Előre bocsátom, hogy szeretem a tengert... nagyjából 1-2 napig. Engem a strandolás nem igazán pihentet, így - bár természetesen érdekelt a grúz riviéra, nem annyira vártam Batumit. Ennek ellenére nagyon érdekes városnak bizonyult: leginkább talán Nizzára emlékeztet, csak sokkal több volt az orosz (na jó, az Nizzában is akad, de gondolom, ezek a turisták inkább a középosztályból kerültek ki). Emiatt az éttermek, szórakozóhelyek is inkább az orosz vendégekre specializálódtak: a menü cirill betűs, a zene az orosz "mulatós", nagy a nyüzsgés, a zaj, rengeteg az árus, attrakció, és a tömeg.

Batumi amúgy az Adzsar Autonóm Tartomány székhelye, és története már az ókorra visszanyúlik, de a "modern" várost csak a 19. század végén kezdték építeni. Fontos kikötőváros és kereskedelmi központ volt, és természetesen katonai szempontból - leginkább a török határ közelsége miatt, jelentősége hatalmas volt. A Szovjetunió idején komoly tengeri flotta állomásozott itt, állítólag a tengerben sem volt szabad fürödni. A függetlenedés után Adzsaria tartományt hadurak irányították, de facto függetlenül működött Grúziától, és a maffia és a csempészet központja volt. A 2000-es évek első évtizedének végén végül sikerült visszacsatolni Grúziához a területet, és megkezdődhetett a város modernizációja: gombamód nőttek a modern szállodák, és a turizmus - elsősorban az orosz és török vendégekre építve, felvirágzott. A grúz tengerpart amúgy az egyetlen a Fekete-tenger keleti partján, amely keresztény, bár Batumiban elég sok muszlim vallású is él.

Valamikor még júliusban, amikor épp a pakolással voltam elfoglalva, azt találtam írni, hogy Grúzia a végletek országa, mert bár "nyilván a tengerparton nem kell extrém hidegre készülni, de a hegyekben azért lehet rossz idő." Hát... a franc se gondolta volna, hogy az egész utazás alatt egyedül a tengerparton lesz szükségünk az esőkabátra, és még így is sz*rrá ázunk. 

Bár - nincs rossz idő csak nem megfelelő ruha, és Sárinak is megmondtam, hogy nem kell olyan dolog miatt nyafogni amin nem tudsz változtatni hanem helyette inkább a körülményekhez kell igazítani a programot. Az első batumi napunkon még úgy-ahogy sikerült is, és ahelyett, hogy rögtön nekiindultunk volna felfedezni a várost, inkább úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a nagyon híres botanikus kertbe, ami Batumihoz közel, taxival vagy marshutkával könnyen megközelíthető helyen van.

A botanikus kert

Szerencsére hideg nem volt, csak nagyon borult, ezért taxival kimentünk a botanikus kertbe (elég olcsó a taxi, ha jól emlékszem, összesen talán 15 larit kellett fizetnünk a 7 személyes autóért). Batumi híres a kertről és azt hallottuk hogy itt a strand is szép. Amúgy tényleg nagyon szép volt, de a tenger elég haragos volt, a nagy hullámok pedig a köveket úgy csapkodták a lábunkhoz, hogy rendesen bekékült a vádlim tőle. 

A strandon egy nagyon helyes kávézóban cuccoltunk le, közvetlenül a part mellett. Az idő miatt alig voltak a parton, és amíg az eső nem szemerkélt, Sári berontott a vízbe. A hullámok ide-oda dobálták, elég ijesztően nézett ki, de ő nagyon élvezte.

Amikor már szitált az eső, úgy döntöttünk hogy inkább bemegyünk a kertbe. De ellőtte még hadd meséljem el az eddigi legjobb WC-s élményemet. A kert bejáratánál van egy WC, a kassza előtt kígyózik a sor: a WC-t is eléri. A WC épületének ajtaja nyitva volt, és láttam hogy két "fülke" van, de azt is láttam, hogy az egyikben guggol egy burkás nő és veszettül kiabál. A WC fülkék falai és ajtaja ugyanis csak derék magasságig értek, így az éppen dolgát intéző nő arcát mindenki, a sorban állók is premier plánban láthatták. Azért kiabált szegény hogy csukjam már be az ajtót. Ilyen "fél ajtós" WC-vel több helyen találkoztam már, szóval akinek az intimitás ebben a szituban elengedhetetlen, az inkább ne jöjjön Grúziába. 

