Amikor több, mint egy órás késéssel, hajnali fél 2 körül felszállt a repülő Budapestről, azt mondtam a férjemnek, hogy én soha többet nem akarok repülni. Addigra ugyanis már hat órát töltöttünk tétlenül a reptéren, előtte nap pedig még dolgoztunk, így meglehetősen hisztisen és fáradtan indult a harmadik utunk Grúziába. Amikor a wizzair-es földi személyzet elkezdett a csomagokkal szívózni (befér-e a kosárba, vagy sem), akkor nem voltam benne biztos, hogy ez az egész megér ennyi macerát. (Spoiler alert: megéri.)

Azt is tudni véltem magamról, hogy mozgó járművön nem tudok aludni, így a Kutaisi-ig tartó két és fél órás repülőút sem volt éppen pihentető. A landolás után ráadásul kipécézték a csomagjainkat a határon, mivel a férjem elhozta az 1980-ban, a Szovjetunióban gyártott távcsövét, amit a röntgengépeken nem tudtak mire vélni a vámosok. Némi activity-t és röhögést követően persze simán átengedtek minket, és a minimális pénzváltás és telefonkártya vásárlás után Jacob-bal kiegészülve meg is indultunk Szvanétia felé.

Ez volt az a régió, amit eddig mindig meg szerettem volna látogatni, mert azt hallottam, hogy gyönyörű, de végül is csak mostanra tudtuk a vágyainkat tettekre fordítani. Végül is, később kiderült, hogy bár Szvanétia tényleg fantasztikusan szép, de -szerintem- még ennél is vannak jobb helyek. Mindenesetre, aki kicsit is szereti a (nagyon magas) hegyeket, de azért nagyon durva kényelmetlenségeket nem szeretne vállalni, annak Szvanétia megfelelő választás.

Az út kb. 250 km, és még a Google sem hozza ki 5 óránál gyorsabban, ami nemcsak az útviszonyoknak, hanem a nagyon erős forgalomnak, és a rengeteg tehénnek köszönhető.

Természetesen egy ilyen hosszú úton több megállót is érdemes beiktatni, mi elsőként Zugdidi-ben pihentünk meg, mert pénzt kellett váltani, és itt tényleg sokkal jobb árfolyamon lehetett, mint akár a reptéren, vagy bárhol máshol az egész országban (bár megjegyzem, hogy az oroszokkal való afférnak köszönhetően a lari árfolyama erősen romlott az euróhoz képest, ami nekünk most kifejezetten jól jött, sokkal olcsóbb lett így minden. 1 lari durván 100 Ft-ot ért).

Ez a kb. 70 ezres várost nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy -mondjuk- albán nagyvárost: kaotikus, poros, zajos és büdös, ráadásul Jacob szerint az itteni emberekről azt tartják, hogy szeretnek trükközni. Zugdidi állítólag amúgy a piacáról híres: hát... aki már járt a szabadkai piacon, azt ossza el kettővel és vonjon belőle gyököt - szerintem kb. ilyen gáz volt. Kicsit izgultam is a férjem miatt, mert végül is én rángattam el ide (végig azt számolgatta, hogy ha Horvátországba mentünk volna, akkor már hol lennénk) és - valljuk be - eddig azért Grúzia nem éppen legszebb oldalát prezentáltuk. 

Zugdidiben emellett van egy viszonylag szép kastély és park is, amit (ugyan nem az első nap, de) megnéztünk. A Dadiani palota üdítő színfoltja az amúgy nagyon balkáni feeling-ű városnak. A Dadiani család volt a környék kormányzó ura (az orosz protektorátusig), és érdekes volt látni, hogy mennyire próbáltak európai módon élni (a bútorok, könyvek mind akár egy Eszterházy kastélyban). A családot még szegről-végről Napóleonhoz is fűzték rokoni szálak, mert ők is össze-vissza házasodtak Európában, és főleg az orosz befolyás növekedése után rengeteget utaztak, tanultak. Talán épp ez eredményezte azt, hogy az utolsó herceg fontosabbnak érezte, hogy sakkozzon, mint hogy a dinasztiát fenntartsa, így a Dadiani család az 1900-as évek elején kihalt. Sajnos bent nem lehetett fényképezni.

Zugdidi-t elhagyva hamarosan a Kaukázus hegyei magasodtak előttünk, így a férjem is megnyugodott, hogy talán lát még gleccsereket, mielőtt azok végleg elolvadnak. Útba esett a legnagyobb grúz vízerőmű, az Enguri: az a fajta, ami a katasztrófa filmekben elsőnek szakad át (senki nem hiszi, csak a jóképű meg nem értett tudós...). Érdekessége, hogy az áram fele, amit termel, Abházianak megy. 

Erről még sokszor lesz szó, de Grúzia viszonya az oroszokkal azért is feszült, mert az ország jelenleg kb. 20%-t kivető szakadár tartományok (Abházia és Dél-Oszétia) minden bizonnyal orosz támogatással szakadtak ki az országból. Grúz ismerőseim rengeteg ezzel kapcsolatos posztot osztanak meg a facebook-on, nyilvánvalóan ez egy élő, pörgő téma náluk. Abházia véres háború után, 1992-ben nyilvánította ki függetlenségét, amelyet a mai napig csak pár jelentéktelen állam (nyilván az oroszok igen) ismernek el. A vízerőmű természetesen a 60-as években épült, amikor még a népek "nagy barátságban" éltek, így nem merült fel, hogy ami a hegy egyik felén folyik be, és a másikon ki, az esetleg később problémát jelenthet. Az Enguri pedig ilyen erőmű: a turbinák abház területen vannak, míg a víz a grúz oldalon folyik, tehát muszáj volt megállapodni. Az erőmű termelésének fele így Abháziának megy, és ez annyi áramot termel, ami bőven fedezi a kb. 240 000 fős lakosság teljes szükségletét, és mivel a termelésért senki sem fizet, így állítólag a fogyasztás is ingyenes. Azt azért csendesen jegyzem meg, hogy később láttuk, hogy végig a folyó mellett építenek újabb vízerőműveket, szóval szerintem esélyes, hogy egyszer csak elzárják a grúzok a csapokat.

