Grúziába legegyszerűbben és legolcsóbban Wizzair-rel lehet eljutni, ami viszont nem a fővárosba, hanem Kutaisziben száll le. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha a repülő Budapest helyett nem is Debrecenbe, hanem mondjuk Miskolcra hozna.

Ebből kifolyólag Kutaiszi városába muszáj eljönni (már ha nem tudsz olyan laza lenni, mint mi a legutóbb, hogy Batumiból egyenesen a reptérre mentünk), és ha már itt vagy, akár meg is nézheted. Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, az első napon ejtsd meg a Kutaiszi / környék megtekintését, különben úgy jársz, ahogy én. Kutaiszi ugyanis nem egy kifejezetten ronda város, de őszintén szólva: ennél sokkal-de-sokkal szebb helyek is vannak Grúziában. Ha már tele van a szemed a rengeteg csodával, és úgy mész Kutaiszibe, akkor úgy fogod érezni, hogy elpazaroltál egy napot.

2017-ben mi Uplistsikhe-ből mentünk át Kutaiszibe, kora estére értünk oda, és a meglehetősen gáz szállásadónkkal folytatott vita után még el tudtunk menni bóklászni a városba. Kutaiszit a Rioni folyó választja ketté, és a parton helyes kis kávézók, éttermek, parkok vannak. Sajnos eddigre tényleg betelt a fényképező-butykosom (mármint az igény arra, hogy fotózzak), így elég kevés képem maradt az estéről.

Pletykarovat. Azért hadd meséljem el egy nagyon kedves élményemet, ami ehhez a városhoz köt. S-vel sétáltunk, valami kajáldát keresve, és tanácstalanul nézegettük a táblákat egy utcasarkon, amikor leszólított minket egy fiatal pasi, hogy segíthet-e. Mondtuk, ennénk valamit, erre javasolt pár helyet, majd továbbment. Pár sarokkal később újra megláttuk, és ő odajött, mondta, hogy amúgy ő is enne, nincs-e kedvünk csatlakozni. Megvontuk a vállunkat, végül is miért is ne, és beültünk a sráccal (sajnos a nevére nem emlékszem) egy igazi helyi gyorsétterembe: kockás terítős kebabos (nem pont az volt, valami lokál változat), grúz bácsik sakkoztak / cigiztek az egyik sarokba, és a pultos nő olyan igazi konyhásnéni-fajta volt. Újdonsült barátunk választott nekünk ételt, és elmesélte, hogy ügyvéd Tbilisziben, de a lengyel barátnőjéért érkezett ide, mert ide jön a repülője, viszont az csak éjfélkor száll le, úgyhogy addig elütné velünk az időt. Tőle tudtunk meg egy csomó érdekességet a grúz közlekedési morálról (miszerint a gyalogosok a tápláléklánc alján vannak, és a duda használata nem figyelmeztetés, hanem kommunikáció), illetve hogy megítélése szerint bár a felszínen sokat javult a korrupciós helyzet, de a valóságban továbbra is maffiaállam van. Érdekes volt, hogy ő nem igazán tett különbséget Magyarország / Lengyelország / Németország között, neki ez mind Európa volt (kb. így kell elképzelni: "nálatok, Európában más a helyzet"). Hiába próbáltuk bizonygatni, hogy szerintünk Magyarország közelebb áll Grúziához, mint Németországhoz, ez 3000 km-ről teljesen más megítélés alá esett.

Összességében nagyon kedves és végtelenül inteligens pasi volt, igazán kellemes élmény volt a vele való találkozás így az utolsó napokban. Természetesen felvetettük, hogy ha Budapestre jön, akkor szóljon, de meglehetősen lakonikusan leintett: talán majd egy másik életben. Hát, legyen így, innen is üdv neki.

Másnap, az utolsó grúziai napomon két újabb templom és egy kanyon volt a menü. Nem igazán lehetett felvillanyozni még egy templommal, de a kanyonban kenuzni is lehetett, és ez azért feldobta a kedvemet.

Bagrati székesegyház

Első célpontunk a Kutaiszi fölé magasodó, a város minden pontjáról jól látható Bagrati Székesegyház volt. 

