Rég nem találkoztunk, igaz?

Tavaly azzal fejeztem be, hogy Grúziában hagytam egy darabot magamból, és idén vissza kell mennem, hogy megtaláljam... úgyhogy, gondolom, nem óriási spoiler, ha elmesélem előre, hogy igen, Grúzia 2019-ben is várt minket, hogy elvarázsoljon a csodálatos szvanétiai hegyeivel, a hihetetlen történeti emlékeivel, a vad, és érintetlen Tusheti-vel... De bizony olykor kijózanítson az állandó, fojtogató benzinbűzzel, dudálással, és a turizmusba, mint fellendülő ágazatba kapaszkodó tömegekkel.

Grúzia változik, és sajnos nem mindig előnyére. Két évvel ezelőtt, de még talán tavaly is úgy éreztem, hogy a híres grúz vendégszeretet nem az euróimnak, hanem nekem szól, és ők tényleg annak örülnek, hogy ezt a csodaszép országot megmutathatják nekem. Most is sok ilyen élményünk volt (főleg a hegyekben), de ahogy a szolgáltatások színvonala fejlődött, úgy érkeztek egyre-másra a nyugati kényelmet keleti árakon élvezni akaró turista hadak, és lepték el Tbilisi és Kutaisi közt az összes fontosabb látványosságot. Ilyenkor, ahogy az közgazdaságilag indokolt, a gyors meggazdagodás, vagy egyszerűen csak a létfenntartás érdekében egyre nagyobb munkaerő áramlik az ágazatba, és persze nem mindenki a kedves vendéget, hanem a lehúznivaló idegent látja meg az utazóban. A látogatók -abszolút szubjektív megítélésem szerint- nagy része ráadásul orosz volt, hiába hirdette ki Putyin, hogy idén aztán senki orosz hazafi ne repüljön Grúziába. A kínai turisták mérsékelt sűrűsége miatt úgy ítéltem meg, hogy az utolsó pillanatban mentünk még el ahhoz, hogy az útikönyvek első oldalain ajánlott "must see" látnivalókat még élvezhető módon tekinthessük meg. Szerencsére -az egész éves nagyon alapos szervezésnek köszönhetően- idén is eljutottunk olyan helyekre, amelyek rejtve maradnak a tömegturizmus előtt, és ennek megfelelően olyan szépek, és olyan élményekkel ajándékoznak meg, amihez tényleg ott kell lenni, hogy elhidd.

További változás tavalyhoz képest, hogy idén Jacob, a túravezető szinte végig velünk volt (ezt a közel 9 nap magashegyen töltött idő indokolta a legjobban), és hogy az imádnivaló, csacsogós tízéves lányom helyett idén egy igencsak kamaszodó tizenegyéves fruska jött velünk, meg a férjem, akit nagyon szerettem volna meggyőzni, hogy nem csak a horvát tengerpart az egyetlen lehetséges desztináció a Földön. Sokszor az ő pragmatikussága kellett ahhoz, hogy én is le tudjak ereszkedni a rózsaszín felhőkből, és realistábban lássam Grúziát, de az is lehet, hogy olyan ez, mint egy házasság: még mindig imádom, de azért már látom a hibáit is.

Mindenesetre, remélem, velem tartasz harmadszor is!