A botanikus kert nagyon szép és hatalmas, azt hiszem Európában az egyik legnagyobb. Úgyhogy érdemes megnézni, pedig a belepő itteni viszonylatban elég drága. Sajnos a növényekről nem tudok sokat - ahogy Sári mondaná, nálam még a kaktusz is szomjam hal, de nagyon jót bóklásztunk a parkban. Szekciókra van osztva, Észak-Amerikától Japánon át a Kaukázusig minden jellemző növény megtalálható. 

A kert amúgy egy viszonylag magas hegyen terül el, ami tulajdonképpen egy félsziget. Rengeteget lehet(ne) itt gyalogolni, de a kényelmesebbek igénybe vehetik a sűrűn közlekedő kisvonatot (vagy hogy hívják azokat a nyitott oldalú kisbuszokat, amik a városokban is cirkálnak?), ez az egyik oldaltól a másikig átvisz, azt hiszem, 2 lari / fő áron. 

A legjobban az egész kertben az tetszett, hogy a betonútról letérve kesze-kusza ösvényeken lehetett bóklászni, ahol hatalmas bambuszpálmák, vagy fenyőerdők, vagy fogalmam-sincs-milyen növények közt keveregtünk. Olyan volt, mint egy őserdő és mivel esett, ezért a páratartalom is nagyon magas volt. 

Batumi esőben - a város modern arca

Marsutkával jöttünk vissza Batumiba. Ez olyasmi, mint a helyijárat, csak kisebb. Nincs menetrendje, akkor indul amikor megtelik. Megálló sincs, ha úgy érzed, hogy leszállnál, akkor szólsz a sofőrnek. Teljesen jellemző közlekedési eszköz, akár több száz kilométerekre is. Persze a sofőr is bármikor megállhat, pl. beugrik egy boltba és addig te vársz a buszban. 

A marsutka elég messze tett le a szállásunktól, de így legalább végig tudtunk sétálni a parton. Tényleg olyan ez a város, mint Nizza: 8 km hosszú a plázs, de a forgalma kicsit balkáni. Mindenhol lehet bicikliket, elektromos motrokat és segwayeket bérelni, és ezek mennek, mint az őrült. Nagy a zaj, nagy a tömeg... őszintén szólva nem igazán jött be nekem a kaukázusi nyugalom után. 

A város ráadásul nagyon grandiózus, sok a modern felhőkarcoló. Fel is mentünk az ABC torony tetejébe (szerintem nem érte meg: elég drága volt, és fent csak egy kávézó volt, meg persze a kilátás, de esőben, felhős időben ez nem volt olyan impozáns). Amúgy azért ABC-torony, mert a grúz ABC betűi futnak fel spirál formában rajta. Más funkciója nincs, csak egy kilátó.

 Ezt követően megnéztük Ali és Nino szobrát, amely egy lassan mozgó férfi és női alak: ők a kaukázusi Rómeó és Júlia, egy azeri fiú és egy grúz lány szerelmének állít emléket. A két alak folyamatosan közeledik, majd távolodik egymástól.

Kurban Said története szerint Ali az azeri mohamedán arisztokrata család fia, Nino pedig egy grúz keresztény hercegnő, akik az első világháború előtt szenvedélyesen egymásba szeretnek Bakuban. A családjaik nem tiltják őket egymástól, így ennyiben nem "Rómeó és Júlia". Ali feleségül kéri Nino-t, aki csak akkor egyezik bele a házasságba, ha Ali elfogadja, hogy nem fog burkát hordani, és nem lesz egyike a sok feleségnek. Ali belemegy az alkuba, de az egyik barátja, az örmény származású keresztény Melik elrabolja Nino-t. Ali a lány kiszabadítása közben megöli a fiút, és tartva a kölcsönös bosszútól, Ninoval Dagesztánba menekülnek. Pár hónap boldogság után kitör a forradalom, és amikor a Vörös Hadsereg Azerbajdzsán felé nyomul, Ali úgy dönt, hogy harcol a hazájáért. Miközben Nino gyermekével együtt visszatér Grúziba, Ali elesik a harcokban. Nino és gyermeke végül Franciaországba menekül.

Végezetül pedig pár fotó Batumi modern épületeiről: borulásban, esőben.