Az Akhaltsikhe-i Rabati erőd megtekintése után kettévált a csapat, és megkezdtük utazásunk utolsó etapja, Batumi felé vezető utunkat. A csapat egyik fele (én is, többek között) a rendes busszal a rendes úton metünk, a bevállalósabb, kalandvágyóbb társaság pedig az ún Goredzi hágón keresztül, dzsipekkel. Időben a "normál" főút Kutaiszi érintéséve 320 km, ésl kb. 6 óra (mi úgy 7 óra alatt abszolváltuk), míg a hágó 160 km-e teljesen tervezhetetlen, végül kb. 9-10 órás utat jelentett. 

A betonút unalma - avagy Akhaltsikhe-Borjomi-Kutaiszi-Ureki-Batumi

A kilóméterben hosszabb, de időben rövidebb úton két dolgot érdemes megnézni (már Borjomi-n és Kutaiszin kívül, de az előbbit mi már abszolváltuk, az utóbbit pedig még 2017-ben láttam): a Mtsvane kolostort (vagy Zöld Kolostort) és a mágneses homokos partszakaszt, de amúgy az út meglehetősen unalmas és fárasztó.

A Mtsvane kolostor, aka. Chitakhevi Szent György kolostor, vagy népszerűbb nevén Zöld Kolostor a Borjomit övező erdőségben van, azért is "zöld", mert tényleg nagyon szép fák veszik körül. A templom építéséhez használt kövek közt is vannak zöld színűek. A kolostor története elég véres, mivel a 16. században Tamaz shah inváziója során a sereg betört a kolostorba, és hatalmas vérengzést csaptak: az összes szerzetest, köztük nagyon fiatalokat is lemészároltak vagy megkínoztak. A szerzetesek vére lefolyt a kis patakban, és vörösre színezte a köveket. A legenda szerint ha a hívek rendesen imádkoznak a szerzetesekért, a kövek vörösleni kezdenek, de ha elmulasztják az imádságot, a kövek elszíntelenednek. 

A templom ezt követően nem volt használatban, majd 2002-ben újították fel. A leölt szerzetesek koponyái ma is láthatóak a harangtoronyban.

Az út mellett parkolt le a busz, innen egy széles erdei úton kellett a kolostorhoz menni. Kb. 5-600 méter könnyű kis séta volt csak, és az erdő tényleg gyönyörű volt. Engem egyértelműen a Gaja-völgyre emlékeztett az út, azzal a különbséggel, hogy itt azért ment egy-két személyautó is. 

Végül megláttuk a kolostort, ami tényleg nagyon helyes volt. Érdekessége a különálló harangtorony, amiben valóban ott voltak a koponyák. Egy velünk utazó tanár szerint a csontok forrásából valóban úgy tűnt, hogy a szerzetesek elég fiatalok voltak halálukkor. A patakban pedig tényleg látszódott pár vörös kő, mondjuk nyilván nem azért, mert olyan bőszen imádkoztam.

A kolostor után ismét visszaültünk a buszra, és ezúttal tényleg iszonyatosan sokat mentünk, mire megláttuk a tengert. Ha akartuk volna, megállhattunk volna Kutaisziben is, de őszintén szólva nekem ez a város annyira nem tetszett (a többi grúz csodához képest, legalább is), meg mindenki nagyon várta már a tengerillatot, így mi célirányosan mentünk egészen a fekete homokos strandig, ami Ureki-ben van. Az itt lévő homokos parton valóban sötét színű a homok, ráadásul mágneses is (kipróbáltuk, tényleg), aminek többen gyógyhatást tulajdonítanak. Azt nem tudom, hogy egészséges-e, mindenesetre a vizes testre ragadt fekete homok elég röhejesen néz ki.

Mi végül este 7-8 körül értünk Batumiba, miközben a többiek még nagyban utaztak a hágón át. Most pedig jöjjön az ő beszámolójuk, anyukám tollából.

A Goderdzi hágó (Akhaltsikheből Batumiba „toronyiránt”, avagy ne higgyétek el, hogy az út járhatatlan)

Az indulást ½ 12-re terveztük, hogy mindenkinek legyen ideje -a kastély túra után- 2 napi hidegélelemmel, vízzel, miegymással felkészülni a 6 órás útra. Az indulás mindjárt a startban megbicsaklott, mert a sofőreink rögtön előszedték a butykosokat, hogy nem létező félelmeinket idejekorán elűzzük.

Már az út elején látszott, hogy nem mindennapi látványban lesz részünk, hiszen azok a hegyek, amiken át kellett kelnünk igen magasaknak látszottak.

Normál aszfaltos úton haladtunk egészen a zarzmai elágazóig, ahol megnéztük a Zarzmai kolostort. A csoport jó része nem értette minek kellene még egy templomot megnézni, de természetesen ez az n+1. kolostor is elvarázsolt mindenkit, hihetetlen freskóival, a remek kilátással, barátságos szerzeteseivel, a méhkaptárokkal, a teknősökkel, az aranyhalakkal és különleges kaktusz ültetvényével. 

A kolostort akkor alapították, amikor a legenda szerint egy szikla megnyílt, és a kiömlő víz elöntötte majdnem az egész falut (Zarzma kb. annyit tesz, hogy "az emberek nagyon megijedtek"). A szikla helyén építették meg a templomot, amely viszont nem maradt meg. A mostani kolostor kb. a XIV. században épült.

