... avagy a nap, amikor megtanultuk, hogy az út mindig tovább tart, és mindig nehezebb, mint ahogy egy grúz mondja.

A legutóbb ott hagytam abba, hogy Kazbegi-ben ájultam el a Kazbek hegy (nem) látványától. Ez még az első grúz utunkon történt, de 2018-ban is meglátogattuk a Magas-Kaukázust, Racha-t, így most az időben kicsit ugrálva, de erről fogok írni. Azért nem akkora a csalás: a 2018-as csoport ugyanis épp a Racha-i út előtti napon járt Kazbegiben, csak ők vissza is tértek Tbiliszibe, hogy felszedjék a csoport maradékát, és együtt induljunk Oni-ba, ahol az elkövetkezendő pár napot eltöltöttük.

Tehát Tbilisziből indultunk viszonylag korán. Ilyenkor mindig arra gondolok hogy vajon jövök-e még ide? Mennyire nézzem meg még utoljára? (Azóta úgy tűnik, megyek még legalább egyszer, de azért igyekeztem a retinámba vésni az ébredező várost, a hangulatot, a fényeket). Az út ezen szakaszára csatlakozott hozzánk Jakob is, és ő lett a túravezetőnk az elkövetkezendő pár, racha-i napra. (Igazából már az előző nap is elkísérte a csoport másik felét Kazbegibe, azt hallottam, hogy ott is nagyon meg voltak vele elégedve.)

Egy kis reklám Jakobnak, nem azért, mert megkért rá. Velem egykorú, kétgyermekes édesapa, aki "civilben" az EU Grúziai kirendeltségén dolgozik (a nagykövet amúgy magyar, Herman Jánosnak hívják). Szabadidejében Jakod rengeteget túrázik Grúziában, és nemrégiben úgy döntött, hogy túrázási tapasztalataival másoknak is segítene megismerni az országot. Azóta kisebb-nagyobb csoportokkal járja az országot mellékállásban, de hosszú távon szeretne ezzel foglalkozni teljes munkaidőben. Jól beszél angolul, és elég jól oroszul is, és azért a hegyekben nem árt, ha van valaki, aki grúzul is meg tud szólalni, ha arra lenne szükség. De nem ez volt a legnagyobb előnye annak, hogy felfogadtuk: Jakob tényleg a szívét-lelkét beleadta a dologba, és mindent megtett azért, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. Egy csomó mindent megtanult magyarul, tájékozódott a kultúránkról, a történelmünkről (és mindenhol a közös történelmi szálakat kereste), és nagyon odafigyelt mindenkire, különös tekintettel Sárira (bár szerintem ő volt a legkevésbé problémás). Amit talán kicsit nehezebben mért fel, az a csoport teljesítőképessége volt: azért összességében kevésbé voltunk edzettek, mint az átlag (grúzok...), és a hegyi ösvények, amikhez mi szoktunk, lankás dombocskákon futó autópályák a "könnyűnek" mondott grúz turistautakhoz képest. Emiatt többet tervezett be, mint ami a csoport miatt belefért, de kellően rugalmas volt ahhoz, hogy módosítsa a programot, ha úgy alakult.

Tbiliszit elhagyva megálltunk Mcheta-ban. Én már voltam itt tavaly, de azért pár fotót készítettem. 

Mcheta az ősi grúz főváros. Helyes kis hely, van egy gyönyörű katedrális és egy szép bazársor. A mellette lévő hegyen pedig egy 600 körül épült templom: mindkettőt megnéztük, de tulajdonképpen itt csúsztunk meg először az időben. A csapat ugyanis enni és vásárolni akart, kóborolni a városkában, ami extra 45 perces késést eredményezett (a tervhez képest.)

Mchetából elvileg 4 órás úttal értünk volna el az első hegyi túránk helyszínét, de a fentiekben kicsit elspoilereztem: az út nem 4, hanem minimum 6 órát tartott (nem is a sok km miatt, hanem az extra béna óvatos buszsofőr miatt. Nem hiszem hogy 60-nál többel mentünk valaha is..., de az is igaz, hogy sokszor beragadtunk egy-egy kamion mögé). Emiatt délután 4 helyett már majdnem 6 óra volt, mire Tkibuli felett megálltunk az út mellett, és nekiláthattunk volna a 9 kereszthez (9 jvari) tartó túránknak, ami Jakob szerint könnyű , oda- vissza 6 km, felfelé kb 300 m szinttel, és 2 órát tervezett rá...

