A repülő éjéflkor indult. Tudom, hogy nagy áldás a fapados járat, mert tényleg nagyon széles rétegeknek teszi lehetővé az utazást, többek között én sem mehettem volna soha Grúziába (se), ha nem lenne Wizzair, de basszus, az éjjeli/hajnali repülés gondolatával engem zsarolni lehetne. Én ugyanis olyan elkényeztetett vagyok, hogy aludni csak "ágyban párnák közt" tudok, így az utazás teljes folyamata számomra konkrétan ébrenlétet jelent.

Munkanap lévén aznap még dolgoztam, 6-kor keltem, munka után kora este indultunk fel Lisztferihegyre, összegyűjtöttük a csoportot (akik zömében 50+-os jógás nőkből állt, egy-két kivételtől eltekintve), majd a csomagfeladás és security körülményes processze után bejutottunk az egyébként pöpecül pontosan induló gépre. De ugye a startban én már lenyomtam egy komplett műszakot és estét, és mivel én sem vagyok már olyan fitt, bizony eléggé álmosan foglaltam el a helyem az ablak mellett.

Itt vetném közbe, hogy az út 2,5 óra, ami éppen az a határ, amit szerintem kínzás-minősítés nélkül el lehet tölteni a Wizzair-es üléseken.

De hagyjuk a picsogást. Mellettem két olyan arcú grúz pasi ült, akikkel illusztrálják a posztszovjet terroristákat az amcsi akciófilmekben. A két férfi ráadásul folyamatosan a pár sorral előrébb ülő társukkal próbált beszélgetni, és mivel én meg megkíséreltem a lehetetlen, és alvást színleltem, felajánlottam, hogy átültethetik a helyemre. Na, innen volt csak szívás a dolog, mert középen ültem innentől, a fejemet sehova nem tudtam letenni, úgyhogy a 2 és fél órát magam elé bámulva töltöttem el. Mit mondjak, elég nyűgös voltam, amikor a gép reggel fél 5 körül landolt Kutaisi-ben (2 óra az időeltolódás).

Maga a Kutaisi reptér (nemzetünk nagyja adta át amúgy) nem nagyobb egy csűrnél, de végül is rendkívül flottul ment minden - gondolom, a forgalom sem volt erős a hajnali órákban. Előre szólok, hogy Grúziába EU-s polgárok mehetnek személyivel, és volt EU-s sor a reptéren, így én tényleg gyorsan kijutottam a határon. Az "Arrival" szekció szerintem kisebb, mint a fehérvári vasútállomás várója, de volt minden - kávézó, pénzváltó, és ami a legfontosabb: mobilszolgáltató.

Grúziába/ból ugyanis baromi drága (lenne) telefonálni, viszont az se járja, mint régen az egyszeri embernél, akinek kiutazott Londonba a gyereke, és mondta neki, hogy úgy telefonáljon haza, hogy ha egyet csörög, akkor minden rendben, ha kettőt, akkor ugyan volt valami gond, de már minden rendben, ha hármat, akkor viszont gáz van, szóval vegye fel... azért csak kellene valami kontakt az otthonmaradtakkal, és erre a legegyszerűbb megoldás, ha viszel egy kártyafüggetlen mobilt, és veszel bele egy feltöltős kártyát. Én ilyet vettem, kb. 7 €, és elmondanám, hogy mindenhol, az utolsó kaukázusi kis faluban is volt 4G... Mindenesetre itt egy kiscsaj cserélgette a sim-eket a telefonjainkba, és rohadt lazán aktiválta a magyar menükben a kártyákat. Ezzel azért volt egy kis idővesztés, mire az összes csoporttagnak megoldódott a telefon-para.

Ugye otthon még mindig csak hajnali 4 volt, szóval a "megjöttünk, minden OK" üziket kicsit elhalasztottuk, és megkerestük a buszunkat. 

Kis közbevetés:

Grúziában alapvetően nem tudsz vezetni. Persze, nyilván tudsz, de akármilyen keményen is nyomod a 4-esen a durva román sofőrökkel szemben, az a kanyarban sincs a grúz stílushoz képest. Hazatérésemkor (mert túléltem) sokan kérdezték, hogy nem féltem-e. Tök őszintén mondtam: csak egyszer, amikor előre ültem a buszban. Kb az a szabály, hogy ne okozz balesetet, aztán hadd szóljon. A duda nem figyelmeztetés, hanem kommunikáció, és azt jelenti, húzódj le, mert előzni fogok. 

Szóval a fentiek miatt nem tanácsos kocsit bérelni. A reptér viszont a pusztában van, és előre elárulom, hogy csak Kutaisi miatt sem érdemes elmenni ilyen messzire, szóval utazni kell. Erre több lehetőség van: marsutka (kb. mint egy távolsági buszjárat, menetrend nélkül, kisbusszal - ami akkor indul, amikor megtelik), taxi (grúz viszonylatban drága, de egyszer-kétszer bevállalható), vagy csoportosan nyilván célszerű (kis)buszt bérelni. Mi is ezt tettük.

A sofőrünk Levan volt, aki az ígéretekkel ellentétben éppen csak makogott oroszul, angolul meg semmit, de az elkövetkezendő 7 napban azért elég jól megismertük egymást. 

Szóval helyi idő szerint kb. 6-fél 7-kor bevágódtunk a buszba (szebb időket is megélt, nyugat-európai import áru), és elindultunk Tbilisi, a főváros felé. Mivel azonban mindenki éhes volt, Levant megállítottuk a szerinte legjobb reggelizőhelyen, ami valahol Kutaisi szélén egy falusi buszvárónak kinéző, amúgy valójában fogadóiroda-kantin-kávézó és hacsapuri-zós hely volt.

A hacsapuri többféle ételt jelent: a reggeli fajtája leginkább a balkáni burek-hez hasonlítható. Zsíros rétes-szerű tészta, sajttal töltve. Nekem nem különösebben ízlett, de azért meg lehetett enni.

Kaja után vissza a buszba, kemény órák vártak ránk, amíg elértünk első célállomásunkra, Mcheta-ba.