vannak vidékek ahol csak úgy lehet 

megmaradnunk ha kezemben a kezed

(Kányádi Sándor)

Azt gondolná az ember, hogy ha valaki Tushetiben él, akkor nyaralni minimum a Hortobágyra jár. Jó, nyilván ez erős túlzás, de én mindig azt hittem, hogy a hegyi embereknek a laposon van kikapcsolódásuk. Nos, Levan rácáfolt erre a teóriára, ugyanis a harmadik, utolsó Tusheti napunkon ellátogattunk abba a régióba, ahol Levan családja "nyaralt". Azért az idézőjel, mert egyrészt egyáltalán nem volt meleg, másrészt pedig a férjem szerint ez nem nyaralás, hanem száműzetés. Ez a vidék ugyanis Tusheti észak-nyugati része, gyakorlatilag ez van a legmesszebb bármilyen civilizációtól is - mondjuk, talán ennek köszönhetően szerintem ez volt a legszebb is.

Omalo-t elhagyva és a Tusheti közepén futó hegyláncon átkelve alapvetően megváltozik a táj: a zöld legelőkkel fedett hegyek közt futó hosszú völgyben vad folyású folyó kanyarog. A partján apróbb-nagyobb tisztások, mellettük rögtön meredeken futnak fel a hegyek, ahol tornyok és falvak közt halad az út. 

A folyóvölgybe leérve az első (és egyetlen) nagyobbacska falu a varázslatos Dartlo. Nekem ez a település tetszett a legjobban egész Tusheti-ben (és Grúziában is), és a rengeteg hátizsákos turistát, kempingezőt nézve valószínűleg elég népszerűnek is számít (persze, Tusheti-viszonylatban, tömegre szerencsére sehol nem kell számítani). A folyóvölgyben lévő parkolónak alkalmas lankás részen hagytuk a dzsipeket, és rögtön itt meg is lehetett nézni a korábban már említett "bíróságot", illetve van itt egy templomrom, ahova persze nők nem mehetnek be.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Innen indult a túra Dartlo fölött fekvő -tényleg csak pár házikós- faluba, Kvalvo-ba, és onnan vissza Dartlo-ba. Ez a nagyjából 6,5 km-es gyaloglás összesen 400 m-es szintet jelentett, azt is rögtön az elején kellett legyőzni. Az út felfelé meglehetősen megerőltető volt, cserébe viszont csodálatos kilátás nyílt a völgyre és Dartlo-ra.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A csúcson Kvavlo falu a Dartlo-nál a Pirikita Alazani folyóba ömlő kis hegyi patak szabdalta völgybe néz. A falu tényleg pár romos házikóból áll csak, illetve a csúcson van egy régi erőd, amihez nőként csak egy darabig tudtam felmászni. Az utolsó öt métert már nem tehettem meg, lévén, hogy van ott egy shrine, amihez ha közel megyek, az összes tusheti férfi nemzőképtelen lesz. Ezt nyilván nem kockáztathattam, úgyhogy lemondtam a csúcs-élményről.

• 
• 
• 
• 
• 

Kvavlo-ba közúton nem lehet eljutni, de azért vicces volt, hogy a faluban működik egy vendégház (a 3 ház közül az egyik). Elképzeltem, amint a gyanútlan turista Dartlo-ban kiszáll a kocsiból, kiszedi a gurulós bőröndöt, aztán a sofőr rámutat a hegyre. Érdemes mindenképpen tájékozódni előre, hogy milyen módon lehet a szállásra eljutni!

A faluból a hegy másik oldalán indultunk vissza. Itt is zubogott le egy pici patak, amelyen nyilván át kellett kelni. A keskeny ösvény nagyon szép volt, de amikor megláttuk a két lovast közeledni, kicsit megijedtem, hogy hogyan fogunk mi itt elférni. Aztán kiderült, hogy a két lovas két gyereket jelent, akik ráadásul minden komolyabb felszerelés nélkül, szőrén ülték meg az állatokat, és kezükben 1-1 tyúkot is vittek. Gondolom, az anyukájuk átküldte őket a "szomszédba", eladni az árut. Házhozszállítási szolgáltatás. 

• 
• 

A patakon átkelve kiszélesedett az ösvény, és egyre könnyebben gyalogolhatóvá, majd -akár- dzsippel is járhatóvá vált az út. Innen már viszonylag egyszerűen lehetett haladni, közben pedig a Pirikita Alazani völgyében gyönyörködni.

• 
• 
• 

Dartloban a Kvavlo--nál látott patak torkolatánál, egy sziklába vájt kávézóban kicsit megpihentünk, majd újra dzsip-be szálltunk, és meglátogattuk Levan nyaraló családját, akik az innen még nyugatra lévő Parsma falucskában voltak. Amikor a folyóvölgynél leparkoltunk, az út melletti sziklás hegyről egyszerre három tíz év alatti, papucsos-klumpás kisgyerek szaladt le. Ha az enyémek lettek volna, biztos nem rohangálhattak volna a meredek köveken, de nyilván is másképp gondolkodnak a gyereknevelésről. Felkísértek minket is a vendégházba (ez is Levané volt), a felesége készített nekünk ebédet, majd utána a szomszéd hegyen lévő Parsma faluba másztunk fel. Ez egy nem túl megerőltető túra, ami igazán megéri, mert a látvány csodaszép, és szerencsénkre a faluban épp valamiféle "búcsúra" készülhettek, így azt is láttuk, hogy a falu apraja-nagyja együtt készíti elő a mulatságra az ételeket. Persze, itt is volt shrine, ezúttal elkerítve.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Parsma után nem sokkal az út tényleg véget ér, és tovább már csak arra alkalmas felszereléssel, önerőből lehet menni. Nem tudom, van-e értelme, nekem ez is a világ végének tűnt. Végül elköszöntünk Levan száműzetésben lévő családjától, és egy rövid folyóparti fotózkodás után újra felkaptattunk az Omalo feletti hegyekbe, hogy visszatérjünk szállásunkra, és eltöltsük az utolsó tusheti éjszakánkat.  

• 
• 

Ahogy elhagytuk a völgyet, Jacob javasolt még egy megállót, ahonnan szép kilátás nyílik Tusheti mindkét oldalára. Persze, azt nem mondta, hogy azért ehhez egy kicsit mászni kell, aminek a csoport nagy része nem annyira örült így este 6 körül, de végül is majdnem mindenki feljött a hegyre. És tényleg nagyon szép kilátást kaptunk, így ezzel a látvánnyal búcsúznék Tusheti-től. 

Csak annyit tudok javasolni Nektek, hogy ha van Bennetek egy kicsi kalandvágy, és némi kényelmetlenséget is hajlandóak vagytok elviselni, akkor Tusheti egy olyan hely, amit biztosan imádni fogtok!