"vannak vidékek kietlen
messziségekbe veszetten
vidéki az őshitnek
ahová utak nem visznek
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek"

(Kányádi Sándor)

Szvanétia pár kötelező látnivalója közül az egyik a Koruldi tavak. Erről a helyről már sokat hallottam korábban, és láttam olyan fotókat, amelyeken úgy tűnt, mintha a tavakból nőnének ki a hegyek (egy jól beállított fotó sokat segít egy hely felfuttatásában). A látogatói vélemények viszont eltérőek voltak: volt, aki leírhatatlan csodaként élte meg a Koruldi-t, de volt, aki szerint egyáltalán nem érte meg felmászni érte.

Mert hogy a tavak kb. 2700 m-n vannak (míg Mestia ugye 1500-on). Könnyen kiszámolható, hogy 1200 m szint (kb. 10 km-n) elég durva emelkedést jelent (magyar szemmel és lábbal is), ezért mi úgy döntöttünk, hogy "csalunk", és valameddig felvitetjük magunkat dzsippel. Mint később kiderült, majdnem egészen a tavakig el tudtak volna jönni a dzsipek, de mondjuk én személy szerint sokkal jobban élveztem a gyaloglást, még akkor is, ha amúgy vagy 30 fok volt, és nagyon tűzött a nap.

A dzsipek így a 2100 m-n lévő keresztig vittek (amely, mint később kiderült, látszódott a WC-nkből is). Autózás közben mesés panoráma nyílt Mestiára, ezért ha valaki nálunk is keményebb, talán érdemes gyalog nekivágni az útnak. Ugyanakkor a kereszttől, illetve a tőle pár méterrel feljebb lévő kilátóból is rá lehet nézni a városkára, szóval akkor sem vesztesz semmit, ha végül is kocsiba ülsz. Ráadásul ez is egy izgalmas útszakasz: voltak olyan kanyarok, amit a dzsip csak sokadik tili-toli után tudott bevenni, és nyilván nehezítette a pályát a rengeteg tehén, kecske, kutya és ló is.

Rögtön a startban egyértelművé vált, hogy nem feleslegesen hoztuk el a túrabotokat: a terep eleinte nagyon meredek, és a botok sokat segítenek felfelé (és később kiderült, hogy lefelé is). Eltévedni nem nagyon lehet: egy út van, nincsenek fák, erdők, de még bokrok sem, és elég sok túrázó tart ugyanabba az irányba. Amire figyelni kell, hogy a hegyen rendkívül erősen tűz a nap, és vízvételi lehetőség a tavakig egyáltalán nincsen, ezért a megfelelő napvédelemről és ivóvízről feltétlenül gondoskodni kell. Mi csak a lábunkat nem kentük be, aminek az eredményeképpen most, 2 héttel később is hámlik még a vádlim.

A kilátótól távolodva először egy hegyi tanyán mentünk keresztül, ami -bár elhagyatottnak tűnt- erősen bűzlött a tehéntrágyától. Kicsit féltem is, hogy van házörző kutya, vagy hazatérnek a marhák, de szerencsére egyikkel sem találkoztunk. Egy elhagyott kiskutyával viszont igen: szegényke nagyon lelkesen követett minket egy darabig. Ezt követően az út hol nagyon meredek, hol kevésbé, de folyamatosan emelkedett, ami eléggé szétzilálta a nem túl edzett, és ilyen magasságokhoz kevésbé szokott csapatunkat. A kilátás persze minden nehézségért kárpótolt: körbe több négyezer méternél is magasabb havas hegycsúcsok, gleccserek, bárányfelhők, virágos hegyoldalak, az egész olyan volt, mintha festették volna. 

Nagyjából 2 óra nem túl erőltetett menet, és sok pihenő után megláttuk az első pici tavacskát. Már ez is szép lett volna, de pár száz méterrel feljebb, a fennsíkra érve további, nagyobb tavak sorakoztak apróbb-nagyobb dombok között. Az egyikben tehenek fürödtek, a másikban emberek (vajon a tehenek abba nem mentek bele?), mindenfelé túrázók, pár dzsip, lovasok, és egy hevenyészett büfé is volt itt (na mennyi volt a sör? Hát persze, hogy 5 lari). Nem olyan volt, mint a képeslapokon, de így is fantasztikusan szép volt. Az egyik tó partján leheveredtünk kicsit pihenni, majd mi Sárival megmásztuk a közelben lévő csúcsot (egészen addig, amíg Sárinak el nem eredt az orra vére - 2800 m-n voltunk, lehet, hogy nem bírta). Közben páran közülünk egy picit feljebb mentek, erről itt láthatjátok Jacob videóját. 

A hely - ahogy a képeken is látszik, nagyon szép. Elüldögéltem volna itt órákig. Két problémám volt csak: a rendkívül erős napsütés, és a szükség. Általában nem csinálok ügyet abból, hogy hol megyek a természetben pisilni, de egy fennsíkon, ahol se fák, se bokrok, de még csak kövek sincsenek, nehéz elbújni. Ráadásul minden dombon emberek tanyáztak, tehát szó szerint nem volt olyan pont, amire valaki valahonnan ne látott volna rá. Ennél csak az volt nagyobb bajban, akit addigra már kiütött a koriander (vagy más), és másmilyen jellegű elvonulásra lett volna szüksége. 

