Tündérmesébe illő Koruldi tavak

Valahogy így képzelem el a mennyországot

"vannak vidékek kietlen
messziségekbe veszetten
vidéki az őshitnek
ahová utak nem visznek
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek"

(Kányádi Sándor)

Szvanétia pár kötelező látnivalója közül az egyik a Koruldi tavak. Erről a helyről már sokat hallottam korábban, és láttam olyan fotókat, amelyeken úgy tűnt, mintha a tavakból nőnének ki a hegyek (egy jól beállított fotó sokat segít egy hely felfuttatásában). A látogatói vélemények viszont eltérőek voltak: volt, aki leírhatatlan csodaként élte meg a Koruldi-t, de volt, aki szerint egyáltalán nem érte meg felmászni érte.

Mert hogy a tavak kb. 2700 m-n vannak (míg Mestia ugye 1500-on). Könnyen kiszámolható, hogy 1200 m szint (kb. 10 km-n) elég durva emelkedést jelent (magyar szemmel és lábbal is), ezért mi úgy döntöttünk, hogy "csalunk", és valameddig felvitetjük magunkat dzsippel. Mint később kiderült, majdnem egészen a tavakig el tudtak volna jönni a dzsipek, de mondjuk én személy szerint sokkal jobban élveztem a gyaloglást, még akkor is, ha amúgy vagy 30 fok volt, és nagyon tűzött a nap.

koruldi_tavak_map.jpg

A dzsipek így a 2100 m-n lévő keresztig vittek (amely, mint később kiderült, látszódott a WC-nkből is). Autózás közben mesés panoráma nyílt Mestiára, ezért ha valaki nálunk is keményebb, talán érdemes gyalog nekivágni az útnak. Ugyanakkor a kereszttől, illetve a tőle pár méterrel feljebb lévő kilátóból is rá lehet nézni a városkára, szóval akkor sem vesztesz semmit, ha végül is kocsiba ülsz. Ráadásul ez is egy izgalmas útszakasz: voltak olyan kanyarok, amit a dzsip csak sokadik tili-toli után tudott bevenni, és nyilván nehezítette a pályát a rengeteg tehén, kecske, kutya és ló is.

Rögtön a startban egyértelművé vált, hogy nem feleslegesen hoztuk el a túrabotokat: a terep eleinte nagyon meredek, és a botok sokat segítenek felfelé (és később kiderült, hogy lefelé is). Eltévedni nem nagyon lehet: egy út van, nincsenek fák, erdők, de még bokrok sem, és elég sok túrázó tart ugyanabba az irányba. Amire figyelni kell, hogy a hegyen rendkívül erősen tűz a nap, és vízvételi lehetőség a tavakig egyáltalán nincsen, ezért a megfelelő napvédelemről és ivóvízről feltétlenül gondoskodni kell. Mi csak a lábunkat nem kentük be, aminek az eredményeképpen most, 2 héttel később is hámlik még a vádlim.

A kilátótól távolodva először egy hegyi tanyán mentünk keresztül, ami -bár elhagyatottnak tűnt- erősen bűzlött a tehéntrágyától. Kicsit féltem is, hogy van házörző kutya, vagy hazatérnek a marhák, de szerencsére egyikkel sem találkoztunk. Egy elhagyott kiskutyával viszont igen: szegényke nagyon lelkesen követett minket egy darabig. Ezt követően az út hol nagyon meredek, hol kevésbé, de folyamatosan emelkedett, ami eléggé szétzilálta a nem túl edzett, és ilyen magasságokhoz kevésbé szokott csapatunkat. A kilátás persze minden nehézségért kárpótolt: körbe több négyezer méternél is magasabb havas hegycsúcsok, gleccserek, bárányfelhők, virágos hegyoldalak, az egész olyan volt, mintha festették volna. 

Nagyjából 2 óra nem túl erőltetett menet, és sok pihenő után megláttuk az első pici tavacskát. Már ez is szép lett volna, de pár száz méterrel feljebb, a fennsíkra érve további, nagyobb tavak sorakoztak apróbb-nagyobb dombok között. Az egyikben tehenek fürödtek, a másikban emberek (vajon a tehenek abba nem mentek bele?), mindenfelé túrázók, pár dzsip, lovasok, és egy hevenyészett büfé is volt itt (na mennyi volt a sör? Hát persze, hogy 5 lari). Nem olyan volt, mint a képeslapokon, de így is fantasztikusan szép volt. Az egyik tó partján leheveredtünk kicsit pihenni, majd mi Sárival megmásztuk a közelben lévő csúcsot (egészen addig, amíg Sárinak el nem eredt az orra vére - 2800 m-n voltunk, lehet, hogy nem bírta). Közben páran közülünk egy picit feljebb mentek, erről itt láthatjátok Jacob videóját

A hely - ahogy a képeken is látszik, nagyon szép. Elüldögéltem volna itt órákig. Két problémám volt csak: a rendkívül erős napsütés, és a szükség. Általában nem csinálok ügyet abból, hogy hol megyek a természetben pisilni, de egy fennsíkon, ahol se fák, se bokrok, de még csak kövek sincsenek, nehéz elbújni. Ráadásul minden dombon emberek tanyáztak, tehát szó szerint nem volt olyan pont, amire valaki valahonnan ne látott volna rá. Ennél csak az volt nagyobb bajban, akit addigra már kiütött a koriander (vagy más), és másmilyen jellegű elvonulásra lett volna szüksége. 

 

 Végül is persze minden megoldódott, és kb. 2 órás ejtőzés után mi is elindultunk visszafelé. Igen ám, de addigra a korábban a tóban fürdő marhacsorda épp úgy gondolta, hogy az úton és az út 200 m sugarú körében szeretnének leparkolni, elállva ezzel minden menekülési útvonalat előttünk. Épp úgy alakult, hogy csak Sári és én akartunk áthaladni, és mivel -rendkívül sekélyes biológiai ismereteimet felhasználva- arra a megállapításra jutottam, hogy akivel farkasszemet nézünk, az egy bika, így elég hosszan tébláboltunk a csordával szemben. Szerencsénkre épp akkor indult meg egy népesebb grúz család is egy láthatóan helyi nagypapával együtt. Rögtön felvettem a szemkontaktust (az öreggel, nem a bikával), segélykérően néztem rá, és ő rögtön vágta a metakommunikációt, mert a legnagyobb természetességgel odaballagott a bikához (az volt az, amire én is úgy gondoltam), megfogta a két szarvát, és elhajtotta a fejét. Ezzel a bika többi testrésze is mozdult, és legyalogolt az útról, mire a többi állat is kicsit odébb lépett. Az így megnyílt folyosón a grúz család sarkában megszöktünk a marhák elől.

Lefelé talán még nagyobb szükség volt a botokra, mint felfelé. A nagyon meredek terep eléggé megviseli a térdet és a bokát, úgyhogy jól jön valami extra támaszték. Összességében a keresztig vissza nem volt több, mint egy óra gyaloglás, de itt már tényleg siettünk, hogy a mestiai hegymászó múzeum is beleférjen, ahol a leghíresebb grúz hegymászó, Mikheil Khergiani életét, családját és az általa használt eszközöket mutatták be (5 lari per fő belépő áron). Itt is megtekinthető egy hagyományos szvan lakószoba (ugyanúgy, mint Ushguliban), persze, kevesebb tárgyat állítottak ki, illetve nagyon érdekes, hogy a hegymászó, aki mindössze 37 évesen halt meg (a Dolomitokban, amúgy), mennyivel öregebbnek nézett ki a koránál. Talán az erős nap...