Aki Szvanétiába jön, minden bizonnyal hallott már Ushguliról, ami hosszú ideig a hivatalos világ végeként funkcionált. Ennek kettő oka volt:

• 2014-ig ez volt Európa legmagasabban fekvő állandóan (télen-nyáron) lakott települése. (Azért csak addig, mert 2014-ben a Tushetiben fekvő Bochorna falu egyetlen állandó lakója végre kapott lakcímkártyát, és onnantól az lett a legmagasabban fekvő település). Akárhogy is, Ushguli mind a 228 lakója (ami valójában nem egy, hanem 4 apró falu közössége) 2100-2300 m-rel a tenger felett éli mindennapjait.
• Mert Ushguliba -még most is, de régebben meg de pláne- baromi nehéz volt eljutni. A lenti térképen látszik, hogy az alig 46 km-es utat a Google is majd' két órásra teszi, de valójában ez az amúgy nagyon nagy forgalomnak, és -már meg sem lepődtem- a rengeteg tehénnek köszönhetően sokkal hosszabb volt.

Tehát mi is dzsipeket béreltünk, és korán reggel nekivágtunk, hogy elmenjünk a "majdnem" világ végére. Előtte azért még hadd szúrjak be egy képet arról, hogy milyen "sz*r" volt a kilátás reggeli kávézás közben (kicsit off topic, de amúgy a kávé tényleg nem jó Grúziában - már ha valaki nem szereti a nescafé-t. Igazi jó espresso-t, vagy capuccino-t szinte sehol sem lehet inni, maximum a török kávé elfogadható.)

Ushguliba tartva érdemes megállni a Szerelem Tornya nevű helyen - no, nem azért, mert ilyen tornyot nem látsz még vagy ezret, hanem a sztori miatt: a torony ugyanis egy szerelmét gyászoló nőnek állít emléket. A nő szerelembe esett egy házas férfibe, aki viszonozta volna a vonzalmát, de hát a házasság itt is egy életre szóló buli volt, úgyhogy a férfi, hogy a vágyait elnyomja, állandóan hosszú vadászatokra indult. Egy ilyen alkalommal azonban leesett a szikláról, és szörnyethalt. Ahol a testét megtalálta a szerelme, ott épült ez a torony, hogy a nő visszavonultan élhessen a haláláig. Ami állítólag vagy természetes úton, öreg korában következett be, vagy bánatában a folyóba vetette magát (ami elég durva sodrású). Igazából mindegy is, a lényeg, hogy a toronyba fel lehet mászni, de azért jobb vigyázni a létszámmal és az összsúllyal, mert a padló és a létrák láthatólag korabeli fából vannak eszkábálva, úgyhogy mi is gyorsan lejöttünk, amikor a testesebb orosz csoport sáskahadként lepte el a tornyot.

Ezt követően egyre rosszabb minőségű, már egyáltalán nem aszfaltos úton kellett továbbmenni az Enguri folyó völgyében. Néhol vízátfolyások nehezítették a haladást, de a legtöbbet a tehenek, és a bérelt kocsit vezető turisták miatt szívtunk. Mert az ok, hogy valameddig van aszfaltos út, de egyrészt az utolsó 10 km-n egyáltalán nincs, másrészt meg azért a grúzoknak is van egyfajta vezetési stílusa, amit a nyugodt európai forgalmon szocializálódott sofőrök nehezen vesznek fel. De a legjobbak a tehenek, amik tök lazán beállnak, beülnek vagy fekszenek az út közepére, és csak akkor hajlandóak megmozdulni, ha kicsit oldalba pöccinti őket az autó. Nyilván ez tíz éve, amikor egyáltalán nem volt erre forgalom, tök rendben is volt, de most, hogy ennyi turista lepte el Szvanétiát is, már komoly fennakadásokat tud okozni.

Ushguli határában parkoltuk le a dzsipeket, és innen gyalog mentünk keresztül a településen. Jacob elmesélte, hogy a falu az út hiánya miatt rendkívül elzárt volt még a 2000-es évek kezdetekor is. Itt játszódik a híres Dina választása (eredeti címén: Dede) c. film, amely a 90-es években mutatja be ennek a hagyományokhoz rendkívüli módon ragaszkodó közösségnek az életét. A film érdekessége, hogy minden szereplő Szvanétiában él vagy innen származik, és nagyon sok helyszín "díszletéül" maga Ushguli és egyéb, tényleg létező szvan helyek szolgáltak. 

