Háromszor voltam eddig Grúziában, és a főváros, Tbiliszi természetesen minden alkalommal szerepelt az útitervünkben. Talán ez az a város, amin a legjobban tapasztalható volt a változás ez alatt a rövid idő alatt is, ami a tömegturizmus számomra kevésbé kedvelt oldalát illeti. Tbilszi engem az első alkalommal elvarázsolt, a második alkalommal magával ragadott, idén pedig inkább kiábrándított... 

De - ahogy a lányom írja minden fogalmazásában- ne szaladjunk ennyire előre. A történet folyását tekintve az utolsó posztban Grúzia egyik leggyérebben lakott régiójában, Tushetiben voltunk, ami ugyan csak 200 km-re van a fővárostól, de ez grúziai viszonylatban földrajzilag (és minden más tekintetben is) hatalmas távolság. Tushetiben alig laknak pár ezren, míg a főváros közel 1,2 millió lakosával óriási vízfeje az amúgy 4,5 millió lakosú országnak. Ennek megfelelően szükség volt valamilyen átmenetre a hegyek és a zsúfolt főváros közt.

Egy Telavi nevű -amúgy elég helyes- városban szálltunk meg a hágón való átkelés után, ami amúgy Kahetia régió központja. A környék a bortermelésről híres, de mi bort nem ittunk, csak megettük életünk egyik legrosszabb pizzáját. Jó, hát vessen magára, aki Itáliától 4000 km-re akar olasz ételt enni, de mentségünkre szóljon, hogy addigra már tényleg a fülünkön is a koriander jött ki. Szóval Telavi nem csúnya, de abszolút kihagyható célpont. Előnye viszont, hogy így kipihenten indultunk neki a Bodbe kolostornak és az itt lévő Szent Nino forrásnak, ami viszont kötelező látnivaló. Én már másodszor jártam itt, és írtam is róla bővebben. És ha már itt voltunk, újra elmentünk Sighnaghiba, amiről viszont megállapítottam, hogy ugyan továbbra sem Velence, de azért jót tettek neki az évek. Nem maradtunk itt sokáig, nagyjából csak egy gyors ebédre volt idő. Amíg mi a parkban eszegettük, megállt mellettünk egy idősebb nő, és viszonylag jó angolsággal beszélgetésbe elegyedett velünk. Kiderült, hogy tanárnő, de már nyugdíjas, majd igazi tanítónőhöz illően kezdett minket kérdezgetni arról, hogy mit tudunk Sighnaghiról. Kiderült, hogy nem sokat: a város a Telavi központú perzsa fennhatóságú területhez tartozott Grúzia egyesítéséig, és amúgy a szerelem városaként emlegetik, mert az itt köttetett házasságok nagyon boldogok lesznek. Megköszöntük az információkat, mire a néni mondta, hogy ha ki tudnánk segíteni egy kis pénzzel, annak nagyon örülne. Ezen eléggé ledöbbentem, de épp előző este mesélte Jacob, hogy a grúz nyugdíjrendszer rendkívül egységes, minden nyugdíjas pontosan 200 larit, azaz kb. 20 000 Ft-t kap, függetlenül attól, hogy takarítónő, tanárnő vagy bankelnök volt korábban, így nyilván adtunk a néninek valami aprót.

Innen már nem volt olyan messze Tbiliszi, ahova kora este érkeztünk. A szállásunk közel volt a belvároshoz, amit még aznap este be is jártunk. (A Tbiliszi városnézésről itt és itt írtam részletesebben, a bolhapiacról, ami amúgy most "átépítés" miatt sokkal kisebb volt: itt, a Vidámparkról itt, a szórakozási lehetőségekről pedig itt). Rögtön itt ért az első csalódás: akkora nagy volt a tömeg, hogy komolyan frusztrált. És ha sok a turista, rögtön megjelennek a turista-lehúzó üzletágak: lépésenként szólítottak le a "boat trip"-et és "sightseeing tour"-t vagy "georgian kitchen"-t kínáló diákmunkások, és egyfolytában belebotlottunk különböző nációjú és létszámú, hangos és/vagy az utat teljes szélességében elfoglaló keleti családokba. Ráadásul ahhoz képest, hogy Putyin elvileg megtiltotta minden orosz polgárnak, hogy a rubeljével a grúz gazdaságot erősítse, rengeteg orosz szót is hallottunk (új értelmet nyert a "sokan vannak, mint az oroszok" kifejezés). Tényleg borzalmas tömeg volt, amihez sem a korábbi évek tapasztalatai, sem az idei hegyi elvonulás után nem számítottam, és nem is esett jól.

