Arról már volt szó, hogy Tushetiben 3 főbb, négy kerékkel is járható útvonal található. Érdemes végigmenni mindegyiken, mert mind picit másfajta élményt nyújt. Az Omalo-tól keletre vezető úton egészen a Dagesztáni határ mellett található Diklo falucskáig el lehet jutni autóval, és onnan egy nem túlzottan megerőltető, hegyoldalban szaladó ösvényen lehet felmászni a Diklo erődhöz. A túrabotot azért érdemes vinni, egyrészt mert azzal meg lehet tartani magunkat a hegyoldalon való lecsúszás ellen, másrészt esetleg távol tartja a pásztorkutyákat. Mivel az út egy juhász tanya mellett halad el, így van rá esély, hogy kutyákkal kell harcolni.

Az amúgy jelentéktelennek tűnő regionális központot, Omalo-t elhagyva rögtön egy egészen durva szerpentint kellett ahhoz legyőzni, hogy feltáruljon előttünk a Shenako és Diklo falu között elterülő széles, zöld völgy. Igazán különlegesnek tűnt ez a táj Bochorma-hoz képest, ahol magasan a hegyoldalban fut az út, és ha lenézel: szakadék, ha felnézel: meredek hegyet látsz. Itt viszont egészen laposnak tűnt a táj: persze, az út végén ott magaslottak a 4000 m magas hegyek: általában ezek jelölik a határvonalat Grúzia és Oroszország (Csecsenföld vagy Dagesztán) közt.

Dikloról annyit érdemes tudni, hogy itt tényleg véget ér az út - vagyis magyarul: zsákutca falu. Na, nem mintha egész Tushetiben akkora lenne az átmenő forgalom bárhol... de innen tényleg csak gyalog lehet tovább menni. Mondjuk, nem nagyon van hova: a hegyen értelemszerűen nem nagyon lehet átmászni Oroszországba, de ennek ellenére a falu végén van egy hevenyészett határállomás. Just in case - gondolom.

A falu amúgy nem különbözik túl sok mindenben Omalo-tól, vagy bármelyik tipikus tusheti településtől: a házak többsége itt is palából épült, itt is van shrine, és nincs templom. Ugyanakkor meglepően nagy volt az élet: az emberek a falu "főterén" összegyűlve beszélgettek, a gyerekek szaladgáltak, a kávézó, ami igazából egy háznak a kertjében felállított asztal volt, üzemelt, és az utcára mindenféle nemezelt tárgyak kerültek kiállításra - nyilván némi haszon reményében.

A falu végén aztán az ösvény egyre keskenyebb lett, és alattunk a hegy egyre mélyült. Tényleg jól jött a bot, mert gyakorlatilag libasorban lehetett csak haladni, a lábunkat egymás elé pakolva, így -bár nem volt nagy emelkedő, mégis- elég nehéz volt haladni.

Eközben Jacob folyamatosan kért minket, hogy maradjunk együtt, mert gond lehet a kutyákkal, és egyre fenyegetőbben közeledett a hegyoldalon a juhász tanya, ahol a birkák is ott voltak, szóval engem rendesen beparáztatott ezzel a témával. Biztos-ami-biztos alapon inkább beiktatott egy kerülőt, ami egy pici mászást jelentett a hegyoldalon, és mivel erősen fújt a szél, és mellette nagy volt a meleg, a hegy meg meredek, Sári elkezdett szédülni. Sajnos pihenésre sem javult, így mi visszafordultunk, és a "kávézóban" vártuk be a többieket. (Ergo innentől más beszámolóján alapul ez a sztori). 

Végül is "csak" annyi maradt ki nekünk, hogy a többiek továbbra is a hasonlóan keskeny ösvényen nagyjából 2 kilométert haladva értek el az erődig, amely tulajdonképpen tornyok összekötött láncát jelentette. 

Az erőd eléggé leharcolt állapotban van már, de ami félelmetesebb volt, az a visszaúton egymásnak eső két csapat kutya volt - szóval csak nem úszták meg kaland nélkül. Szerencsére az ebek egymással voltak elfoglalva, egymástól védték a területet, így a csoport el tudott slisszanni mellettük, és nem volt szükség önvédelemre.

Amikor a többiek is visszaértek hozzánk a faluba, és a lankás völgy egyik fás-árnyékos pontján megettük az ebédünket, újra kocsiba szálltunk, és visszafelé indultunk Shenakoba, ami többek között arról nevezetes, hogy itt található Tusheti 2 templomából az egyik. No, persze, a templomhoz két ösvény vezet fel: az egyiket nők nem használhatják.

A templom amúgy egy kopár domb tetején áll, és meglehetősen pici: bár nyilván a hívek száma sem jelentős errefelé, így bőven elég ekkora épület az egész egyházközségnek.

Shenako másik érdekessége, hogy az itt élők gyógyfüvek gyűjtésével és szárításával foglalkoznak. Az asszonyok az út mellett ülve készítették a keverékeket, és hosszan meséltek nekünk (nyilván Jacob segítségével) a hasznosítási lehetőségekről. 

Újra megszálltuk a dzsipeket, és Omalon keresztül elindultunk a szállásunk felé. Út közbe esett az Omalo feletti Abano erőd, ahova egy rövid, de meredek kaptatón felmászva lehet feljutni. Az erőd épp felújítás alatt áll, de így is érdemes felmenni, mivel nagyon szép a panoráma, és jó a térerő...

Omalo - a központ - amúgy nagy fejlődés előtt áll. Itt van a legtöbb vendégház, sőt, egy meglehetősen puccosnak tűnő szálloda is épül a falu felett. Gondolom, hamarosan megkezdődik itt is a kényelmi turizmus: lesz medence, masszázs, koktél - ami most kicsit tájidegennek, ezért elképzelhetetlennek tűnik. Legalább is visszatérve a Mirgvela nyugalmába én nem gondoltam, hogy kellene ide bármi más, mint ezek a faházak, és ez a csönd. Amit csak az esti mulatozás, Levan remek éneklése, és a helyiek tánca zavart meg. Illetve a farkasüvöltés, amihez foghatót én még életemben nem hallottam.