Az út egyre rosszabb minőségű, de annál látványosabb lett, s ahogy haladtunk egyre több helyen kellett megállni egy-egy kattintásra. Minden egyes megállónál előkerültek az üvegek is, így egy fotószünet általában koccintásokba torkollott. Nagy dugók nem voltak, nagy néha jött szembe egy-két terepjáró, de egyszer elhagytunk egy marsrutkát is, az utasok épp gyalogoltak az igen meredek emelkedőn, a mikrobusz pedig a rengeteg csomaggal küzdött a terepviszonyokkal.

Az egyik vízmosásnál utolért bennünket egy iráni család, akik két pohár csacsa között mindenképp megakartak győzni bennünket egy jövő évi iráni utazásról, mert bár Grúzia nekik is nagyon tetszett, de Iránhoz (szerintük) semmi sem fogható.

Ahogy haladtunk egyre feljebb a táj egyre vadabb lett, a felhők egyre közelebb voltak, és amikor elértük a hágó legmagasabb pontját már a felhőkben jártunk. Természetesen itt muszáj volt megállni, mert egyrészt fotózkodni kellett az elég ronda magasságjelnél, meg az is kiderült, hogy a kétnapi hideg élelem rég elfogyott és muszáj lenne feltölteni a készleteket. Legnagyobb megdöbbenésükre két bolt (az egyik bolt-étterem-posta combó) is volt és a helyiek legnagyobb örömére mindegyiket meglátogattuk.

A hangzatos nevű Restaurant Edelweisben a négy nyelven (orosz, német, angol és grúz) beszélő tulajdonos egy személyben volt pincér, pénztáros, idegenvezető, postamester és időjós. Csak benéztünk, de a három müncheni motoros olyan jóízűen ette a szoljankát, hogy rögtön mindenki éhes lett. Ugyan a szoljanka már csak korlátozottan volt elérhető, de a konyhában (ami egy leginkább zuhanyfüggönyre emlékeztető valamivel volt elválasztva) rotyogott valami isteni illatú pörköltszerűség. Lehetett kóstolni és rendelni, ami persze meg is történt, így aztán az 5 perces szelfizés helyett közel egyórás ebédelés lett.

Persze közben összegyűlt a falu apraja-nagyja, mindenkinek el kellett mesélni honnan jöttünk, kik vagyunk, a német motorosokat rá kellett beszélni, hogy Racha-t ki ne hagyják, még a „szupermarket” kínálatát is fel kellett mérni és végül hatalmas csúszással végre újra dzsippbe szálltunk.

Ahogy elindultunk lefelé észrevehetően megváltozott az infrastruktúra. Eddig csak nagyon egyszerű faházikókat láttunk az út mellett, most pedig többszintes vadonatúj épületeket és további építkezéseket vettünk észre. A Goderdzi síparadicsomhoz értünk, aminek fejlesztésében igen nagy reményekkel vágott bele Grúzia. Sofőreink szerint –bár télen ez az út járhatatlan- azt valahogy mindig megoldják, hogy a síelők biztonsággal ide jussanak. A pályák (még most is látszik) nagyon változatosak és rendkívül hosszúak, kísérőink szerint októbertől –április végéig hóbiztosak. Épülnek a felvonók és egyéb kiszolgáló létesítmények.

A táj amúgy továbbra is csodaszép, mintha valami mesevilágban járnánk.  Lényegesen „gazdagabb” és népesebb falvak követték egymást. Egyik helyen minaretek, a szomszédban ortodox templomok voltak. Ahogy bárhol az országban, ezen a helyen sincs nyoma, semmilyen vallási vagy nemzetiségi ellentétnek.  Hamarosan Khuloba értünk, ami láthatóan egy komoly központi hely, nagy piaccal, boltokkal, éttermekkel, patyolat tiszta nyilvános WC-vel és egy igen autentikus libegővel.

A libegő „marsrutkaként” üzemel, ui. a szemközti dombon levő falut köti össze Khuloval (mivel a völgyben egy igen sebes sodrású folyó van és híd hiányában, csak igen nagy kerülővel lehet „közúton” oda eljutni. A libegő viszont mind méterben, mind időben lerövidíti az utat, így a helyiek előszeretettel használják. A 10 fős kabin 20 lariért viszi át a delikvenseket (azaz, ha 10-en vannak, akkor 2 lari/fő) Ha valakinek nagyon sietős egyedül is kifizetheti a vételárat. A 3 várakozó helyi lány nagyon örült az érkező magyar csoportnak, így a kabin azonnal indulhatott. Az út amellett, hogy gyönyörű, elég izgalmas is volt, mert a kabin nyögésekkel és elég nagy himbálózásokkal tette meg a kb. fél órás utat. Ismét bő egy óra lett az ötperces pihenőből, így ideje volt indulni, mert már bőven elmúlt 6 óra.

A táj ugyan némiképp szelídült, de még mindig fantasztikusan szép volt, viszont a forgalom egyre nagyobb volt és mindenki egyre jobban elfáradt és ugyan elfogyott a két napi hideg élelem, a hágón újratöltött készlet is, lassan mindenki ismét megéhezett. Az út mellett egyre több étterem volt, az egyik mellett „lassítottunk” is, de „kívülről” ez többeknek nem tetszett (pedig már tudhattuk volna, hogy pont az ilyen helyeken éljük át a legnagyobb meglepetéseket), mindegy tovább mentünk és már csak 1 hely volt hátra a Makhunseti vízesés és a híres Makhunseti híd. A csoport eléggé rezignáltan kattogtatta a fényképezőgépet, mert a turistaáradat elég sokat rontott a látványon.

Innen már tényleg csak lépésben tudtuk haladni. Hiába volt már majdnem este 8 óra, hatalmas kocsisorok, útépítések, tehenek nehezítették a tovább jutást. Majdnem 9 óra volt mire Batumiba értünk és megtaláltuk a szállodánkat.