"Fenn, túl a Kaukázus hegyormán
Röpült az égi száműzött,
És lenn a Kazbek gyémántformán
Örök hófényben tükrözött" (Lermontov)

Fene ezekbe a grúzokba, hogy a templomaikat mindig magasra építik. Jó, ennek azért van mindenféle praktikus oka is: nagyjából azért is tudott fennmaradni a kereszténység ebben a "viharok tépázta kis országban", mert a hívek fogták magukat, és felmentek a hegyekbe. Nos, az egyik leghíresebb hegytetőre felhúzott templomuk a Gergeti Szentháromság-templom, amit ma meglátogatunk.

A templom kb. 700 éves, és pont olyan, mint az összes többi grúz ortodox templom (szerintem), leszámítva, hogy "mindössze" 2200 magasan van, ami a tőle nem messze lévő Kazbek 5000 m feletti csúcsához képest nyilván csekélység, de a Bakony lankáihoz szokott lábaimnak azért elég nagy kihívás volt. Mondjuk, most nem a könnyebb utat választottuk, mert mehettünk volna dzsipekkel is a templomhoz, hanem inkább gyalogoltunk. Nyugodtan hívhatnánk ezt túrázásnak is, bár erre némileg rácáfoltak a helyi asszonyok, akik szandiban, vagy akár papucsban caplattak fel a templomhoz, de legyünk már megengedőbbek saját magunkkal szemben: igen is túráztunk a Kaukázusban.

Szóval szerintem csak a templom miatt nem feltétlenül érdemes gyalogolni, na de a kilátás, az út, a levegő, az egész feeling valami leírhatatlan volt, és engem nagyon megérintett. Azért megpróbálom szavakba foglalni, amennyire lehetséges...

 Az út első szakasza a falu felső részén keresztül, a dzsipek által is használt földúton ment. Nekünk szerencsénk volt, mert nem esett, de azért el tudtam képzelni, milyen sár lehet itt esős időben. Még a faluban csatlakozott hozzánk két kóbor kutya, akik végig elkísértek minket. A kutyák teljesen ártalmatlanok voltak, és ez általában is nagyon jellemző Grúziára: sok a kóbor eb, nagytestűek, és rendszerint nem zavarnak semmi vizet.

Egy sarkon aztán dönteni kellett: maradunk a kanyargós, de nem durván meredek, cserébe viszont sokkal hosszabb földúton, vagy letérünk a hegyi ösvényre. Mi az utóbbit választottuk: így viszonylag rövid, kb 2-2,5 km-es szakaszon győztük le a kb. 600 m-es szintet, időnként elég komoly terepen (a komoly terepet értsd úgy, hogy én azért rendszerint nem túrázok magas hegyek közt). 

Az ösvény egy valamikori lakótorony mellett haladt el. Ilyenekből igazából Szvanétiában van több, és funkciója szerint háborús időkben raktárként vagy menedékként is szolgált. Állítólag olyan is gyakran megesett, hogy a megszökött párok bújtak el ide, vagy a vérbosszú elől menekült ide a bűnös. A torony lakrészébe felmásztak, felvitték, ami a túléléshez kell (állatok, ennivaló, stb.), majd felhúzták a létrát. Kicsit olyan ez, mint az Aranyhaj börtöne. Itt csak ezt az egyet láttuk, de jövőre, amikor Szvanétiába megyek, többet is lesz alkalmam meglátogatni.

Elhagyva a tornyot egy csodálatos völgy felett haladt el az ösvény. Lent egy hegyi folyó hömpölygött, a hegyoldalakon birkák legeltek, és lassan, de biztosan meg-megpillantottuk a Gergeti templomát. Az utolsó szakaszt egy füves hegyoldalon kellett megtenni: látszólag nem tűnt hosszúnak ez a rész, de a magasság megítélése mindig csalóka.

Mint írtam, a templom maga nem volt különösebben különleges (persze, ha leszámítjuk, hogy hova építették), de a pozíciójából fakadóan felejthetetlen élményt nyújtott. Érdekes volt, hogy amíg gyalogolva szinte alig találkoztunk másokkal, fent hirtelen nagyon sokan lettek: ők mind dzsipekkel jöttek, ill. innen indulnak a kazbeki túrák is, úgyhogy a parkolóban még valamilyen hevenyészett büfé és WC is volt. 

A templom nagyon népszerű a grúzok közt, sokan kötnek itt házasságot, bár azt nem tudom, hogy a menyasszony végig gyalog jön, vagy valameddig felhozzák. Mindenesetre a parkolóból azért kell még egy kicsit mászni felfelé, adott esetben jó nagy sárban, ami -mint írtam már- minket szerencsére elkerült. A kilátás és az egész miliő nagyon pazar. Annyira megragadott minket a hely, hogy a nagynéném, aki amúgy jógaoktató, a templom falánál tartott is egy kis meditációt. A többi látogató teljesen csöndben maradt ezalatt, csak a fényképezőgépek kattogását hallottam, és amikor kinyitottuk a szemünket, észrevettük, hogy egy japán lánnyal bővült a csapat. Mondta is, hogy egy szót sem értett semmiből, de úgy gondolja, érezte a dolgot. 

Ennyi spiritualitás nekem pont elég is volt, és mivel felfelé kb. 1,5 óra alatt tettük meg az utat, ideje volt indulni vissza. Lefelé egy másik utat választottunk, a hegy keleti oldalán ereszkedtünk le. Először egy viszonylag jól járható, de nagyon meredek ösvényen mentünk, ahol viszont csodás panorámát kaptunk a falura és az azt övező hegyekre, majd egy mezőn folytatódott az utunk, ami elég durván megterhelő volt a térdünknek és a combjainknak. Az ösvény később állandóan átvágott a dzsipek által használt földúton, amin baromi nagy volt a forgalom, és a por (köszönhetően annak, hogy nem sárban dagonyáztunk). Összességében így azért sokkal gyorsabban leértünk, kb. 45-50 perc alatt, és mivel ezután még várt ránk pár érdekes hely, nem bántuk meg, hogy a rövidebb utat választottuk.

