Ahogy azt az előző bejegyzésemben említettem, Vardziából a posztszovjet Akhaltsikhe -be tartottunk, mert itt éjszakáztunk, és meg akartuk nézni a Rabati erődöt, mielőtt elindulunk a tengerre. 

A városnak nagyjából 17 000 lakosa van, és békében élnek itt grúzok, törökök és örmények egymás mellett: elég közel van mindkét határ, a helyieknek pedig általában kiterjedt rokonsága van "odaát". A szállásadóink is örmény-grúz vegyes családban éltek, és elmondásuk szerint ebből soha semmilyen problémájuk nem volt. A város ennek megfelelően vegyes kultúrájú, amit a felújított erőd esetében jól tetten lehetett érni.

Az erőd amúgy a városka legfontosabb nevezetessége, gyakorlatilag Akhaltsikhe fölé magasodik, és uralja az egész óvárost (ami amúgy nem túl nagy). A lenti képen a szállásunk udvaráról fotóztuk: mi igazán közel voltunk hozzá, de igazából sehonnan sem kell sokat (inkább csak magasra) gyalogolni. 

Az erőd mellett Akhaltsikhe másik nevezetessége a régió archeológiai múzeuma, de ez is az erődben van.

A Rabati erőd (rabati arab szó, jelentése: megerősített hely) története a 12. századra nyúlik vissza: ekkor építették, a Fekete-tengeri selyem út védelmére. A századok során rengeteg ostrom, harc és csata színtere volt, többször cserélt gazdát, így a különböző kultúrák nyomot hagytak az erőd építészeti stílusában. 

Az erődítményt a Djakeli hercegi család kezdte építeni az 1100-as években, majd közel 300 évig Rabati központtal uralták a régiót. 1393-ban az erődöt Timur lenk csapatai rombolták le, majd 100 évvel később újjáépítették, de csak azért, hogy egy másik mongol kán 1486-ban újra lerombolhassa. Ugyanakkor az erőd stratégiailag elég fontos helyen volt ahhoz, hogy érdemes legyen újjáépíteni, ami ismét megtörtént, így a török (ottomán) hódításokkor 1578-ban újra eleshetett. Viszont a törökök most már tényleg rendesen kipofozták, és egészen az Orosz Birodalom 1800-as évek eleji megjelenéséig használták. Érdekesség viszont, hogy bár az oroszok sokáig próbálták elfoglalni Rabatit, erre csak 1828-ban, az orosz-grúz egyesített hadseregnek volt lehetősége. A törökök viszont ragaszkodtak a várhoz, ezért többször is vissza akarták szerezni, ez viszont végül nem sikerült nekik. Majd a török-orosz háborút lezáró békekötés után az erőd elvesztette jelentőségét, és megindult az állagromlása. A szovjet időkben az erőd nagyon lepusztult, és a nem túl jó orosz-török viszony miatt a régió sem volt túl népszerű célpont a turisták körében.

A szovjet bukás után a régió megpróbálta újra feleleveníteni a Rabati fontosságát, és az erődöt végül 2012-ben rohadtul kipofozták, ugyanakkor semmilyen tekintetben nem törekedtek arra, hogy az eredeti, történelmi arculatát megőrizzék: gyakorlatilag teljes generálról volt szó, egyáltalán nem derül ki, hogy hol végződik a régi, és kezdődik az új. Sokkal inkább egy mesevárnak tűnik a hely, ahol csodálatos esküvői fotókat lehet lőni. Az én ízlésemnek meglehetősen giccsesre sikerült, én szeméy szerint jobban csípem a tapintható történelmet a "mű-emlék"-nél, de ez van. A csoportba sokan voltak, akiknek viszont nagyon bejött a tűpontosra nyírt bokor-labirintusok, a hófehérre meszelt falak és a tényleg nagy rend és tisztaság. 

Az erődnek három fontos része van: az ingyenesen látogatható alsó rész (itt találhatóak a kávézók és a szuvenírárusok), a kertek, amiért kell fizetni (ha jól emlékszem, 7 lari volt a jegy), és a régészeti kiállítás, amit mindenképpen ajánlok, mert ez baromi érdekes volt, és csak +2 lariba kerül.

A Rabatihoz egy hosszú lépcsősoron keresztül jutunk el, igazából nem lehet elrontani, csak felfelé kell menni. Amint mondtam, az alsó szintre ingyen lehet bemenni, de rögtön a bejáratnál van a jegyárusítás, és ha itt nem veszed meg a felső szintre a jegyet, akkor majd elég sokat kell visszagyalogolni, ha mégis szeretnél bemenni. Ez a szint olyan óváros-féleségként szolgál, kávézók, éttermek, puccos hotel, és nyári színpad kapott itt helyet.

Újabb meredek lépcsősor vezet a felső kertekbe, ahol már kérték a jegyet. Emögött igazi arab mesevilág tárult a szemünk elé: gyönyörűen rendben tartott kertek, szökőkutak, dzsámi, rózsakert, és így tovább. Számomra elég szürreális volt az egész, de Sári élvezte, hogy szaladgálhat a bokor-labirintusok közt.

Igazából engem az archeológiai tárlat érdekelt a legjobban, de mivel a nyitásra még várni kellett, ezért felmásztunk Sárival az erőd legmagasabb tornyába, ahol pompás kilátás nyílt az erőd alsóbb részeire, és a városra.

Végül csak megnyitott a múzeum is. A jegyértékesítő lány szerint a környéken talált régészeti emlékeket gyűjtötték itt egybe, és őszintén megmondom, egészen elképesztő tárlat volt. A kiállítás egyrészt meglehetősen nagy, és nagyon gazdag a gyűjtemény, egészen az ie. 4. évezredtől láthatóak leletek! Szerintem 2-3 órát simán el lehetett volna nézegelődni itt, ha lett volna ennyi időnk. A tárgyak mellett angolul is ki volt írva minden, innen tudtam meg, hogy a legtöbb emléket "by chance", vagyis véletlenül találták. Vagyis, ha Grúziába jöttök, nézzetek a lábatok elé, mert elég sok érdekességbe lehet belebotlani. Sári olyan lelkes volt, hogy most éppen régész akar lenni, már el is kezdett nyúzni minket egy fémdetektorért...

Sajnos nem tudtam órákig a régiségek közt tévelyegni, mert hamarosan indultunk Batumiba, a tengerpartra. Itt amúgy kettévált a csapat: a bevállalósabbak dzsipekkel mentek a Goderdzi hágón keresztül, mi, kényelmesebbek pedig busszal a főúton. Ez utóbbi baromi unalmas volt, de mindkét útról lesz beszámoló a következő posztban.