Grúzia másik híres sziklavárosa Vardziában van. Ez sokkal nagyobb, és jobban kiépített, mint Uplistsikhe, cserébe elég messze van mindentől: a grúz-török-örmény határ közelében. Viszont ha már idáig eljössz, akkor nemcsak a sziklaváros, hanem egy női kolostor, és a legkirályabb grúz gyógyfürdő élményét is megtapasztalhatod.

Mi 2018-ban Borjomiból utaztunk ide. A szállásunk aznap Akhalitske-ben volt, ami egy igazi szocreál város többségében örmény lakossággal, de erről majd egy következő bejegyzésben írok. 

Borjomiból reggel indultunk, és kb. 2 órás út alatt értük el Vardziát. A út végig a Kura-folyó völgyében megy, és a táj egészen különleges: a csipkézett sziklák és a szinte szemsértően kopár táj, és az embert próbáló hőség miatt egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha az egyik hegy mögül egyszercsak felrepül Daenerys Targaryen Dogon sárkánya hátán.

Nemsokára megállt a busz egy parkolóban, és megláttuk a Vardziai barlangvárost és kolostorrendszert. Érdekesség, hogy a mai napig élnek itt szerzetesek, persze, az ő szállásukra nem lehetett bemenni.

Vardzia története a 12. századig nyúlik vissza, ekkor kezdték építeni a sziklafalba vájt barlangokat III. György grúz király utasítására. Ő volt a híres Tamara apja, akinek uralkodása alatt fejezték be a rendszert. Eredetileg kb. 50 000 ember elszállásolására alkalmas lakásokat folyosók, alagutak, járatok kötötték össze, és természetesen elsősorban védelmi célokat szolgált. 

A legenda szerint Vardzia neve onnan ered, hogy egyszer Tamara királynő és a nagybátyja vadászni mentek, de Tamara eltévedt a járatokban. Nagybátyja folyamatosan hívogatta, amire Tamara azt felelte, hogy "Itt vagyok!", ami grúzul kb. annyit tesz: Vardzia. 

Autóval, vagy busszal nem lehet felmenni a bejáratig, hanem a folyó parton kell leparkolni. Itt hangulatos éttermek, kávézók is vannak, illetve itt lehet megvenni a jegyet, és el lehet dönteni, hogy dzsippel, vagy gyalog akarunk-e felmenni. Ez utóbbit javaslom, 1 lari volt a buszjegy, de a 40 fokban, árnyékmentes úton egyáltalán nem lett volna nagy élvezet felmenni a barlangokig. Még a dzsiptől is volt eleget gyalogolni, szóval a túraélmény sem feltétlenül marad el, akármilyen megoldást is választ az ember. Egyébként célszerű délelőtt érkezni Vardziába, mert utána tényleg elképesztő meleg tud lenni a déli fekvésű hegyen, illetve a hatalmas tömeg (elsősorban a környező országok népes családjaira kell gondolni) le tud venni a látogatás élményéből. 

Ezen a képen látszik, hogy meddig hozott fel a busz (szürke dzsip), és hogy kb hol van a parkoló (híd a folyó felett). A kép amúgy nagyjából ott készült, ahol elkezdődnek az érdekes látnivalók:

Az Uplistsikhei barlangvároshoz hasonlóan itt is rengeteget lehet bolyongani az barlangokban, és járatokban, de az út azért elég jól vezetett, akkor is, ha nem kérsz audio guide-ot.

Sajnos a rekkenő hőség miatt mi a kinti részeket annyira nem tudtuk élvezni (olyan meleg volt, hogy a vas korlátot egyáltalán nem lehetett megfogni), de szerencsére elég sok kút volt, ahol fel lehetett tölteni a vizes kulacsokat, és a rengeteg barlangjáratban kellemes hőmérséklet uralkodott, így igyekeztünk inkább belül meghúzni magunkat. Az egyik ilyen hosszabb járatban található az Elszenderülés temploma, ami tényleg nagyon érdekes volt, illetve nem messze tőle a barlangi forrás, ami a vizet biztosította a menedéket keresőknek. Egy műanyag kannában volt is belőle, meg lehetett kóstolni: szerintem nagyon finom volt. 

A rengeteg lépcső, alacsony belmagasság miatti törpejárás rendesen megviselte a térdemet, és kb. a mászkálás felénél elkezdett kattogni. Így a második etapban "egylábaztam", vagyis a rengeteg lépcsőn (ami a parkolóhoz vitt vissza) végig csak az egyik lábamat használva mentem lefelé. Amikor leértünk, annyira remegett a combom, hogy azt hittem, egy centit se tudok tovább menni.

A parkolóban lévő étterem egyikében megebédeltünk, majd ezt követően célba vettük a legkirályabb gyógyfürdőt, ahol valaha is voltam (pedig voltam már egypárban...). Előtte még meglátogattunk egy női kolostort, mert Erzsi, a nagynéném templommániás. Itt lehetőségünk volt az egyik apácával (vagy hogy hívják őket) beszélgetni, aki megnyugtatta Sárit, hogy ők is ünnepelnek születésnapot, és ajándékokat is készítenek egymásnak, persze, nem Luis Vutton táskamásolatokat adnak az ünnepeltnek, hanem imakönyvet, ikonokat, stb.

És akkor a fürdő. Mint mondtam, elég sok wellness-ben jártam már életemben, ráadásul kis hazánk termálvíz-nagyhatalom, az összes puccos és kevésbé menő gyógyfürdőt végigjártuk már. De ez... nos, ilyenben soha nem voltam még, az tuti. 

