Az utazásom mottója: amikor azt hiszed hogy ennél szebbet már nem láthatsz, akkor menj tovább, mert ott még egy picit szebb lesz.

Nehéz lesz szavakkal leírni. A képek sem adják vissza, pedig csináltam nagyon sokat. Ott kell lenned, hogy elhidd. Van az a legenda, hogy a grúzok Isten legszebb földjeit kapták... És valószínűleg ez igaz is. A Kaukázus legalább is semmihez nem fogható, amit eddig láttam.

Hegyek vannak Európában is - még elég magas hegyek is. Ugyan mi nem vagyunk hegymászók, inkább a "minimax" elvét követve a lehető legkisebb energiabefektetéssel a lehető legnagyobb élményt szeretnénk, amit úgy kell érteni, hogy ha van felvonó, akkor mi tuti azzal megyünk a csúcsra. Ausztriában, Szlovéniában azért van pár ilyen módszerrel megközelíthető célpont, de azok a hegyek valahogy sokkal szelídebben, kiépítettebbek a Kaukázushoz képest. Ezt sem mondanám azért vadnak, inkább... érintetlennek. 

De kezdjük az elején. Mint írtam, a szállásunk Oniban volt, ami Racha régió központja. Kb akkora lehet ez a város, mint Bodajk, csak nem a Bakonyban hanem, egy picit magasabban, olyan 860 m-rel a tenger felett van. A neten egész korrekt képek keringenek róla, hát... én semmi említésre méltót nem láttam a városban, de lehet, hogy csak azért, mert addigra a szemem megtelt a hegyek nyújtotta tényleg leírhatatlan látványával.

Reggel a házigazda nagyon kedvesen végigmutogatta Sárinak a baromfiudvart meg a nyulakat, pihentünk a függőágyban és megettük a bőséges reggelit. Egyébként "All inclusive" ellátást kértünk, ami azt jelentette, hogy az ebédünket fonott kosarakban mellénk pakolták a dzsipekbe, amit Jakob intézett.

4 dzsipet rendeltünk, ha jól emlékszem, mind jobb kormányos Toyota volt, három fiatalabb és egy idősebb sofőrrel. Az ugye egyértelműen rendkívül fontos, hogy milyenek a sofőrök, egyrészt a biztonság, másrészt az élmény miatt. A hegyekben akármi, akármikor megtörténhet, tehát ezen szerintem nem érdemes spórolni. 

Azt hiszem, az az úttalan út kifejezés új értelmet nyert számomra. Az elején csak azon nevettünk, hogy random tehéncsordák jelennek meg az úton, vagy hogy a több kilométeres macadam utat 100 m új aszfalt szakítja meg (látszólag indokolatlanul), később már viszont konkrétan az életünkért aggódtunk, amikor lenéztünk hogy mi is van alattunk.

Aznap egész Racha-ban nagyon meleg volt, közel 35 fok a hegyen is, így persze eljött az a pont amikor az egyik dzsip hűtővize felforrt. Megkértek minket hogy akkor innen egy kicsit gyalog folytassuk ("Már csak egy grúz kilométer" - mondták, de ezt már ismertük hogy akkor biztos minimum 2 lesz...). Hegynek föl, ebben a melegben. Nem is az út és nem is az emelkedő, hanem a millió légy vagy bögöly volt, ami keservessé tette a mászást. Ezek nem is csíptek, hanem haraptak (volt, akit véresre). Jakob megmutatta a legjobb védekezést: letörsz egy bokorágat, és azzal csapkodod magad, mint a tehenek magukat a farkukkal. Mindenesetre a kilátás végig fantasztikus volt, még ha a könnyűnek mondott út nem is. (Addigra már megtanultam: amit egy grúz könnyű útnak hív, az nagyjából annyit jelent, hogy látod, merre megy az út...)

Talán ennek köszönhető, hogy a legtöbben végül bevárták a dzsipeket, és az első megállóig azzal mentek fel. (Kamuzhatnám, hogy én kemény voltam, de kb 1.5 km és 3-400 m szint után én is beültem egy autóba).

A "hivatalos" megálló az az útelágazás volt, ahol dönthettünk: tovább megyünk az egyik gleccserhez (gyalog), vagy -és végül ez maradt a konszenzus- megcélozzuk az egyik alacsonyabb csúcsot. Amikor mindenki felért, Jakob lejátszotta először a magyar, majd a grúz himnuszt. A szél nagyon fújt, de a gyönyörű panoráma, és ez a kedvesség szívet melengető érzés volt - pedig én aztán nem vagyok az a Himnusz alatt könnybe lábadt szemmel vigyázban álló fajta.

A megálló ideálisnak tűnt a piknikes ebédünk elfogyasztására, és már annyira éhesek voltunk, hogy tényleg gyorsan megettük a háziak által készített ételeket, és megittuk a bort. Ezt követően rábeszéltük az egyik népdalénekesnek tanult csoporttagunkat, hogy énekeljen el egy magyar dalt, ami itt, ebben a panorámában szintén hihetetlen élményként hatott.

Talán azt gondoltam, hogy ezt már nem lehet überelni, de hamarosan elindultunk, hogy meghódítsuk az egyik kisebb csúcsot, ahol Sárinak a hó is be lett ígérve (mert erre várt egész úton). Egy rövidebb, nagyon meredek kaptatón kellett felmászni a 2604 m-es csúcsra, ahol a látvány... hát, tényleg nehezen tudom szavakba önteni, talán a panelekben divatos fotótapéta jutott eszembe róla: giccses lenne egy falon, de basszus, tényleg létezik ilyen. 

Nagyjából fél órát időztünk a csúcson, megettük a csúcs-csokit, Erzsi nem tudta kihagyni, hogy kicsit jógázzon az emberekkel, ami azért ebben a ritka levegőben elég megterhelő lehetett. Sári meg rábeszélt, hogy csináljunk már meg egy kata-t itt, de a legjobb az volt, amikor csak ejtőztünk a fűben, és néztük a gleccsereket. Őszintén? Engem nyugodtan otthagyhattak volna...

A csúcsról a dzsipek felé ballagva még belefért egy szintén giccsben tocsogó csapatfotó a vadvirágos hegyoldalon.

Lefelé is volt egy szakasz, ahol ki kellett szálljunk a dzsipekből biztonsági okokból, és nekem végig a "Lassan kocsis" c. dal járt a fejemben, mert rázott az út nagyon. 

Hazafelé Shoviban megálltunk egy Sztalinnak épített, de sosem használt villánál, amely egykor biztosan pompás lehetett, bár a Generalisszimusz állítólag sosem járt itt. A z impozáns épület mára az enyészeté lett, bár néhány bátrabb csapattag azért csak bemászott. Akkor jöttek csak ki, amikor kiderült, hogy azért valaki csak lakik ott: egy hevenyészett hálószobát találtak az egyik helységben.

Itt, a dácsa udvarán még egy gyors kerékcserére is sor került, majd az út mellett megálltunk egy ásványvizes forrásnál ami nagyon hasonlít a fehérvári vasas vízre, és állítólag, ha ezzel iszod a bort, akkor nem leszel másnapos. Hát, úgy tűnt, igazuk volt...