Itt akkor most kicsit ugrálnék az idősíkok (2017-2018) és a dimenziók közt, ugyanis mindkét évben gyakorlatilag ugyanezt a túrát jártuk végig, csak egyszer a sétát az egyik végéről, másszor meg a másik végéről kezdtük. Akárhogy is, a belváros nem annyira nagy, egy nap alatt ezt azért meg lehet csinálni, de azért javaslom, hogy kényelmes cipőbe bújjatok. 

Mivel mi a folyó jobb partján laktunk (egyébként csak ajánlani tudom a szállást), a térképen pirossal jelzett helyen, ezért első alkalommal a kékkel jelzett pöttynél kezdtük a városnézést. Így viszont folyton elkavarodtam a jegyzeteimben, ezért idén úgy döntöttem, hogy "fentről" haladunk "lefelé" (ez a térképen fent és lent, nem a valóságban) és úgy megyünk, ahogy azt valaki a neten már egyszer kitalálta. Ehhez a szállástól először lesétáltunk a már említett -szerintem nem túl szép- Vakhtang Gorgasali szoborhoz, majd átküzdve magunkat egy logikátlan körforgalmon, az Európa-parkba értünk. Ez egy nagyon új, nagyon szépen rendben tartott rész, és innen indul a lanovka (felvonó) is. A parkban idénre megjelentek a gagyi árusok és a majommal-papagájjal-fácánnak aprópénzért fotózkodós emberek is, ami azért kicsit elvette a feelingjét a dolognak.

A képen szereplő vas-fa Sárinak nagyon tetszett, érdemes aprólékosan megvizsgálni, mert a részletek is érdekesek.

A "hivatalos" útvonal szerint a térképen kékkel jelzett útvonalon a Baratashvili hídig kellett volna elgyalogolni, hogy a piros túrát megkezdjük, de tapasztalatból tudtam, hogy az az útvonal nem túl kellemes: tavaly végigmentem rajta, és konkrétan "egy életem-egy halálom" felkiáltással tudtam csak átkelni rajta (ugye azt már mondtam, hogy Grúziában gyalogosként a tápláléklánc alján helyezkedsz el, és gyalogátkelőt sem sokat festettek fel, főleg nem egy 6-sávos úton). Ezért idén úgy döntöttem, hogy az Európa-parkon átmegyünk, egészen a Béke-hídig, ami hivatalos nevén inkább "tisztasági betét-hídnak" neveznek, de azért érdekes látvány, és cserébe gyaloghíd, úgyhogy csak a fotózkodó embereket kell kerülgetni, az autókat nem. Sárit egy szarajevói hídra emlékeztette, de azért az sokkal kisebb volt ennél.

(Idén nem sikerült róla jó képet csinálnom, ezek sem olyan szuperek, de cserébe tavalyiak)

Szóval átmentünk ezen a hídon, és innen kezdtük a túránkat, csak azért, hogy kicsit megint belezavarodjak, mert így sem nem az elején, sem nem a végén, hanem a közepén indultunk.

A hely, ahol álltunk, II. Erekle tér nevet viseli, és csakúgy mint tavaly, idén is épp felújítás alatt állt, szóval pont semmit nem látni abból, ami miatt érdekes lenne. A Shavteli úton indultunk el, ahol az első érdekesség a Grúz Pátriárka Rezidenciája, (képem nincs róla, lehetetlen normálisan lefotózni). 

A grúz pátriárka

A grúz ortodox egyház saját pátriárkával rendelkezik. A jelenlegi pátriátkát II. Ilia-nak hívják, és 1977 óta vezeti a grúz egyházat. Észak-Oszétia vidékéről származik. A pátriárka aktívan kivette részét a grúz önállóság megteremtésében, pl. saját maga felügyelte a modern grúz nyelvű biblia kiadását, ill. csatlakozott az 1989-es áprilisi tüntetésekhez, és egy templomban bújtatott el több száz embert a vérengzések elől. A polgárháború idején béketárgyalásokat vezetett az ellenséges felek közt.

2017-ben olyan szerencsében részesültünk, hogy láthattuk a pátriárkát (tök véletlenül, a Szentháromság Székesegyház előtt), vagy tízen támogatták ki a kocsijából azon az öt lépésen, amit meg kellett tennie, viszont a hívek mind fejlehajtva, keresztetvetve várták, hogy beérjen a templomba, és néma csönd ült a térre, amíg a pátriárkát be nem kísérték.

