A grúz sivatagi aszalódás után újra buszra szálltunk, és a grúz Olaszország felé vettük az irányt. Olaszország elég messze van Grúziától, és nem kevésbé van messze Signagi sem - nem földrajzilag, hanem időben. Amúgy (spoiler alert!) szerintem egyáltalán nem hasonlít az általam ismert olasz városokra sem, de hagyjuk meg ezt a marketinget nekik...

Amint a térképen is látszik, először vissza kellett buszoznunk Tbiliszibe, majd onnan egy jobbkanyarral átvágtunk Grúzia legfontosabb gyümölcstermő vidékén. Az út hosszú volt (én meg még mindig másnapos), így érthetően alig vártam, hogy megálljunk valahol.

Update: felhívták a figyelmemet, hogy nem is így utaztunk, hanem volt valami -a Google által nem ismert út - David Gareja és Signagi között, viszont időben tuti marha hosszú volt, szóval valószínűleg teljesen mindegy, merre mész, ugyanannyit fog tartani...

Signagi (vagy más írásmódban Sighnaghi) közvetlen közelében áll a Bodbe kolostor, amiről, ha megöltök se tudok többet mondani, igazából arra sem emlékszem, hogy bementem-e. Nem is maga a templom az érdekes (pedig biztos több száz éves, de addigra már tényleg sok-sok templomot láttam), hanem a közelében lévő Szent Nino forrás, ami -nekem, az ateistának is- rendkívül érdekes spirituális élmény volt. 

A forrás borzasztó fontos szerepet tölt be a grúzok életében, ugyanis az a hír járja, hogy aki háromszor megmerítkezik a forrásnál lévő kis medencében, meztelenül, vagy az erre szolgáló fehér ruhában (úgy, hogy a fejét is ellepje a víz), és közben háromszor elmantrázza a kívánságát, akkor az teljesülni fog. A forráshoz egy kis fürdőépületet is építettek, és apácák őrzik a rendet, de az egész teljesen ingyenes (kivéve, ha nem viszel magaddal fürdőkendőt, mert akkor a fehér leplet meg kell venni, ami 10 lari volt, ha jól emlékszem. 

Sajnos mi elég későn értünk Bodbe-ba, és a medencét már leeresztették, de maga a víz természetesen folyt, és megengedték, hogy ennek ellenére "letusoljunk" a vízben. A forráshoz egy 6-700 lépcsős ösvény vezet le a templom mellett, majd egy kellemes erdős részen át. Lefele is elég megterhelő, de gondolhatjátok, hogy fölfele milyen jó volt :-)

Amikor leértünk, még konkrétan egész hosszú sor állt az épület előtt. Egyszerre pár embert engedtek be, férfiakat és nőket természetesen külön. A cipőt még kint le kellett venni, és az ottani papucsokba belebújni (ja, kicsit para volt, de állítólag itt még soha senki semmit nem kapott el), és átöltözni bent, a forrásnál, töksötétben lehetett csak. Tényleg olyan sötét volt, hogy állandóan egymásnak mentünk. 

A képen látszik a kis épület bejárata, és az a fehér cucc, amit a pasik tartanak, az a megvásárolható lepel.

Na, hát én nem igazán szeretem a hideg vizet, és ez a forrás max. 10 fokos volt, úgyhogy amikor aláálltam, kiszaladt a számon néhány cifrább káromkodás. Utána a kint várakozók mondták is, hogy tök jót nevettek a sikoltozásomon. Viszont cserébe elég jól felébredtem tőle.

Ami érdekes volt, hogy várakozott egy-két terhes nő is a fürdésre (őket soron kívül beengedték). Állítólag a (vallásos) grúz nők terhességük alatt legalább egyszer eljönnek ide megfürödni, és egészséges gyereket kérnek Szent Nino-tól.

Szóval nem tudom, mi volt a vízben, de tény, hogy a felfelé út sokkal kevésbé volt gáz, mint vártam, gyakorlatilag felszaladtam a lépcsőkön... pedig nem is ezt kívántam. 

Innen tényleg csak egy rövid buszút után jutottunk el Signagiba. Egy nagyon kedves család panziójában volt a szállásunk. A szobák picik voltak, a mienkben konkrétan addig lehetett állni, amíg kinyitottad a fürdőajtót. Már szürkület volt, ezért csak gyorsan elszaladtunk enni valamit (egy mexikói kajáldát találtunk, elég finom volt), így aznap a városból nem sokat láttunk, mindössze ezt a szökőkutat fotóztam, ami közvetlenül a szállás előtt volt.

Reggel 8 körül elindultam boltot keresni - ami elég esélytelen volt, mert a grúzok (legalább is itt) nem kelnek korán. Végül valami pékségbe csak bevásároltam, és elszaladtunk várost nézni (alig volt időnk, korán indultunk volna tovább), mert azért érdekelt, hogy mégis mi a fene olyan olaszos ebben a városban... 

Hát, olasznak szerintem semmi nyoma, de azért nem volt rossz. A várost ui. a 18. században egy erődfallal vették körbe, ami elég jó állapotban megmaradt, és elég sokat lehet rajta csámborogni. Maga a belváros tényleg helyes, sok a szuvenírárus, és persze van egy templom, amit én kihagytam. Az utcák áthaladnak az erőd régi kapuin, néha olyan közel a falakhoz, hogy csodálom, hogy nem gyakják le rendszeresen az autósok (szemtanúi voltunk, ahogy két kocsi rodeózik egymással szembe, és izmoznak, hogy ki megy át elsőként):

A falakon - mint írtam, elég sokáig el lehet menni, és onnan jól látni, hogy mégis mekkora erődről beszélünk.

Azért siettünk, mert innen is jó hosszú út várt ránk - a Kaukázusba.