Eleve nem akárki talál ide mehet ebbe a fürdőbe. Mi úgy kaptunk lehetőséget, hogy amíg mi Vardzia barlangjaiban bóklásztunk, Anyu megismerkedett a lenti étterem tulajával, és elmondta, hogy mennénk a fürdőbe. Ő felhívta a fürdőmestert, aki megígérte, hogy beenged minket.

A női kolostort elhagyva a busz megállt valami csőtörés mellett... legalább is úgy nézett ki, mintha az lenne. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy az emberek álltak a spriccelő vízben és csapatták magukat. Sajnos erről nem készült kép, de itt tudjátok megnézni, hogy miről is volt szó igazából. Na, de még nem ez volt a fürdő, csak a parkolója. A fürdő területe úgy nézett ki, mint Borsodban egy elhagyatott TSZ csirkefarm, és az volt a fürdő épülete, amire 3 nyelven kiírták, hogy "Swimming pool".

Életemben nem láttam még ilyen uszodát, pedig azért a Balkánra is sokat járok. Már kintről éreztem, hogy ez király lesz, de amikor beléptem, tudtam, hogy ez nagyon menő. A fürdőmester kint parkolt egy Ladában, valami félig rozsdás tartály árnyékában, és azt mondta, menjünk csak nyugodtan, majd utólag kell fizetni az 5 lari / fő belépőt. Ezért amúgy csak mi voltunk a fürdőben, ugyanis azt a két pasit, aki az érkezésünkig használta, a fürdőmester kiparancsolta a vízből, mert hát itt vannak az illusztris vendégek (mint Bástya elvtárs, vagy mi). 

Szóval belül még jobb volt, mint kint. A kb. 40-50 nm-es medencetérben úgy 10 féle csempe borította a területet, a 60 évestől a modernig, gondolom, ami épp jutott. A beton medencébe pedig egy rozoga, és mindenféle ásványi kirakódásokkal borított vas lépcsőn lehetett bemenni. Öltöző volt. Egy 5 deszkával elkerített, de csak 3 oldalon zárt fülke a medencetér egyik sarkában, és ha átöltöztél, a ruhádat a szögekből készített fogasra tudtad akasztani.

Én voltam az első, aki megpróbált bemenni a vas lépcsőn: de ahogy a vízhez ért a lábam, kicsúszott a számon egy nem túl nőies káromkodás. A víz ugyanis olyan forró volt, hogy azt hittem, leégeti a bőrömet. A helyi pasik a medence széléről néztek minket, és röhögtek, én meg további káromkodások közt nagy nehezen beleeresztettem magam a vízbe. Amint a szívemig ért a forróság, úgy éreztem, megfulladok, de a többiek keményebbek voltak és rendesen belementek. Én végül kiegyeztem a derékig megmártózásban, meg párszor megmostam az arcomat, mert azt hallottam, hogy ettől a víztől nagyon szép leszek. Hát... újabb legenda, ugye.

Sári ebbe a vízbe nem mehetett, de a kinti csőtörés-féle tus alá beengedtem és én is kipróbáltam. Ez azért nem volt olyan forró, de azért rendes ereje volt a víznek. Konkrétan Sári elé kellett állnom, hogy a vízsugár ne lökje el. Ez nagyon vicces volt, azt hiszem, nem is kéne más élményelem egyetlen spa-ba sem.

A fürdő után elindultunk a szállásunk felé Akhalitske-be, de út közben megálltunk a Khertvisi erődnél, hogy ki tudjuk próbálni az egyik Kura-folyó felett átívelő függőhidat. Az erőd egyike Grúzia legrégebbi erődítményeinek, a vár helyén lévő legkorábbi építmény a Kr. e. II. században emelték, a templomot az i.sz. I. században alapították, míg a vár falait a XIV. században bővítették. Sajnos arra nem volt időnk, hogy felmenjünk a várba, de legközelebb nem hagynám ki.

 A függőhíd egyébként nekem elég para volt. Érezhetően nagyon mozgott, és az oldalán lévő biztosító háló csak a folyó közepénél volt annyira magas, hogy mondjuk Sári ne tudjon kiesni felette, de a parthoz közelebb, ahol azért a folyó ettől még erős sodrású volt, kb. derékig ért, vagy el volt szakadozva... egyszóval nem tűnt túl biztonságosnak. Mindenesetre az ilyen függőhidak napi használatban vannak errefelé, egy alkalommal láttam, ahogy egy autó hajt át egy -ennél azért picit szélesebb- függőhídon. 

Szürkületben értünk Akhalitskhebe, a szállásunkra. A város sem első, sem második blikkre nem volt nagy szám, az itt lévő rettenetesen felújított híres erődöt másnap terveztük megnézni. Ugyanakkor újabb pozitív élménnyel gazdagodtam a grúz emberek kedvességét illetően: kérdeztem a panzió tulajdonosát, hogy hol tudnék pénzt váltani, mire rögtön hívta a fiát, és mondta, hogy akkor majd ő elvisz. Jött is a fiú, beültünk az ő kocsijába, elvitt kb. 2 kilométerre a pénzváltóhoz (ahova tuti nem megyek be, ha egyedül vagyok: egy lepukkant épület egyik pincelejáratában volt berendezve a pénzváltó, előtte egy táblára krétával kiírva a napi árfolyam), majd vissza, és közben végig mesélt. Kérdeztem, mivel tartozom, de nem értette a kérdést, mondom neki, benzin, vagy valami, de röhögött, hogy ugyan már, épp nem volt semmi dolga úgysem.

Asszem, a Balatonon már nincs ilyen.