Talán senki sem tudja pontosan, hány folyó, patak, és ennek megfelelően hány vízesés van Grúziában - mert tényleg bármerre is jártunk, lépten-nyomon vízfolyásokba botlottunk. És mivel hegyvidéken is a folyók a legkisebb ellenállás irányába folynak, így gyakran találnak maguknak sokkal rövidebb utat. Emiatt nehéz lenne a pontos számukat, és méretüket megmondani, főleg akkor, ha igazából senki sem számolta még össze őket. Amúgy is, az is kiderült, hogy a számokhoz, méretekhez, távolságok és szintemelkedések pontos adataihoz való ragaszkodás csak nekünk volt olyan fontos (mindenki állandóan ezen kattogott: hány kilométer, mekkora a szint, az pontosan mennyi idő és milyen fárasztó az út), a grúzok valahogy úgy voltak vele, hogy ott az az út, kb. látod a csúcsot, felmész vagy nem mész fel - mit számít, hogy az pontosan milyen mértékeket jelent.

A Shdugra vízesés pedig, ami (mert hogy azért csak utánajártam) kb. 80-100 m magasról zuhan le, és a legnagyobb egybefüggő vízesés Grúziában (valószínűleg), biztosan megér egy túrát, akármilyen hosszú is az út, és akármilyen meredek is az emelkedő. 

Borzasztó irigy voltam a többiekre, ugyanis ezt a programot nekem ki kellett hagyni. Reggelre elkapott valami vírus, és így nem a vízesést térképeztem fel, hanem a mellékhelységet. Emiatt ez a poszt a csoport többi tagjának beszámolói, élményei, képei és videói alapján született. Hiába skipeltem én a túrát, nektek azért mégsem kell.

A Shdugra az Ushba gleccserhez vezető úton fekszik. Az Ushba hegyről érdemes tudni, hogy a kb. 4700 m magas (dupla csúcsos) hegy az orosz-grúz határon fekszik, és az egyik legnehezebben mászható csúcsok közt tartják számon. A 6B kategória - ha jól tudom, azt jelenti, hogy több, mint 1000 m függőleges mászást tartalmaz az útvonal. 

Az Ushbára, a gleccserhez és a Shdugra vízeséshez is Mazeri faluból vezet az út. A falu viszonylag jó úton, kisbusszal is megközelíthető, így dzsipek helyett most azzal ment a csoport. A falut elhagyva az autó egy ásványvizes forrásnál parkolt le, ami a földből bugyogva tör elő, így picit olyan, mintha forrna a víz.

Innen indult a kb. 7 km-es tényleg nehéz út a vízeséshez. Kezdetben nem is annyira az emelkedő, hanem a rendkívül erős folyású Dolra folyó, később pedig a rengeteg kő, majd a tényleg nagyon meredek kaptató nehezítette az utat. Gondolom, Jacob eddigre már felmérte a csoport teljesítőképességét, így a biztonság kedvéért megkérte a sofőrt, hogy tartson a csoporttal, illetve csatlakozott hozzájuk egy ember két lóval is, ha esetleg valaki nem bírná tovább a túrát. (A szabály, amihez Jacob erősen ragaszkodik, hogy a gyaloglás során ne váljon szét a társaság, és ezt nem mindig könnyű tartani, ha különböző képességű, kondíciójú és korú emberek vannak együtt.)

Az út egy darabig a Dolra mellett halad, erdős, árnyékos szakaszon. Az erős sodrás miatt hatalmas a zaj, és könnyen el is lehet szédülni ekkora lezúduló víztömeg láttán. Az erő, amivel a víz jön, tényleg elképesztő: a férjem mesélte, hogy a lovas férfi mutatott neki egy videót, amin a semmiből hirtelen megsokszorozódik a vízhozam, és ő ott áll a lovaival az elárasztott úton, miközben helikopterek jönnek kimenteni. Persze, raftingolni sem lehet itt (pedig amúgy nagyon szép lehetne), állítólag pár hete jött egy osztrák raftingos csoport, profi felszereléssel, igen nagy arccal. A helyiek csak csóválták a fejüket..., aztán mindenki boldog volt, hogy csak egy üres csónak esett áldozatul a folyónak.

Mivel az Ushba túloldalán már a baráti Oroszország található, így az út mellett határellenőrző pontot alakítottak ki. Persze, nem úgy kell elképzelni, mint akár a legeldugottabb magyar átkelőt: a kis faházban kb. 10-15 fegyveres katona várja a turistákat, és szívesen beszélgetnek, esznek, isznak az arra járókkal. Mindenesetre a papírokat érdemes vinni, de minket végül nem ellenőriztek. Ugyanakkor a civil ruhát viselő (tehát biztos, hogy nem szolgálatban lévő) egyik határőr (aki a férjem szerint a főnök lehetett) még egy kis business-t is lebonyolított: nála lehetett venni innivalót - 5 lariért (nyilván). A grúz pálinkának (csacsa) is eléggé örült.

Innen indult a valóban nehéz szakasz: nagyon meredek és köves úton. Állítólag mindenki szenvedett rendesen, pedig gyakran előzték meg őket tájfutók, vagy flip-flop papucsban kirándulók is (de minden relatív, később is láttunk a sziklákon klumpában rohangáló ovis korú gyerekeket...). Mivel a kislányom nem is nagyon bírta tovább, így a férjem és ő végül pár száz méterrel a cél előtt visszafordultak, és a határőröknél várták be a többieket.

A nagyjából 1,5 km-es, nagyon meredek és köves emelkedő után legjobbjaink végre felértek a vízesés(ek)hez, mert valójában nem csak egy, hanem három zuhatag van. Azt mesélték, hogy elképesztő erővel zúdult le a víz, és már jó száz méterekkel korábban lehetett érezni a párát és a víz hűsét az arcukon. A vízeséshez persze nem tudtak nagyon közel menni, de a látvány így is elképesztő volt. 

A Shdugránál mindössze pár percet tudtak csak tölteni, mivel az út lefelé - a csúszós, erősen mozgó kövek miatt még nehezebb volt, mint felfelé. Nagyon nagy szükség volt a botokra, amik segítenek a stabilitás megőrzésében, és megfelelő használat esetén a térdről is leveszik a terhet. Emellett még mindig ott volt a férfi a lovakkal: és végül annyit ajánlgatta a szolgáltatásait, hogy Sári (aki eddig a határőröknél hesszelt) felült az egyikre. Nem hiába járt ovis korában lovagolni: úgy látszik, olyan ez, mint a biciklizés - nem lehet elfelejteni. Ha ott vagyok, mondjuk tuti nem ülhetett volna fel, mert azt mesélte az apja, hogy a pasi csak néha vezette a lovat, amúgy hagyta a gyereket a köves, keskeny ösvényen egyedül lovagolni. Mindenesetre Sári így lényegesen jobban élvezte a túrát, mintha gyalogolnia kellett volna, és rettentő büszke is volt magára, mert rajta kívül majd' mindenki félt a lovaktól.

Összességében mindenki nagyon kimerülten tért vissza a szállásra, és a konszenzusos vélemény szerint ez volt az addigi legnehezebb túra. Persze baromi féltékeny voltam, hogy én kimaradtam belőle, de ebből az következik, hogy vissza kell mennem még legalább egyszer bepótolni a hiányzást.