További érdekességek a faluról, hogy a 80-as években egy nagy lavina söpörte el a település egyik felét, sok halálos áldozatot és összedőlt tornyokat hagyva maga után. Akkor sok család hagyta el Ushgulit, bár nyilvánvalóan az élet Grúzia más vidékein sem sokkal könnyebb.

A faluban gyalogolva érdekes volt látni, hogy hogyan találkozik a múlt a jelennel, hogy hogyan lehet a tehénlepényeket kerülgetve végül is viszonylag kényelmes életet élni. Nyilván kocsival nem nagyon lehet közlekedni, és a házak ill. tornyok többsége is palából épült, de sok helyen hozzátoldották a modern épületeket, illetve a rengeteg kávézó (ahonnan a youtube-ról engedték a legtrendibb orosz hip-hop számokat), szuvenír bolt, és guesthouse mind a turisták komfortját szolgálja. Ushguli népszerű hely lett, és már nem csak a bakancsos utazóknak: tele van a falu dzsipekkel idehozott szandálos oroszokkal, maszkos kínaiakkal, és persze biciklisekkel, akik közül nem egy magyarral is találkoztunk (innen is üdv nekik).

Amíg mi a faluban bóklásztunk, Anyuék beültek egy kávézóba, amiben állítólag minden úgy van hagyva, mint az 1200-as években. És minden 5 lari volt (kávé, sör, kóla), mert így könnyebb számolni.

Szvanétiában különösen tisztelik a híres Tamara királynőt, és egy csomó történetük kötődik hozzá. Pl. gondoltátok volna, hogy Tamarának Ushguliban volt egy téli és egy nyári rezidenciája is? Vagyis a királynő itt töltötte a mínusz sokezer fokos téli hideget, mert ugye jobb dolga nem volt, majd, ha véget ért a tél, átköltözött a nyári toronyba... Mindenesetre ez a torony is valamilyen módon Tamarához köthető, de hiába fordítottam én Jacob idegenvezetését, sajnos már nem emlékszem rá, miért.

Végigsétáltunk a falun, és út közben megértettem, hogy az állattartás itt tényleg a mindennapok része. Egyrészt a tehéntejből készült ételek miatt, másrészt a közlekedéshez, ennek megfelelően nemcsak szarvasmarhából, de lóból is elég sok van.

 A falu végén nem kurta kocsma, hanem egy néprajzi múzeum található, ahova -jééé- 5 lari volt a belépő (ez elég magasnak számít Grúziába). Ezért egy grúzul beszélő guide-ot is kaptunk, bár a múzeumban nem lehetett volna eltévedni, mivel összesen egy teremből állt. Egy -a guide családjához tartozó sokszáz éves szvan torony aljában került berendezésre, és rengeteg korabeli tárgyat mutattak be, ill. azt, hogy hogyan éltek az emberek errefelé még pár évtizeddel ezelőtt is.

Amit tudni kell a szvan tornyokról, hogy mind több szintes, és elsősorban lakhatásra, tárolásra, illetve védekezésre szolgáltak az épületek. A bejárati ajtó rendszerint nagyon kicsi, és ablakként funkcionáló rések csak a legfelső szinten vannak. Ennek az az oka, hogy a rendkívüli téli hidegben minden hőt igyekeztek bent tartani. Ez eredményezte azt is, hogy az állatok és emberek egy helységben éltek. Képzelhetitek, milyen szag lehetett benn. A bűz ellen pedig úgy védekeztek, hogy a tornyokon nincs kémény, így a füst némileg elfedte a trágyát, és persze az élelmiszer-tartósításban is fontos szerepe volt. Az alsó szinten a falaknál körben emeletes építményeken aludtak az emberek, alattuk a marhák, lovak, kisebb lyukakban a tyúkok, és más baromfik. A férfiak és nők külön ültek, ettek, és a férfiak közül kiemelkedett a családfő, akinek saját, díszes faragott széke volt (apa tévénézős fotelje szvan kiadásban), amibe senki emberfia más nem ülhetett bele. A felsőbb szinteket is tárolásra használták, kivéve, amikor az ifjú "szerelmespár" összeházasodott, mert akkor az első gyerek megszületéséig felköltözhettek a fenti szintekre. (Éljen a magánélet). 

Összességében szerintem nagyon érdekes volt, ha arra jártok, menjetek be.

 A múzeumot elhagyva felmásztunk Ushguli legmagasabb részén fekvő templomába (Lamaria Ushguli kolostor), de mivel ezt követően indult a túra a Skhara gleccserhez, ami engem sokkal jobban izgatott, ráadásul Sári rosszul lett a tömjéntől, és ki kellett jönnünk, így sajnos sok információval nem tudok róla szolgálni.