Érdekesnek tartom, hogy amint kitesszük a lábunkat az országból, máris sokkal érdekesebbnek és prezentálhatóbbnak tartjuk a magyar népi kultúrát. Ez mindenkire jellemző, még az is énekelni fogja a mulatóst, és járja a csárdást, aki otthon messziről kerüli az ilyen zenét.

Ennyit elöljáróban. Az előző napi kimerítő hegymászás után lightosabb tervei voltak Jakobnak. Persze a közel 40 fokos hőség idegtépő mindenki számára, és őszintén szólva ilyenkor sem a dzsipben való zötykölődés, sem a gyaloglás nem túl vonzó program. 

Ráadásul a reggeli "vészhelyzet" is megvolt: Anyut megcsípte egy darázs a kézfején, így a karja rövidesen akkorára dagadt, hogy egy Michelin-baba megirigyelhette volna. Nagyon ijesztő volt, és már láttam is magam előtt, ahogy betekintést nyerhetünk a grúz egészségügyi rendszer rejtett bugyraiba (apropó: biztosítást mindenki kössön!), de végül a helyi gyógymódok, és a csapatban lévő orvosok közreműködésének köszönhetően nem terjedt tovább a duzzanat. Anyu egész nap bedunsztolt, bepólyázott kézzel mászkált, és a gyógyszereknek köszönhetően eléggé kótyagos is volt, de legalább a keze megmaradt.

Szóval a szokásos reggeli és a piknikeskosarak begyűjtése után beültünk a dzsipbe, és ismételten megkezdtük a zötykölődésünket első célállomásunk felé: a világvége Mravaldzali falucska feletti templomhoz, ami a legnagyobb Racha-ban, és az a hír járja, hogy amit az ember itt kíván, az valóra válik. (Spoiler: nem. Legalább is Sári szerint...)

Mravaldzali legendája szerint az egyik oszmán hódítás során az ellenséges seregek eltévedtek a Racha-i hegyek közt, amikor leszállt a köd, és a mravaldzali Szent Györgyöt kérték, hogy mentse meg az életüket. Cserébe megígérték, hogy addig a távolságig, amíg a templom harangját hallani lehet, nem bántanak senkit. A köd eltűnt, és a katonák megtalálták az utat. Emellett Jalal-Ed-Din shah, akiről a Tbilisziben lévő Sioni templom kapcsán már volt szó, a saját kardját küldte ajándékba a Mravaldzalinak, ebből is látszik, hogy bár a hódítók kegyetlenek voltak, egyfajta kölcsönös tiszteletről azért mégiscsak lehet beszélni.

Érdekesség még, hogy 1991. április 29-n egy 7-es erősségű földrengés rázta meg a vidéket, az epicentruma valahol Oni és Ambrolauri között volt. Mintegy 45 000 épület semmisült meg, 270 ember halt meg, és 100 000 vált hajléktalanná. A személyi sérüléseket némileg csökkentette, hogy a legtöbben nem tartózkodtak otthon ezekben az órákban, viszont a hatalmas anyagi károkat tetézte, hogy például a Mravaldzali templom tornya is beomlott. A természeti katasztrófa után a templomot újjáépítették, bár a falán azért látszódtak sérülések most is.

Mivel itt ért az a kicsit kellemetlen meglepetés, hogy a templomban lévő ezer éves lépcsőkön a női szerveim miatt esélyem sem volt felmenni, kaptam az alkalmon, és megkérdeztem Jakobot, hogy mégis mennyire veszi az egyház komolyan a női-férfi megkülönböztetést. Azt mondta, hogy sok olyan szabály van, ami mondjuk valamit nem enged a nőknek, pl. felmenni a karzatra a templomban, de az is előfordul, leginkább vidéken, hogy pl. egy temetésen a férfiak és nők teljesen elkülönülnek, akár még a toron is.

A templom után visszamentünk Mravaldzali faluba, aminek talán van 4-5 állandó lakója, mindenesetre "közösségi tere" volt. Ezt úgy kell érteni, hogy volt egy bekerített füves terület, amire valaki eszkábált két padot és egy rozoga asztalt, és itt terítettünk meg. A kert végében vízforrás volt, és nagyon tetszett ez a DIY megoldás: szegényes, de végül is, kell ennél több?

Ebéd után újra dzsipbe ültünk, és a Cholevi tóhoz mentünk fel. Ez egy nagyon tüneményes kis tavacska festői virágos rétek ölelésében, ahol nemcsak ejtőzni, piknikezni, vagy táncolni lehet (mert ezeket mindenki kipróbálta), hanem a bátrabbak (olyanok, akiket nem zavart, hogy nem vittek fürdőruhát) meg is fürödhetnek a vízben. (Volt vagy 35 fok, és a víz sem volt túl hideg...)

Hiába a lightosabb program, én mondjuk nem akartam kihagyni a "hegymászást" sem, ezért Jakob elvitt minket egy könnyebben megmászható hegyecskére. A kilátás persze szép volt, de mondjuk meg sem közelítette az előző napit, viszont így is sokkal magasabban voltunk, mint a Kékes.

Itt a hegyen Jakob elmesélte, hogy milyen sztereotípiáik vannak a Racha-i emberekről. Egyfelől nagyon vendégszeretőek (ezt aláírom), nagyon keményen tudnak dolgozni, őközülük kerülnek ki a legjobb asztalosok az országban (kéne importálni közülül Magyarországra is), de úgy tartják, hogy az idő számukra nem olyan fontos fogalom. Erős hasonlóságot véltem felfedezni a mi székely-sztereotípiáinkkal is, ezért a lefelé úton racha-i és a székely vicceket meséltünk egymásnak.

2 óra újabb zötykölődést követően vissza is értünk Oniba, az utolsó itt töltendő esténkre. A háziak mindenáron be szerettek volna minket avatni a helyi kenyérsütés és pálinkafőzés rejtelmeibe, bár éreztem itt egy kis "hagyományos nemi szerepek" szerinti csoportbontást, ui. csak a nőket invitálták sütni, és csak a pasiknak adtak csacsát... amit mondjuk nem szeretek, és megnézve a pálinkafőzőt, annyira nem is bántam:

A kenyérsütést viszont mindig is ki akartam próbálni. Nem is igazán kenyér ez, inkább valahol a pizza és a lepény között van, de baromira tetszett, ahogy feltapasztják a kemence oldalára. Ez a mozdulat egyébként nagyon nehéz: úgy kell odacsapni a tésztát, majd lelapogatni kézzel, hogy lehetőleg ne égesd meg a karodat.

A vacsora közben a házigazda bejelentette, hogy egy kis meglepetéssel készült, mert meghívott két helyi énekest (valaki azt mondta, hogy a helyi traktorista meg a felesége, de kiderült, hogy valamilyen híres együttesben énekeltek, amíg volt pénz a kultúrára...). Akárkik is voltak, tényleg nagyon szép műsort adtak nekünk, de persze azért nekünk is kellett prezentálni (ismét) néhány magyar népdalt. A végén még táncolni is tanítottak minket: kicsit féltem, mert én már láttam a Sukhishvilit, de ott a pasik az előadás nagy része alatt a térdükön ugráltak... persze, ilyesmiről szó sem volt, de azért a mi csárdásunknál kicsit bonyolultabbak voltak a mozdulatok.