A 9 kereszt legendája szerint egy apának 9 fia volt, és mind a kilenc gyermeke elment a háborúba. Az apa nagyon féltette a fiai életét, ezért minden áldott nap 8 km-t gyalogolva, egy-egy keresztet cipelve a hátán felment a hegyre, felállította a kereszteket, és ott imádkozott, hogy a fiai hazatérjenek. Isten meghallgatta az imáit és mind a 9 fiú szerencsésen hazatért.

Az út a főút mellől indult, és látszott rajta, hogy valaha autók is jártak rajta (dzsippel talán még most is lehetne közlekedni). Azért volt itt műút, mert a szovjet időkben "recreation area" funkcionált itt, amihez egy felvonó vezetett. Ez ma már nem működik, és az út is tönkrement. A "valaha-volt-kocsiutat" jobb oldalon sziklafal, bal oldalon szakadék szegélyezi, eszméletlen a kilátás. Egészen a régi felvonóállomásig gyalogosan jól járható, bár a bakancs azért nem árt ide.

Ugye elég későn indultunk, és én speciel eléggé tartottam a sötétedéstől, ezért igencsak csipkedtük magunkat felfelé. Jól ki is döglöttem, mire a régi lanovkához felértünk, ahol megkezdődött volna az út nehezebb szakasza. Ezt úgy kell érteni, hogy meredekebb, erdei-köves ösvényre kellett áttérni az utolsó 500 méterre, de itt már tényleg nagyon kezdett leszállni a köd, és hirtelen a szürkület is, a kövek pedig csúszósak voltak, úgyhogy egyre többen mondogatták, hogy talán vissza kellene fordulni. Végül -követve a túrázás legfontosabb szabályát, hogy ne válj el a csapattól, mindenki belátta, hogy most nem mászunk fel a 9 keresztig, és szomorúan, de beletörődve elindultunk vissza. 

Végül szerintem jól tettük, hogy nem mentünk végig. Történt ugyanis, hogy sétáltunk lefelé, Sári előttem a nagynénémmel, én Jakobbal beszélgettem, amikor egyszer csak valami kavicsok potyognak mellettem. Jakob rögtön megállított, felnézett és közölte, hogy akkor most menjek és szóljak mindenkinek hogy teperjen le a hegyről. Úgyhogy fogtam Sárit és rohantunk le. Valószínűleg valami madarak verték le a köveket de azért elég para volt. 

Igazság szerint ez a túra magyar viszonylatban nehezebbnek számított és tuti nem lehet 2 óra alatt megcsinálni. 3 óra az edzettebbeknek minimum - de ha kényelmesen, a tuti panorámát sűrűn fotózva, itt-ott megállva akarsz kirándulni, akkor jobb, ha 4 órát szánsz rá. Viszont ha fent vagy, akkor ezt láthatod:

Már erősen sötétedett, amikor a buszhoz értünk, és eléggé ki is fáradtunk. Jakob mindenkit nagyon megdicsért, hogy igazi csapatként működtünk, és külön kiemelte Sárit, hogy mennyire ügyes volt (és tényleg).

Már erősen éjszaka volt, mire az Oni-ban foglalt szállásunkra értünk. A háziak vacsorával vártak minket, amiből én sajnos nem sokat tudtam enni, mert Sári nagyon álmos volt, de egyedül nem akart a szobában maradni. A szállás két épületből állt: az elsőben voltunk mi, de a vacsora a hátsóban volt, ami felett voltak még szobák, és a mienktől ez legalább 100 méterre volt. Az udvar tele volt virágokkal, kis kutakkal, mindenféle régiséggel (mint kiderült, a tulajdonosnak saját kis múzeuma is volt a társalgóban), és éjszaka annyi szentjánosbogarat láttam a fűben, mint még soha.

Reggel aztán kiderült, hogy nemcsak ilyen állatok vannak: a tulaj megmutatta Sárinak a nyulakat, csirkéket, és a németjuhásza, Bobora pedig igencsak kezesbáránynak bizonyult.