Ráadásul addigra már tisztában voltam vele, hogy Tbiliszi egy rengeteg arcú város. A belváros valóban csodaszép, nyilván ennek is köszönhető a hatalmas turista áradat, de kicsit kijjebb, az igazi Tbiliszi meglehetősen koszos és nyomorúságos. Azt már eddig is tudtam, hogy hihetetlen körülmények közt képesek élni az emberek. Pár utcával a belvárostól láttunk olyan házakat, amelyek konkrétan ferdék voltak, vagy a falakon hatalmas rés tátongott, de a legnyomasztóbb mégis a lakótelepek voltak. Nálunk is vannak csúnya panelrengetegek, de azt hiszem, ezt Tbilisziben sikerült többszörösen is überelni. 20 emeletes, borzasztóan lepukkant házak ezrei, köztük poros utcák, kidőlt kukák - majd az utca túloldalán a vadonatúj, és láthatóan őrzött lakópark... 

Ezek miatt az utolsó Grúziában töltött napunkon a tömegre és a hatalmas hőségre való tekintettel elengedtük az amúgy is már ismert látványosságok megtekintését, és úgy döntöttünk, hogy megnézzük a Tbiliszi botanikus kertet. Mert hogy ez is egy olyan grúz jellegzetesség, ami azért nem minden nagyvárosban van jelen. A természeti adottságoknak köszönhetően ugyanis, gyakorlatilag a belvárosól elég könnyen elérhető a hatalmas, Grúziában a második legnagyobb kert. A legnagyobb a Batumi-i, amiben tavaly voltunk, ezért Sári folyamatosan "batumikus kertet" mondott botanikus kert helyett. 

Bár a fürdőktől indulva is be lehet menni a kertbe, de mi mégis inkább úgy döntöttünk, hogy felvonózunk a Grúz Anya (Kartlis Deda) szobrának is helyet adó hegyre. Innen amúgy is csodás kilátás nyílik a városra, és a felvonóhoz ugyan hosszú volt a sor, de elég gyorsan haladt.

Innen lefelé kell elindulni a kerthez, kb. 100 lépcső után feltűnik a jegyárusító bódé. Azért ez tök jellemző: nyilván ki volt írva korábban is, hogy majd egyszer fizetni kell, de miután az ember combjai remegnek a lépcsőzéstől, nem fog visszafordulni, hogy megússza a 10 laris belépőt. Mondjuk, szerintem megéri a pénzt: a növényekhez nem értek, de a fák és a patakok hűsében kifejezetten jól esett bóklászni. Sok kisebb-nagyobb hidacska, bambuszerdő, gyógynövény- és rózsakert adta a romantikus hangulatot, amire a koronát a park alján zubogó tényleg hatalmas vízesés tette fel. 

Innen már gyorsan vissza lehet jutni a városba, helyes kis utcákon kanyarogva vezet le az út a fürdőkhöz.

Az utolsó délutánunkat pedig azzal töltöttük, hogy kimentünk a bolhapiacra és végre ettünk egy rendes hamburgert, illetve elvertük a megmaradt pénzünket (Tbiliszi eléggé megdrágult, úgyhogy ez nem volt akkora kihívás), majd éjjel felszálltunk a Kutaiszi reptérre tartó Omnibus-ra, ami egy nagyon kényelmes, olcsó és meglehetősen európai módja volt a reptérre való kijutásnak, csak ajánlani tudom. Mondjuk az vicces volt, hogy a busz a Szulejmán nevű szrtiptíz bár elől indult egy 6 sávos út mellől éjjel fél 12-kor, tehát ha erre fizettek be, akkor érdemes jó előre tájékozódni, hogy hol kell várni a buszt, mert valószínűleg nem a központi pályaudvaron lesz a start. 

Nagyjából itt ért véget a harmadik grúz kaland. Összességében azt hiszem, hogy Tbiliszi még mindig egy fantasztikusan izgalmas város, Grúzia egy csodálatosan szép ország, de azért egy picit csalódott vagyok: valami elveszett, vagy elindult egy olyan irányba, ami nem biztos, hogy jót tesz az egyediségének. Azt hiszem, ez sajnos elkerülhetetlen.