 Végül is persze minden megoldódott, és kb. 2 órás ejtőzés után mi is elindultunk visszafelé. Igen ám, de addigra a korábban a tóban fürdő marhacsorda épp úgy gondolta, hogy az úton és az út 200 m sugarú körében szeretnének leparkolni, elállva ezzel minden menekülési útvonalat előttünk. Épp úgy alakult, hogy csak Sári és én akartunk áthaladni, és mivel -rendkívül sekélyes biológiai ismereteimet felhasználva- arra a megállapításra jutottam, hogy akivel farkasszemet nézünk, az egy bika, így elég hosszan tébláboltunk a csordával szemben. Szerencsénkre épp akkor indult meg egy népesebb grúz család is egy láthatóan helyi nagypapával együtt. Rögtön felvettem a szemkontaktust (az öreggel, nem a bikával), segélykérően néztem rá, és ő rögtön vágta a metakommunikációt, mert a legnagyobb természetességgel odaballagott a bikához (az volt az, amire én is úgy gondoltam), megfogta a két szarvát, és elhajtotta a fejét. Ezzel a bika többi testrésze is mozdult, és legyalogolt az útról, mire a többi állat is kicsit odébb lépett. Az így megnyílt folyosón a grúz család sarkában megszöktünk a marhák elől.

Lefelé talán még nagyobb szükség volt a botokra, mint felfelé. A nagyon meredek terep eléggé megviseli a térdet és a bokát, úgyhogy jól jön valami extra támaszték. Összességében a keresztig vissza nem volt több, mint egy óra gyaloglás, de itt már tényleg siettünk, hogy a mestiai hegymászó múzeum is beleférjen, ahol a leghíresebb grúz hegymászó, Mikheil Khergiani életét, családját és az általa használt eszközöket mutatták be (5 lari per fő belépő áron). Itt is megtekinthető egy hagyományos szvan lakószoba (ugyanúgy, mint Ushguliban), persze, kevesebb tárgyat állítottak ki, illetve nagyon érdekes, hogy a hegymászó, aki mindössze 37 évesen halt meg (a Dolomitokban, amúgy), mennyivel öregebbnek nézett ki a koránál. Talán az erős nap...

"vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat"

(Kányádi Sándor)

Ha Grúziában jársz, pár dologhoz jó lesz hozzászokni. Először ahhoz, hogy folyton félrehallod a neveket. Van nekik ugyanis egy torokhangjuk, ami valahol a "h" és a "k" között van, de néha ezt olyan halkan ejtik, hogy szinte nem is hallani (vagy azt hiszed, hogy csak a másik hangot, pl. az S-t ejti furcsán). Így eshetett meg az velünk is, hogy hetekig abban a boldog tudatban voltunk, hogy a "Shara" gleccsert néztük meg, ami ugye kiejtve nagyon hasonlít a Sárá-ra, ami pedig történetesen a lányom neve. Ő ennek annyira örült, hogy mindenkinek elújságolta, és még a hazaküldött képeslapra is leírta. Mindegy, most már tisztában vagyunk vele, hogy a gleccser (és amúgy Grúzia legmagasabb csúcsa) valójában Shkhara.

Szvanétiáról érdemes tudni, hogy a Kaukázus tíz legmagasabb csúcsa közül négy Szvanétiában van, köztük Grúzia legmagasabb pontja, az 5068 méter magas Shkhara csúcs is (ilyenkor picit röhejesnek tűnik a Kékes, de még a Grossglockner is...). A hegycsúcs a grúz-orosz határon van, és az útvonaltól függően 4B-6B nehézségű mászást jelent (amennyire tudom, a 6B a legnehezebb), Jacob szerint kb. 5 nap alatt lehet abszolválni a dolgot egy jó kondiban lévő hegymászónak.

De mi nem vagyunk hegymászók, ellenben gleccsert nagyon szerettünk volna látni. Amíg még vannak. Szvanétiában pedig rengeteg gleccser van, és a Shkhara-hoz, ahonnan a már sokat emlegetett Enguri folyó ered, viszonylag könnyű eljutni. 

Ushguli északi végében vártak minket a dzsipek, mert egy darabig a folyó völgyében autóval (persze, négykerék meghajtásossal) is el lehet jutni. Ehhez képest elég sokan gyalogoltak, vagy lovagoltak, biciklist is láttunk, illetve az elmaradhatatlan tehéncsordákat, amelyeket már meg sem lepődtünk. Azt, hogy nem veszélytelen azért itt vezetni, egy -az egyik kanyarban felborult és otthagyott kocsi erősítette meg bennünk.

