Tbilisziben feltöltöttük a törénelmi, kulturális és esztétikai bugyrait az agyunknak, majd megtömtük a bevásárlószatyrainkat, itt az ideje, hogy visszaszerezzük a városnézés során elvesztett kalóriákat.

Nem fogok hazudni: nem vagyok egy nagy gourmand, főzni nem nagyon szeretek, és nekem az étkezés nem egy központi probléma. Persze, szeretek finomakat enni, de nem ahhoz igazítom a programomat, hogy hol van jó étterem. Ha úgy adódik, simán elvagyok szendvicsen napokig. Ugyanakkor a csoportos utazás egyik jellemzője, hogy időnként részt kell venni közös programokon, és el kell menni olyan helyekre, ahova egyedül biztos nem mennék. Mondjuk, önállóan valószínűleg nem töltök el 3 órát (ráadásul mind a két alkalommal) egy étteremben csak azért, hogy végigkóstoljam a grúz konyha jellegzetességeit, de végül is egyáltalán nem bánom, hogy így alakult.

A társas út másik jellemzője, főleg, ha az ember Grúziába megy, hogy időnként osztozni kell(ene) a szobán másokkal is - esetleg idegenekkel. Mivel az ilyen dolgokban viszont elég finnyás vagyok, és kikötöttem, hogy idén csak Sárival alszom, és nem csak én voltam az egyetlen, aki így akart utazni, ezért bevezettük a "kétágyas-szoba-felárat", amit annak kellett fizetnie, aki ragaszkodott ehhez a luxushoz. Az összegyűlt pénzből pedig a csoport elment Tbilisziben vacsorázni a Béke-híd mellett egy nagyon hangulatos grúz jellegzetességeket kínáló étterembe. Biztos van még jó pár jó étterem a városban, ahol én nem jártam :-) de mások véleménye szerint is ez ár-érték arányban, hangulatában és úgy általában, a kínálatban is a legjobb volt.

A vicc az, hogy legtöbbször nem igazán tudtam, mi az, amit eszem (persze, semmi nem élt már, amikor felszolgálták), de annyira jól néztek ki a tálak (amin mindig több apróbb falat volt), hogy nem nagyon féltem az ételektől. Viszont marhára belaktam az előételtől, ami akkor derült ki (mármint hogy az volt az előétel), amikor folyamatosan hordták az újabb és újabb jól megrakott tálakat - zárásként pedig a gyümölcsöket... hát, abból már tényleg nem tudtam enni. Emellett kaptunk bort kancsóban (igazi grúz bor - hát, nem vagyok egy nagy borász, de nekem nem különösebben ízlett), meg valami bűnrossz (rágógumi ízű) limonádékat. Érdekes, hogy a grúzok nagyon szeretnek bizonyos fűszereket, pl. a petrezselymet és a koriandert szinte mindenből kiéreztem.

(Gábor képei)

Vacsora után sörözni kellett menni. Tavaly ugye egyszerűbb volt a dolog, mert nem volt gyerek, idén először bevártam anyukámat, aki bevállalta, hogy vigyáz Sárira, és csak utána vettem be a várost. A belvárosban hemzsegnek a kiskocsmák, a bárok és a túrista helyek, ahol magyar viszonylatban is drágán tudsz inni akár nyugati italokat is, miközben népviseletbe öltözött lányok és fiúk táncolnak neked az ezeréves macskaköveken. Na, az ilyentől kiver a víz: én azt szeretem, ahova a helyiek járnak. 2017-ben megtaláltuk ezt a helyet: ez volt a Drunk Owl bár, ami egy olyan kocsmának tűnt, ahova a grúz fiatalok mennek, ugyanis rajtunk kívül nem volt külföldi. Idén annyi változás történt, hogy közvetlenül mellette megnyílt a Radio Bar, ami koncepcióját tekintve hasonló, mint a szomszédja, de idén ott jobb volt az élő zene, és több volt a vendég (helyiek). 

