"vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat"

(Kányádi Sándor)

Ha Grúziában jársz, pár dologhoz jó lesz hozzászokni. Először ahhoz, hogy folyton félrehallod a neveket. Van nekik ugyanis egy torokhangjuk, ami valahol a "h" és a "k" között van, de néha ezt olyan halkan ejtik, hogy szinte nem is hallani (vagy azt hiszed, hogy csak a másik hangot, pl. az S-t ejti furcsán). Így eshetett meg az velünk is, hogy hetekig abban a boldog tudatban voltunk, hogy a "Shara" gleccsert néztük meg, ami ugye kiejtve nagyon hasonlít a Sárá-ra, ami pedig történetesen a lányom neve. Ő ennek annyira örült, hogy mindenkinek elújságolta, és még a hazaküldött képeslapra is leírta. Mindegy, most már tisztában vagyunk vele, hogy a gleccser (és amúgy Grúzia legmagasabb csúcsa) valójában Shkhara.

Szvanétiáról érdemes tudni, hogy a Kaukázus tíz legmagasabb csúcsa közül négy Szvanétiában van, köztük Grúzia legmagasabb pontja, az 5068 méter magas Shkhara csúcs is (ilyenkor picit röhejesnek tűnik a Kékes, de még a Grossglockner is...). A hegycsúcs a grúz-orosz határon van, és az útvonaltól függően 4B-6B nehézségű mászást jelent (amennyire tudom, a 6B a legnehezebb), Jacob szerint kb. 5 nap alatt lehet abszolválni a dolgot egy jó kondiban lévő hegymászónak.

De mi nem vagyunk hegymászók, ellenben gleccsert nagyon szerettünk volna látni. Amíg még vannak. Szvanétiában pedig rengeteg gleccser van, és a Shkhara-hoz, ahonnan a már sokat emlegetett Enguri folyó ered, viszonylag könnyű eljutni. 

Ushguli északi végében vártak minket a dzsipek, mert egy darabig a folyó völgyében autóval (persze, négykerék meghajtásossal) is el lehet jutni. Ehhez képest elég sokan gyalogoltak, vagy lovagoltak, biciklist is láttunk, illetve az elmaradhatatlan tehéncsordákat, amelyeket már meg sem lepődtünk. Azt, hogy nem veszélytelen azért itt vezetni, egy -az egyik kanyarban felborult és otthagyott kocsi erősítette meg bennünk.

Kb. 6-7 km-t tudtak a dzsipek vinni minket, itt egy kis kávézónál megálltunk, és elindultunk a nagyjából 1,5-2 km-re lévő gleccserhez. A gleccser egyébként nagyon jól látszódott, bár sokkal kisebbnek és közelebbinek tűnt, mint ami valójában volt.

A második dolog, amit nagyon gyorsan megtanulsz Grúziában, az az, hogy hiába mondják neked, hogy könnyű lesz a túra, nem lesz az. Ebben az esetben nem is annyira a távolság, vagy az emelkedő volt a durva, hanem a kövek, amin menni kellett, és a tempó, mivel erősen késésben voltunk, és nyilván még sötétedés előtt szerettünk volna leérni a hegyről.

Ennek ellenére nagyon szép volt maga az út is. Végig a gleccserből ömlő (de tényleg hömpölygő), dühös Enguri mellett vezetett az ösvény, először kisebb bokros-fás részen, majd csodaszép hegyi virágok, végül óriásira nőtt kaukázusi medvetalpak közt. Erről a növényről annyit illik tudni mindenkinek, hogy a csípése akár égési sérülésekhez hasonló dolgot is tud okozni, tehát jobb nem tapogatni, és messzire elkerülni. Persze, csak ha tudod. A mi esetünkben erre nem nagyon volt esély, úgyhogy a kellemes meleg dacára mindenkinek fel kellett húznia a hosszúnadrágot.

És most nézegessetek kaukázusi növényeket (amelyikről egyről sem tudom, hogy micsoda).

Az utolsó szakasz valóban meredek, és elég nehéz volt a sok kő és szikla miatt, de akkor már láttuk, hogy nagyon közel járunk, így nem adhattuk fel. A gleccserhez érve pedig a lélegzetünk is elállt: én utoljára 1993-ban voltam ennyire közel gleccserhez (Grossglockner), és sajnos nem hiszem, hogy hamarosan (vagy egyáltalán) leszek megint, szóval álljon itt kép rólam is (ahogy kitakarom a látnivalót).

Persze, van olyan fotó is, ahol nem rontom el a látványt:

Illetve Jacob felvétele (forrás: hiking.ge)

Sajnos nem tudtunk túl sokáig bámészkodni, mert csúnya felhők jöttek, és késő is volt már. Emellett a lefelé út sem volt éppen könnyű a sziklás út miatt, és még várt ránk vagy 3 óra zötykölődés vissza Mestiába. Ráadásul, ahogy velem eddig Grúziában mindig megtörtént, most is kaptunk egy defektet.