A pátriárka rezidenciájának másik oldalán, a főút mellett egy kis parkban található egy érdekes szobor, Ietim Gurij, a grúz "ashug" (kb. bárd) emlékműve. Az 1900-as évek elején élt és alkotott, és grúz, azeri és örmény nyelveken írta népkölteményeit a kaukázusi emberekről. Költeményei és dalai szájhagyomány útján terjedtek, főleg a bohémok és a munkások körében.

A Shavteli utcában kell megállnunk, hogy az első, minden magyarnál sokkal régebbi templomot megnézzük. Az Anchiskhati Bazilika és a harangtorony a 6. szd-ból származik, és a legrégebbi a városban – a városalapító Vakhtang Gorgasali és fia, Dachi Ujarmeli korában építették. A tiszteletreméltó korának, és a palesztin hatásnak köszönhetően a templom három-hajós. Mai nevét a 17. szd-ban kapta, korábban Szűz Mária templomnak hívták.  Az „Anchiskhati” szó a grúz „anchis” (Anchi-ból) és a „khati” (ikon) szavakból ered. A „megmentő ikonját”, amelyet a híres aranyműves, Beka Opizari készített, aki Tamara királynő idejében élt, az ősi grúz Anchi városában őrizték (ma Klarjetinek hívják, és Törökországhoz tartozik).  A török invázió idején egyértelművé vált, hogy a várost nem tudják megtartani, így az ikont Tbilisi-be hozták, és ebben a templomban helyezték el. Ma egyébként a Grúz Szépművészeti Múzeumban tekinthető meg. A templomot többször átépítették, főleg a 17. szd-ban, amikor a felső hajót, több részét és a harangtornyot is szobrokkal díszítették. A templom legrégebbi része a kő falak, az ablakkeretek, a keleti homlokzat és az oltár feletti ablakok. A szovjet időszakban múzeumként, majd művészeti stúdióként működött, majd Tbilisi 1500 éves fennállásának milleniumán restaurálták, de vallási szertartásokra csak Grúzia függetlenedése után használták újra. 

Az utcán továbbhaladva át kell menni egy kávézókkal, szuvenír boltokkal telezsúfolt kis sikátoron, majd egy nagyon helyes kis térre érünk: itt felfrissíthetjük magunkat a köztéri csapból (nyugodtan lehet inni belőle), vagy beülhetünk az egyik kis kávézóba. (Későbbi túravezetőnk, Jakob szerint ezek tipikus turista-lenyúlós helyek, de azért magyar viszonylatban abszolút elviselhető árak vannak). A tér érdekessége viszont az óratorony, ami kortárs grúz művészek alkotása, és szerintem nagyon jól jellemzi Tbiliszit. Fél óránként pedig meghallgathatjuk a harangjátékot is, és az épület oldalában van a nagyon híres tbiliszi bábszínház, ahova viszont csak belépővel lehetett volna bemenni, így ezt most kihagytuk.

 A Shavteli út további szakasza szállodákkal van tele, mind előtt pedig egy-egy ehhez hasonló szobor áll (ő itt amúgy a házfelügyelő - mármint nyilván aki Sári és köztem áll :-) ):

Végre kiértünk a Baratashvili útra, amit az "ellentétek utcájának" is hívnak, mert a múlt és a jelen egymás mellett állnak. "A jobb oldalon modern épületeket látunk" - írja az útikönyv, szerintem simán csak szocreál stílusúak , a bal oldalon viszont történelmieket, régi erkélyes, nemzeti stílusú házakat.

Az út névadója egy grúz költő, Nikoloz „Toto” Baratashvili, aki a 19. szdi grúz költészetet újította meg a nacionalizmust, az európai romantikával ötvözte. Ugyanolyan fiatalon halt meg, mint Petőfi, és ugyanúgy az elnyomó „orosz” hatalom ellen emelt szót. Igazából a versei alapján a grúz Byron-nak is mondják, szerintem Petőfinél jóval előremutatóbb a stílusa.

Ha kicsit feljebb gyaloglunk, akkor megnézhetjük a régi erőd falait az őrtornyokkal. A fal a városi citadellától (Narikala) a Sololaki  körzeten át leereszkedett a lejtők mentén és a mostani modern utcákon (Dadiani, Pushkin, Baratashvili) át egészen a Mktvari (Kura) folyóig tartott. A falat folyamatosan építették (a Pushkin utcában lévő maradványain jól látszanak a kül. korokban emelt rétegek is), már a XII. szd-ban is volt városfal. A képen még látható a a 12. századi neo-platoni filozófus Iohann Petritsi szobra is.

Tbilisziben nagyon érdekes köztéri szobrok vannak, és a Baratashvili és Shavteli út sarkán áll az ún. Berikaobe-t ábrázoló szoborcsoport.