A túra után buszra szálltunk, hogy megnézzük az orosz határt, ami innen nincs túl messze, de a betonút hirtelen földúttá változott - lehet, hogy csak az épülő gát miatt, ami közvetlenül a főút mellett volt. Emiatt, vagy a határ miatt, nem tudom, de egy csomó "Dangerous Zone" táblát láttunk. Ráadásul Levan kereke ki is durrant, úgyhogy még egy gyors kerékcserére is szorult a busz, de a sofőr ezt tényleg profin megoldotta (Spoiler: 2018-ban is volt defektünk..., vagyis úgy tűnik, 100%-os a kerékpótlási arányszámunk). 

A főútról egy üzem mellett kellett lejönni, ahol Levan kitett minket, és azt mondta, innentől gyalog menjünk, vagy dzsippel, neki mindegy (gyalog mentünk). A Gveleti vízesésekhez tartottunk, amiből kettő is van (kicsi és nagy), ill. egy tó, amit most kihagytunk. Egy köves, dzsipek által használt úton gyalogoltunk a hegy felé kb. 500 m-t, amikor egy útjelző táblához értünk. A nagy vízeséshez, amit mindenképpen látni akartam itt kellett lekanyarodni, de egy kicsit elbizonytalanított a kiírás, amely szerint a vízesés -ha jól emlékszem- 500 m volt, de a menetidőnek 30 percet adott meg a tábla. Hú, gondoltam, ha 500 m 30 perc, akkor milyenek az útviszonyok? Épp jött egy lány vissza, tőle megkérdeztem, hogy mennyire kell itt mászni, mert hát nem éppen fiatalokkal vagyok, de megnyugtatott, hogy nem gáz az út. Nekivágtunk... hát, gáz azért nem volt, mert mindenki végig tudott rajta jönni, aki akart, de sok helyen kellett a kezünket is használni, ami nálam már kimeríti a mászás fogalmát.

Végül meghallottam a vízesés zubogását, ami erősen motivált az amúgy nagy hőségben. Azért is volt melegem, mert be kellett öltözni, hogy elkerüljem a vízkörnyékét kedvelő, nagyon mérgező kaukázusi medvetalppal való találkozást, amitől állítólag égési sérüléshez hasonló sebeket lehet szerezni.

Végül elsőként értem fel a vízeséshez, ahol legnagyobb meglepetésemre az első ember, akibe belebotlottam, egy pap (teljes öltözékben) és egy hozzá tartozó nő volt, és a vízesést videózták. Rögtön kezébe nyomtam a telefonomat, hogy csináljon már rólam pár képet, és így tettek a nem sokkal később érkező csapattagok is, úgyhogy szegény pap imádkozás helyett fotóssá lépett elő (vagy vissza). 

A vízesés egyébként gyönyörű és hatalmas, semmiképpen ne hagyjátok ki, ha erre jártok. 

A visszafele út kicsit rázósabb volt (köveken mindig nehezebb lefelé), de akibe még maradt energia, azokkal elmentünk Kazbegi falu hivatalos strandjára. A strand egy ásványvizes forrásra épült, teljesen ingyenes, és ugyan az idő nem volt jó, mi láttunk két kissrácot, akik épp visszafele jöttek a fürdésből. Mondjuk, amikor megláttam a medencét, nehezen hittem el, hogy valaki akar itt fürödni, de aztán 2018-ban kiderült, hogy még olyanabb medencében is akarok... A beton medencét a mellette fetörő ásványvízzel töltötték meg. A feltörést konkrétan így kell érteni, ugyanis az ásványvíz, amiből ottjártunkkor pl. katonát is ittak, leginkább egy csőtöréshez tudnám hasonlítani. 

Nem is a strand volt a legérdekesebb élmény, hanem a strandon tanyát vert bácsik társasága. A beton korlátokra kiterítettek egy kis terítőt, felszelték a kenyeret, sajtot, elővették a bort, majd az egyik odajött hozzánk, és oroszul megkérdezte, hogy mégis kik vagyunk (nagyon örült, mikor megtudta, hogy magyarok), és megköszönte, hogy meglátogattuk ezt a gyönyörű országot, elmondta, hogy ők geológusok, és valami ortodox ünnepet ünnepelnek, és megkínáltak minket étellel és borral. Meghallgattuk a Tamadát, ettünk, ittunk, és ismét megtapasztaltuk ezt az őszinte, itthon már elképzelhetetlen vendég- és emberszeretetet, ami a grúzokat jellemzi.

Aznapra még egy érdekes program kínálkozott, mégpedig egy kis gasztrokaland (aka. vacsora) a tényleg legjobb kazbegi étterembe. A hely olyan, mint egy 80-as évek-beli csajágóröcsögei falustrand lángososa, de az ételek és a vendéglátás páratlan volt. Műanyag székeken ültünk, de a kerti asztalok dugig voltak tömve mindenféle enni- és innivalóval, és a hangulat tetőfokán még pár magyar nótát is elénekeltünk a háziaknak, amit ők azonnal posztoltak a facebookra. 

2017-ben itt búcsúztunk el a Kaukázustól, de én örökre beleszerettem ebbe a vidékbe, ezért 2018-ban még több időd töltöttünk a hegyekben, igaz, ezúttal nem Kazbegiben, hanem Racha-ban. Ha lehet, ez még szebb volt, de ez már egy következő bejegyzés témája.