Mert hogy az élő zene alap. Magyarországon -tapasztalataim szerint- ha valaki kap a kezébe egy mikrofont, akkor minimum 500 Ft belépőt szed a hely, de a Balkánon, és ezek szerint Grúziában is a (rom)kocsmakultúra része, hogy legalább egy gitáros-énekes, aki minimum cover-eket tud elég jó minőségben, "jár" a sör mellé. 2017-ben és 18-ban is az összes helyen, ahol jártunk, volt élő zene, és nem valami nyekergésre kell gondolni, hanem tényleg nagyon ügyes fiatalok zenéltek - a Radio Bar-ban fellépő sráccal meg is ismerkedtünk, és ő olyan tehetséges volt, hogy szerintem fogunk még róla hallani a rendes rádióban is. 

Pletykarovat. Nőként, és külföldiként eléggé népszerű az ember lánya az ilyen bárokban. Nem vagyok éppen mai csirke, és akikkel voltam, ők sem azok, ráadásul a grúz lányok - megítélésem szerint - tényleg nagyon szépek, ehhez képest ennyien még sosem akartak meghívni valamire, mint ezekben a bárokban. Biztos voltak ebben a nyugati nőkkel könnyű kalandot keresők is (szaftos sztorira várókat ki kell ábrándítsam: semmi durváról nem tudok beszámolni), de azért elég sok érdekes beszélgetésben volt részünk. A már említett zenész srác elmesélte, hogy tinédzser korában milyen maffia-állapotok uralkodtak a városban, pl. megtörtént vele, hogy csak azért, mert az egyik kiskirály emberének nem megfelelően köszönt, kést szorítottak a torkához. Ő egyébként profi zenésznek tanul, és ősszel Magyarországon tölt egy szemesztert Erasmusszal. Emellett mesélt nekünk a májusi tüntetésekről, amiről a BBC-n volt egy elég jó riport nemrégiben. Egy másik pasinak, akinek műköröm szalonjai voltak a városban, a 2008-as orosz-grúz háborúról voltak elég durva élményei, de az is kiderült, hogy ugyanazt az oldalt követjük a facebook-on. Vele egyébként úgy ismerkedtem meg, hogy a kocsma előtt ejtőztünk a babzsák foteleken, és majdnem átment a kinyújtott lábamon egy autó. Amikor felkiáltottam, akkor röhögött, hogy "Oh yes, this is Georgia"... A harmadik, aki öltönyben volt, mert épp munkából jött (valamelyik minisztériumban dolgozott, amúgy ez szombaton történt), Japánba fog utazni a nemzetközi kapcsolatok erősítésére. Az oroszokról ezek a fiatalok mind elég elítélően nyilatkoztak, mindegyikük inkább Európához szeretne közeledni, és itt, a tbiliszi éjszakában Európa tényleg nem tűnt olyan távolinak. Ami fura volt, hogy általában mindegyikük elég fiatalon lett szülő, 25 felett gyakorlatilag mindnek volt már gyereke.

És ha már az alkohol: Grúziában ihatsz bort, ami sokkal édesebb, mint a mieink, még a száraz borok is inkább desszertborokra hajaznak. Ihatsz csacsa-t, ami kb. a mi pálinkánk, és olyan 3 lari körül van egy kupicával, de mivel én ezt nem szeretem, így maradt a sör, amit meg nagyon is szeretek. Szinte mindehol lehetett nyugati márkákat kapni (Tuborg vagy Heineken), de a kedvenc helyi sörünk az Argo volt. A neve az argonauták mitológiai történetéből jön (majd Batumiban rátérek, hogy mi köze van ennek Grúziához), és az íze szerintem elég korrekt, viszont cefet másnapos is lettem tőle. Nyilván nem a minőséggel, hanem a mennyiséggel volt a baj. A csapolt sör a bárban szintén 3 lari körül van, és kiderült, hogy nem ismerik a "pohár sör", vagy a "3 deci sör" fogalmát, így a legkisebb rendelhető mennyiség a korsó volt. Ami még feltűnt, hogy a 2017-es -szerintem igazán király- címkét 2018-ra lecserélték egy jóval kommerszebbre...

Ezzel zárnám le a Tbiliszi-szekciót, hamarosan útra kelünk Grúzia egyéb tájai felé. Ott is rengeteg - ha nem rengetegebb - csoda várt még ránk...