Ha az ember nyaral, kikapcsolódást keres. Kinek mit jelent ez... nos, Sári még itthon kinézte magának a vidámparkot, és leboltolta a Mamával, hogy oda márpedig vigye el... így én még itthon örültem ennek, mert lett egy szabadnapom, amikor azt csinálhattam, amit akarok (aztán leginkább csak kipihentem az előző napi "elfáradást").

Ebből kifolyólag a vidámparkos élménybeszámoló Sári emlékeiből és fotóiból áll. Nyilván még (ő sem) nem profi útiblogger, vagy fotós, szóval lszi nézzétek el neki ezt az apróságot. 

A Mtatsminda Park a TV-toronyról felismerhető hegyen van, és egy fogaskerekűvel lehet felmenni (Funicular a hivatalos neve). A fogaskerekűt Anyu és Sári gyalog közelítették meg, csak úgy mondom, hogy kb. 3 km-re volt a szállástól, gyakorlatilag végig hegynek fel. Így viszont legalább láthattak egy akciófilm forgatást a belvárosban. 

Anyu elmondása szerint a belépő elég érdekesen volt kezelve: a fogaskerekűre kellett egy kártyát váltani, és arra pénzt tölteni, majd a parkban volt olyan játék, aminél a kártyáról húzták le a pénzt (de azt senki sem tudta megmondani, hogy mennyibe került, vagy hogy mennyi pénz van még a kártyán), viszont voltak olyan játékok, amire külön kellett fizetni. Anyunak nem sikerült rájönni a logikájára.

A Vidámpark - bár Sári tényleg nagyon alaposan felkészült, kinyomtatott térképpel, meg ilyesmik - alapvetően csalódás volt. Először is a játékok nagy részéhez vagy túl kicsi volt még (vagy tényleg, vagy Anyu szerint), vagy túl nagy. Másrészt pedig egy csomó minden nem működött: pl. az óriáskerék, pedig az tényleg menő lehet...

Ami nagyon bejött Sárinak, az a (szocialista) Szellemvasútja , a végén még fotót is vettek, amin mindketten sikítanak (erre a fotóra Sári nagyon büszke volt, itthon ki is kellett tenni :-)). Viszont állítólag szörnyű volt a panoptikum, borzasztó gagyik voltak a bábuk. A legtöbbet fel sem lehetett ismerni Anyu szerint. A parkban ráadásul elég borsosak voltak az árak, ami pl. az étkezést illeti, úgyhogy sikeresen ki is költekezték magukat (ezután mentek a bolhapiacra, ahol erősen kellett alkudozniuk, hogy valamit is meg tudjanak venni).

 Szóval összességében a Vidámpark nem volt túl nagy élmény sem Sárinak, sem Anyunak, valószínűleg ennél jobban is eltölthették volna a napjukat.

 Na de ha a gyerekeknek (sem) jó, akkor (legalább) legyen jó a felnőtteknek, nem? A következő - utolsó Tbiliszit érintő - posztban a felnőtt vidámparkokról lesz szó (aka. vendéglátóipari egységek).