Az úgy volt, hogy még a vad 90-es évek elején a szüleim vállalkozásának volt egy németországi partnere, amit egy nyugdíjas német házaspár működtetett. Ezek a nyuggerek pedig minden hideg és meleg évszakban fogták magukat, és elhúztak bajor otthonukból valami kevésbé gazdag helyre a kemény német márkából jól élni. Anyukám mindig mondogatta, hogy ő is olyan nyugdíjas akar lenni, aki arra költi minden pénzét, hogy keresztül-kasul utazgatja a világot.

Eltelt két évtized, és volt itt minden: válás, válság, csőd, családi tragédiák és újrakezdések, de végül az én anyukám is nyugdíjba mehetett - persze, csak olyan magyarosan. Gyorsan megállapítottuk, hogy -bár most már ingyen vonatozhat- ebből a pénzből maximum Balatonvilágosig mehet a szabadstrandra. De az én anyukámat nem olyan fából faragták: a húgával közös jóga-bizniszbe vágtak, amiből megélni nem is, de utazgatni elég jól lehetett. 

Körbenéztek, hogy Magyarországhoz képest mi a világ szegényebbik fele: és kiderült, hogy azért van itt bőven olyan célpont, ahol a magyar forintos nyugdíj vásárlóértéke erősebb. Szóval ha nem is a világot, de azért Kelet-Európát és a Balkánt keresztül-kasul beutazták a hugával közösen. 

És amikor már nem volt hova menni, jött a hír, hogy a Wizzair járatot indít Kutaisi-be, ami pedig nem máshol, mint a magyarok által kevéssé ismert, se-nem-európai, se-nem-ázsiai Grúziában van.

Anyukám ezt követően kb. fél évet kutatott, fórumozott, olvasott, de végül megszervezte kettőjüknek az első grúz utat. Mindent meg akartak nézni, de Grúzia azért nem az az ország, ahol 40 autópálya köti össze a fontosabb látnivalókat, így iszonyatos logisztikai munka vette kezdetét. Végül összeállt a terv, becsomagolták a bőröndöket, és elhúztak két hétre, mi meg itthon rágtuk a körmünket, mert azért hallottam én már a kaukázusi népek vérmérsékletéről, meg azért mégiscsak egy posztszovjet országról beszélünk, amely az egyik legkegyetlenebb diktátort adta a világnak... szóval minden liberális, humanista és antirasszista elveimet félresöpörve nagyon izgultam a testi épségükért.

Aztán két hét múlva hazajöttek, feltöltődve, boldogan, tele csodálatos élményekkel, és innentől kezdve minden beszélgetés úgy kezdődött: "Amikor Grúziában voltunk..."

Egy idő után ez már kezdett idegesítő lenni, úgyhogy Anyukám kitalálta, hogyan legalizálja a Grúzia-függőségét. A következő nyárra több emberrel akart menni, bevállalta a szervezés minden -számára cseppet sem terhes- feladatát, és röhejesen kevés pénzből olyan programot rakott össze, hogy én sem maradhattam ki a dologból. Persze továbbra is úgy gondoltam, hogy "azért hallottam én már a kaukázusi népek vérmérsékletéről, meg azért mégiscsak egy posztszovjet országról beszélünk, amely az egyik legkegyetlenebb diktátort adta a világnak...", úgyhogy egyelőre csak egyedül, család nélkül vágtam neki a kalandnak. (Meg ugye tizenév házasság után kell az egyedüllét, receptre írnám fel, de ez mellékszál.)

Kicsit aggódva álltam tehát a (mindörökké) Ferihegyi reptér "Departure" részlegén, könnyes búcsút vettem a családtól, akik balra el, majd megkezdődött az én első grúz utam.