében 1-1 csirke volt. Hát, kb. ilyen körülmények között nőhetnek fel ezek a srácok.

gyerekneveles.jpg

7. Nálatok laknak-e állatok

A Tushetiben leggyakrabban előforduló állat kétségkívül a birka. Ha épp hajtáskor megy valaki az úton, akkor nagyon sokat láthat belőle, de ilyenkor, augusztusban a legelőkön vannak, szóval elvileg nem keresztezik az ember útját. Ha mégis, akkor jobb kerülni, a pásztorkutyák miatt. A kaukázusi kutyák eleve elég nagy testűek, és agresszívek is, én végig nagyon féltem, hogy gondunk lesz velük (a túrabot ebben is nagy segítség), végül szerencsére semmi baj nem volt.

Haszonállatok tekintetében tehenek nem nagyon vannak, mivel nem igazán tudnak átkelni a hágón, de persze nekünk sikerült belekeveredni az egyetlen tehéncsordába itt is.

Ezen kívül persze rengeteg vadállat van, medvék, farkasok, vadmacskák, sasok és minden egyéb állat, de ezek nyáron nem jönnek le a hegyekből. Az egyik este ugyan hosszú percekig hallgattuk a farkasüvöltést, de Jacob megnyugtatott, hogy annyi itt a birka, hogy inkább azokat kapják el elsőnek. Reggelre aztán a ház alatti réten tanyázott egy nyáj, gondolom, lekergették őket a farkasok.