Mindamellett a maradék 50% Grúzia áramfogyasztásának mintegy 40%-t biztosítja. A építmény a világ harmadik legmagasabb ív alakú gátja, 271 m-es. Ennél nagyobb csak Kínában van jelenleg, és tényleg nagyon impozáns látvány. A tározónál 10 lariért kínálnak hajókázást is, de erre egyrészt nem volt időnk, másrészt kedvünk sem (addigra már 30 órája talpon voltam).

Innentől az út nagyon szép volt. Egyre több vízesés és egyre magasabb hegyek között döcögtünk. Itt még azt hittük, hogy vízesést látni valami nagy cucc, úgyhogy rögtön megálltunk fotózni. Nem tudtuk, hogy pár nap múlva ennél sokkal szebb vízesésekre is lakonikusan fogunk hümmögni... ráadásul a vízerőművet tápláló Enguri folyó is nagyon érdekes (magyar szemmel), rendkívül gyors sodrású, de persze még nem tudtuk, hogy sokkal "olyanabbakat" is fogunk még látni.

Ebédelni egy út széli étterembe mentünk be, kubdari-t enni, ami szvan specialitás, olyan húsos hacsapuri-féleség. Persze ezt is telenyomták korianderrel (és most úgy csinálok mintha magamtól felismertem volna, de igazából nekem is csak mondták), ami elég érdekes ízvilágot ad az amúgy nem túl érdekes húsnak (és itt még nem tudtam, hogy később a koriander említésétől is hányingerem lesz...). A kerthelységben amúgy volt egy vízesés (jééé), egy Sztálin szobor, és egy kereszttel megáldott medence a halaknak.

Az étterem kertjében a másik asztalnál egy népes társaság ebédelt, és a -többségében férfiakból álló- csapat egyszer csak énekelni kezdett. Majd felálltak, és táncoltak is egyet. Mint kiderült, ők egy szvanétiai hagyományőrző tánccsoport tagjai voltak, akik egy tbiliszi fesztiválra utaztak éppen, csak megálltak ebédelni. 

Az étterem után már csak 4 órás döcögésre volt szükség ahhoz, hogy Szvanétia régió 1500 m-n fekvő "fővárosába", a kb. 1900 lakost számláló Mestia-ba érjünk. Anyuék 3 éve már jártak itt, állításuk szerint nagyon kiépült a város, de én amit először észleltem, az a mindent beterítő tehénsz*rszag volt. Ha kérdésként merült volna fel bennem, hogy mi a helyiek fő pénzkereseti lehetősége, akkor tulajdonképpen már útközben is, de a buszból kiszállva azonnal megtudhattam volna: tehenek, bikák, borjak, üszők és ki tudja még, milyen nemű és korú szarvasmarhák (tényleg) tömkelege. Nincs ezzel semmi baj, de azért vigyázni kellett, hova lépsz (és nem úgy, hogy hoppá, ott egy tehénlepény, hanem konkrétan azt kellett lesni, hogy hol nincsen...). 

Mestiát egyébként sokan emlegetik úgy, mint a grúziai Svájc... ez persze csak akkor igaz, ha valaki még nem járt Svájcban. Maga a város (vagy falu) szerintem nem különösebben szép, van pár modern épület, és jó sok félbehagyott, vagy lepusztult ház is, bár kétségkívül rendkívül érdekes a rengeteg szvan torony (amit persze nemcsak Mestiában, de az egész környéken lehet látni), illetve van itt minden, amire az egyszeri turistának szüksége lehet. Még repülővel is lehet jönni, Tbiliszi-ből legalább is, és nem is olyan drága, 90 lari / fő áron. Igaz, a repülő csak jó időben jön, min. 6 fő esetén indul, és ha nem telik meg, akkor is ki kell fizetni bizonyos költségeket. 3 éve anyuék találkoztak egy japán fiúval, aki csak 4 napig vesztegelt a fővárosban, mert várt arra, hogy végül is felszálljon a repülő, mire inkább eljött busszal.

A városban egyébként van egy néprajzi és hegymászó múzeum is, illetve a szvan tornyok némelyike is látogatható. Ezt onnan tudom, hogy miután estefelé összeszedtük magunkat annyira, hogy egy rövid városnéző sétára induljunk, betévedtünk az egyikbe, amelyikre ki volt írva elég nemzetközi nyelven (igaz, kézzel, kockás papírra): Museum. Az ajtó ugyan nyitva volt, de a beltér teljes sötétségbe burkolózott, így már éppen hátráltam volna ki, amikor a töksötétből egy alak megjelent, és grúzul valamit kiabálni kezdett. Sajnos sem így, sem oroszul nem beszélek, de a testbeszédből arra engedett következtetni, hogy nem beinvitál, hanem inkább elzavar minket, így jobbnak láttuk lelépni. Ezek után viszont már nem volt időnk visszatérni, így sajnos ez a látványosság kimaradt, de közel negyven óra ébrenlét után azért ez nem izgatott annyira.