A Berikaobe egy olyan spontán, improvizatív, maszkos utcai színházat jelent, amelyet az egyszerű emberek tartanak. Hasonlít a busójáráshoz, igazából a pogány termékenységi szertartásokból eredeztetik, és nincs időhöz sem helyhez kötve.

 A Berikaobe után (ami mindenkinek nagyon tetszett) ugyanúgy a Shavteli úton indultunk vissza a II. Erekle térig, és utcáig, mert kerestem egy szobrot, amit sem 2017-ben, de idén sem találtam meg. Viszont annyira tetszett a költő, Titsian Tabizde verse, hogy hiába nem láttam, azért leírom, hátha valaki megtalálja, és lefotózza nekem.

Titsian Tabizde (1895-1937), a grúz szimbolizmus egyik jeles alakja, Sztálin nagy tisztogatásának esik áldozatul, koholt vádak alapján ítélték el és végeték ki. Boris Pasternak híres orosz költő barátja volt, aki a verseit oroszra fordította.

A versek írnak engem

Nem írok verseket. A versek írnak engem.
Ez a vers elkísér engem az életen át.
A vers olyan, mint egy földcsuszamlás amely elsodor
És élve eltemet.

Áprilisban születtem
Amikor az almafa virágai kinyíltak.
Fehér virágeső hullott rám és viharrá lettem
Úgy ömlik belőlem, mint a könnyek a szememből.

A könnyek azt mondják, meghalok
Csak azt kérem, a szavaim maradjanak
Ha csak egy költő szívét érintem meg
A díjam a hírnevem lesz.

Megsajnálják a szegény fiút
aki a folyó torkolatánál írogatott
A versek voltak az útravalói
A költészet volt a vezetője.

A grúz föld és az ég
addig kínozta, míg bele nem halt
Elrejtették előle
a boldogságot, amit a versek adhatnak.

Nem írok verseket. A versek írnak engem.
Ez a vers elkísér engem az életen át.
A vers olyan, mint egy földcsuszamlás amely elsodor
És élve eltemet.

A Shavteli út a II. Herkules térbe torkollik. (II. Herkules volt az, aki „szövetséget” kötött az oroszokkal, és kiűzte kelet Grúziából a perzsákat orosz segítséggel). 1638 a Sioni és az Anchistkhati templom közti területen építette a teret Rostom király, és Királyi térnek hívták, de az Aga-Mahomet török kán inváziója alatt 150 évvel később teljesen lerombolták. A helyi lakosok körében a tér amolyan „híradóként” szolgált, itt beszélték meg a legfrissebb híreket, pletykákat. A teret épp ezért Salakbo-nak hívták, ami grúzul annyit tesz: beszélgetni. (A képek 2017-esek, és bocs, de nem fényképezek valami jól).

 Az egyik leghíresebb grúz templom következik: a Sioni katedrális, vagy Templom a szeplőtelen fogantatáshoz. A katedrálisban őrzik Szent Nino szent keresztjét, amely két szőlővesszőből készült és Szent Nino hajával van összekötve. A keresztet 1752-ben Oroszországba vitték, de 1801-ben visszakerült Grúziába. Az innen induló utca neve is Sioni. (Tudom, hihetetlen, de eléggé utálok templomokat fényképezni, úgyhogy a fotó sajnos most kimarad).

Az első templomot szintén Vakhtang Gorgasali építette, de csak a 7. században fejezték be. A századok során ezt is sokszor lerombolták és építették újra. 1226-ban Jalal-Ed-Din perzsa hadvezér hatalmas seregével leigázta Grúziát és elfoglalta Tbiliszit. A Shah megparancsolta, hogy bontsák le a Sioni templom dómját, és helyette az ő sátrát tegyék a tetőre, azért, hogy láthassa az égő várost, és azoknak a keresztényeknek a kínzását, akik nem becstelenítették meg a szent ikonokat (rá kellett volna taposniuk). Ezt követően sok embert fejeztek le és dobták a testüket a Mtkvari folyóba. A históriák szerint 100 000 grúz mártír lelte így halálát. A legendák szerint ezt követően hatalmas földrengés rázta meg Tbilisit és a sátor leesett a katedrális tetejéről, Isten így állt bosszút a hadvezéren.

Mivel a 35 fokos hőségben a csapat eddigre teljesen kitikkadt (pedig még csak a 30%-n voltunk túl a túrának), így elengedtem őket enni, inni, vásárolni, és kicsit később innen folytattuk az utat. 2018-ban. Mert 2017-ben mindenki sokkal kitartóbb volt (és az időjárás is kegyesebb, akkor azért jobban bírtuk). Mindenesetre most Titeket is elengedlek, folyt. köv.