A székesegyház (hivatalos nevén Istenanya elszenderedése székesegyház) a 11. században épült, III. Bagrat grúz király megrendelésére. Amikor István király még nagyban vérrel és vassal térítette a magyarokat, a székesegyház már állt, és állítólag itt őrzik Krisztus leplének egy másolatát. Persze a rengeteg hódítás megviselte az épületet: példának okáért a törökök az 1600-as évek végén felrobbantották a templomot, és ezután évszázadokig használatlanul, romosan állt. A megmaradt falait az orosz invázió rombolta le, amikor véletlenül leágyúzták az épületet. Végül a 2000-es években Szakashvili elnök indítványozta a templom restaurálást, amelyet 2010-ben az olasz Andrea Bruno építész irányításával meg is kezdtek. Az elfogadott terv megosztó volt: a templom lerombolt falait ugyanis nem az eredeti módon, hanem nagyon is modern szemlélettel építették újra. Ugyanakkor teljesen tökéletesen elkülönül az új a régitől, és szerintem ez adja meg a hely különleges hangulatát. Nekem tetszett a múlt és jelen találkozása, tényleg elég merész volt, de esztétikailag szerintem elég jól sikerült. Andrea Bruno 2013-ban grúz állami aranyérmet, valamint a Ferrari Egyetem Domus Restaurációs Díját kapta kapott a rekonstrukciós munkában való részvételéért.

Gelati kolostor

Nem tudom, hányadik a sorban, de mindenképpen az utolsó templom Grúziában, amit megnéztünk, a Gelati kolostor volt, Kutaiszi-től pár kilóméterre az erdőben.

A grúz aranykorban, IV. Dávid és Tamara uralkodása idején épített templom a középkorban a kolostor volt az ország egyik legfontosabb oktatási intézménye és kulturális központja volt. Dávid király Konstantinápolyból hozatott ide tudósokat, hogy geometriát, aritmetikát, csillagászatot, zenét, retorikát, grammatikát és filozófiát tanítsanak. A Gelatit "második Jeruzsálemként" vagy "második, jobbik Athoszként" (görög kolostorállam) emlegették. A középkor végén felhagytak az oktatással, az Akadémia épülete ezután refektóriumként (étkezőként) szolgált a szerzeteseknek.

A kolostor emellett temetkezési helyül szolgált számos grúz uralkodónak. Tamarát nem biztos, hogy ide temették, de a Bagrati székesegyháznál tárgyalt Bagratot igen, illetve Dávid királyt is, ráadásul őt a "küszöb alá". A déli kapuzat alatt található a király sírja, aki keresztényi alázattól vezérelve végakaratában azt kívánta, hogy koporsóját a küszöb alatt helyezzék el, hogy a látogatók tapossanak a sírján.

Martvili kanyon

Azt hiszem, közel sem az összes grúz templom meglátogatása után ránk fért már egy kis természet, ezért újra buszra ültünk, és a Martvili kanyon felé vettük az irányt. Útközben elhaladtunk a grúz parlament hipermodern épülete mellett, ami Kutaisziben található, és a decentralizáció jegyében helyezték ide.

Igazából két szép kanyon van Kutaiszihez közel, de az Okatse ottjártunkkor le volt zárva. Be kellett hát érnünk a Martvilivel, ahol nagyon jól kiépített utakon kellemes sétákat tehettünk, és kenuzni is lehet a vízesésig - ha van annyi víz a folyóban.

Mondom mindezt azért, mert -mint utólag kiderült, nem volt elég a vízhozam ahhoz, hogy megfeneklés nélkül el lehessen kenuzni a kanyon megfelelő részére, csak ezt rohadtul senki nem közölte sem a borsos belépő kifizetésekor és sem a mentőmellény kiosztásakor. Ahol amúgy csoportokra osztódtunk, és egy vezetővel beültünk a csónakokba, majd kb. 150-200 métert eveztünk, amikor láttuk, hogy a többi csónak megáll és fordulnak vissza: na ott ért véget a mély víz, és onnantól nem lehetett tovább menni. Összesen nem tartott a kenuzás 10 percnél tovább... szép volt, meg minden, de azért ezt vizitúrának eladni... hát, elég lehúzásnak tűnt.

Ezt követően a kanyon kiépített részén sokat lehetett bóklászni. Egy gond volt csak: annyi turista volt, és annyira fotózkodtak a hidakon, kiszögelléseken, erkélyeken, hogy mozdulni nem lehetett. Volt előttem egy orosz család, vagy 5 gyerekkel és egy nagyon nagydarab anyukával, aki a tökéletes családi szelfit szerette volna létrehozni - lehetőleg előttem... remélem, sikerült neki. A folyó színe, a sziklák, a kis vízesések tényleg nagyon látványosak, és vászoncipőben meg cicanaciban tökéletesen járható az útvonal - vagyis megértem én, hogy kellett egy szép hátterű facebook-profilkép, de engem a falra fel lehetne kergetni az ilyennel.

Ez volt az utolsó hivatalos program Grúziában, innen már csak a maradék pénz elverése (sikerült) és a reptérre való kijutás maradt (hajnalban, sikerült).