...valaki a sálját, valaki a fényképezőgépét, más a csomagját, és a legnagyobb idióta a gyerekét.

Remélem, a gyámügy ezt nem olvassa...

Eljött a nap, amikor el kellett jönnünk a Kaukázusból, amit én őszintén nagyon bántam. Ugyan nem vagyok egy nagy hegymászó, de a hegyek látványa mindig megnyugtat, úgy érzem, hazatértem. Hát, most ideje volt indulni "otthonról".

Az éjjeli buli után még volt egy kis kalandom egy egérrel, aki folyamatosan kaparászott a falban. Nagyon idegesítő volt, egyfolytában úgy hallottam, hogy már csak miliméterek választják el attól, hogy kifúrja a lyukat, és mivel az összes cuccunk szanaszét volt a földön (nem volt szekrény), és szerettem volna elkerülni azt a kellemetlen meglepetést, hogy a ruhák közt túrkálva egyszer csak valami megharap, így egy papuccsal csapkodtam a falat, hogy jobb belátásra térítsem az állatot. Végül csak elkussolt, én meg elaludtam.

A házigazda a reggelinél a tegnapi buli megfejeléseként mindenkinek adott egy saját készítésű méz kiszedő izét (hogy hívják ezt magyarul?), majd a Bombora nevű gyönyörű németjuhász segítségével kipakolták a csomagjainkat. Fotózódás, puszi-puszi, és Jakobbal elindultunk az újabb végtelennek tűnő buszútra.

Az első megálló rögtön egy kis túrázási lehetőség volt: Nikortsminda településtől nem messze található "Jégbarlang" (Ice cave). A barlang, ami gyakorlatilag egy óriási lyuk a hegyben, egy kellemes kis erdei séta után közelíthető meg. Kint 40 fok volt, a barlangban konkrétan 5, ezért még levegőt venni is nagyon nehéz volt a hirtelen hőmérségletkülönbség miatt. Mi azonban nem mentünk végig le, aminek az volt az oka, hogy a túraszandim baromira csúszott a vizes köveken, és az út nagyon meredek volt. Itt volt az első konfliktusom Sárival (szerintem nemcsak aznap, hanem az egész út alatt), mivel besértődött azon, hogy nem engedtem le egyedül.

Bár állandóan késésben voltunk, Jakob mindenáron meg akarta mutatni nekünk a Nikortsminda templomot. Ez több dologról is nevezetes: itt őrzik a Mikulás jobb kezét, nagyon érdekes díszítések vannak a falán (amit épp restauráltak), és itt vesztettem el Sárit. Úgy volt ugyanis, hogy a 40 fok miatt templomhoz illetlen öltözetben voltam, ezért az épületbe nem mentem be, Sári viszont igen. Meg anyu is csak ő nem vágta hogy akkor Sári vele van. Közben én árnyékot keresve visszamentem a buszhoz, aztán jött anyu is gyerek nélkül. Persze rohantam vissza: szegénykém ott bőgött a templom udvarán mert azt hitte otthagytuk. Fú, még most is remeg a gyomrom, ha eszembe jut.

Az ijedséget követően Sárit és anyut egyertelműen egymásra bíztam, mert mi többiek borkóstolóra mentünk Ambrolauriba. A környék és Grúzia leghíresebb bora a Khvanchkara, ami egy félédes (szerintem tök édes) vörösbor. Érdekes volt de a bor akkor is Villányi. Sajnos nagy rohanásban voltunk újra, így elég kellemetlen volt azt mondani a guide-nak, hogy pörgesse fel a dumát (amit először grúzról angolra, majd angolról magyarra fordítottunk, úgy, hogy egyébként fogalmam sincs a borászati szakszavakról...). Mindenesetre bemutatták a Kipiani családot, akik ezt a fajtát kinemesítették: ők egy grúz nemesi család voltak. 1907-ben a belgiumi borfesztiválon a legnagyobb meglepetésre aranyérmet nyert a Kvanchkara, és a díj a mai napig megtekinthető a borászatban. Érdekesség, hogy Kipiani hercegtől természetesen elszedték minden vagyonát a kommunizmus alatt, és állítólag hajléktalanként halt meg, azt sem tudni, hova temették el. Ezt követően bemutatták az ősi grúz borászati technikákat, ami egyrészt a legrégibb a világon (régészeti leletek 7000 évről korábbról is vannak), másrészt a világörökség része. Nem értek hozzá, hogy mitől speciális ez a borkészítési mód, de a többiek szerint érdekes volt. Végül egy fehérbort és a Kvanchkarát kóstoltuk, nekem kicsit testesebb volt ez a bor, és mivel nagyon meleg volt, és aznap még alig ettem, fejbe is vágott. Egyébként "vicces" volt, ahogy a guide folyamatosan mentegette magát, hogy épp most építik az új, szebb látogatói központot, szóval ezt meg azt nem tudja megmutatni, de majd menjünk vissza jövőre... Jakob amúgy nem volt megelégedve velük, azt javasolta, hogy legközelebb valami kisebb, helyi "gazdához" menjünk.

 A borkóstoló után újra buszra szálltunk, és jött a halál: órákis tartó végtelen zötykölődés Borjomi-ig, ami a "grúz Karlovy Vary" állítólag, bár ott sosem jártam. Út közben kitettük Jakobot egy benzinkúton, de megbeszéltük, hogy "jövőre vele ugyanitt" (tényleg, ha guide kell, nagy szeretettel ajánlom Nektek őt), majd a betervezett délután 4 óra helyett este 6-ra értünk Borjomiba.

Borjomi két dologról híres: az ásványvízéről (szerte Grúziában mindenhol lehet kapni ezt az enyhén vasas ízű, erősen szénsavas vizet, ami állítólag egy fontos exportcikke is az országnak), ami Sztálin kedvenc vize volt, és a gyógyvizes medencéiről, amelyek a hatalmas, csak gyalog, vagy biciklivel járható parkjában van. És itt jött az újabb konfliktus Sárival: ő mindenáron fürdeni akart, de minden útvonaltervező szerint kb. 1 órás "túra" vezetett volna a medencékig, és én azt nem akartam bevállalni. Végül Erzsiék megsajnálták, és elvitték magukkal, és állítólag nem is volt olyan nagyon messze a célpont, ráadásul remekül szórakoztak. Elmondásuk szerint a medencék olyan "retrok" (mert akkor még nem tudtuk, hogy ennél sokkal retrobb is lehet...), de a víz kellemes volt.

Hát... Borjomi Grúzia sokadik arca volt számomra. A város szép, rendezett, ez vitathatatlan. De a bazársor és a park eleje egy falusi búcsúra emlékeztetett, rengeteg volt az orosz és az iráni turista, ebből kifolyólag hatalmas volt a hangzavar (ami Racha után igencsak sértette a fülemet), a pincérek pedig nem adtak sokat a híres grúz vendegszeretre... szóval puccos meg minden, gyönyörű természetben egy ékszerdoboz, de nekem a Kaukázus egyszerű vadsága szebb volt.

A parkba egyébként belépőt kell fizetni (este 8-kor is!), viszont láttam, hogy mindenki kannákkal közlekedik, szóval gondoltam, hogy akkor biztos vizet is lehet vételezni. Ki is borítottam hát a nem Borjomi vizemet, és szaladtam a kúthoz, hogy akkor most jól megtöltöm, de amint belekortyoltam a vízbe, köptem is ki: vagy 30 fokos volt... Nyilván lehűteni nem volt hol, úgyhogy így jártam...