Kb. 6-7 km-t tudtak a dzsipek vinni minket, itt egy kis kávézónál megálltunk, és elindultunk a nagyjából 1,5-2 km-re lévő gleccserhez. A gleccser egyébként nagyon jól látszódott, bár sokkal kisebbnek és közelebbinek tűnt, mint ami valójában volt.

A második dolog, amit nagyon gyorsan megtanulsz Grúziában, az az, hogy hiába mondják neked, hogy könnyű lesz a túra, nem lesz az. Ebben az esetben nem is annyira a távolság, vagy az emelkedő volt a durva, hanem a kövek, amin menni kellett, és a tempó, mivel erősen késésben voltunk, és nyilván még sötétedés előtt szerettünk volna leérni a hegyről.

Ennek ellenére nagyon szép volt maga az út is. Végig a gleccserből ömlő (de tényleg hömpölygő), dühös Enguri mellett vezetett az ösvény, először kisebb bokros-fás részen, majd csodaszép hegyi virágok, végül óriásira nőtt kaukázusi medvetalpak közt. Erről a növényről annyit illik tudni mindenkinek, hogy a csípése akár égési sérülésekhez hasonló dolgot is tud okozni, tehát jobb nem tapogatni, és messzire elkerülni. Persze, csak ha tudod. A mi esetünkben erre nem nagyon volt esély, úgyhogy a kellemes meleg dacára mindenkinek fel kellett húznia a hosszúnadrágot.

És most nézegessetek kaukázusi növényeket (amelyikről egyről sem tudom, hogy micsoda).

Az utolsó szakasz valóban meredek, és elég nehéz volt a sok kő és szikla miatt, de akkor már láttuk, hogy nagyon közel járunk, így nem adhattuk fel. A gleccserhez érve pedig a lélegzetünk is elállt: én utoljára 1993-ban voltam ennyire közel gleccserhez (Grossglockner), és sajnos nem hiszem, hogy hamarosan (vagy egyáltalán) leszek megint, szóval álljon itt kép rólam is (ahogy kitakarom a látnivalót).

Persze, van olyan fotó is, ahol nem rontom el a látványt:

Illetve Jacob felvétele (forrás: hiking.ge)

Sajnos nem tudtunk túl sokáig bámészkodni, mert csúnya felhők jöttek, és késő is volt már. Emellett a lefelé út sem volt éppen könnyű a sziklás út miatt, és még várt ránk vagy 3 óra zötykölődés vissza Mestiába. Ráadásul, ahogy velem eddig Grúziában mindig megtörtént, most is kaptunk egy defektet. 

Aki Szvanétiába jön, minden bizonnyal hallott már Ushguliról, ami hosszú ideig a hivatalos világ végeként funkcionált. Ennek kettő oka volt:

• 2014-ig ez volt Európa legmagasabban fekvő állandóan (télen-nyáron) lakott települése. (Azért csak addig, mert 2014-ben a Tushetiben fekvő Bochorna falu egyetlen állandó lakója végre kapott lakcímkártyát, és onnantól az lett a legmagasabban fekvő település). Akárhogy is, Ushguli mind a 228 lakója (ami valójában nem egy, hanem 4 apró falu közössége) 2100-2300 m-rel a tenger felett éli mindennapjait.
• Mert Ushguliba -még most is, de régebben meg de pláne- baromi nehéz volt eljutni. A lenti térképen látszik, hogy az alig 46 km-es utat a Google is majd' két órásra teszi, de valójában ez az amúgy nagyon nagy forgalomnak, és -már meg sem lepődtem- a rengeteg tehénnek köszönhetően sokkal hosszabb volt.

Tehát mi is dzsipeket béreltünk, és korán reggel nekivágtunk, hogy elmenjünk a "majdnem" világ végére. Előtte azért még hadd szúrjak be egy képet arról, hogy milyen "sz*r" volt a kilátás reggeli kávézás közben (kicsit off topic, de amúgy a kávé tényleg nem jó Grúziában - már ha valaki nem szereti a nescafé-t. Igazi jó espresso-t, vagy capuccino-t szinte sehol sem lehet inni, maximum a török kávé elfogadható.)

Ushguliba tartva érdemes megállni a Szerelem Tornya nevű helyen - no, nem azért, mert ilyen tornyot nem látsz még vagy ezret, hanem a sztori miatt: a torony ugyanis egy szerelmét gyászoló nőnek állít emléket. A nő szerelembe esett egy házas férfibe, aki viszonozta volna a vonzalmát, de hát a házasság itt is egy életre szóló buli volt, úgyhogy a férfi, hogy a vágyait elnyomja, állandóan hosszú vadászatokra indult. Egy ilyen alkalommal azonban leesett a szikláról, és szörnyethalt. Ahol a testét megtalálta a szerelme, ott épült ez a torony, hogy a nő visszavonultan élhessen a haláláig. Ami állítólag vagy természetes úton, öreg korában következett be, vagy bánatában a folyóba vetette magát (ami elég durva sodrású). Igazából mindegy is, a lényeg, hogy a toronyba fel lehet mászni, de azért jobb vigyázni a létszámmal és az összsúllyal, mert a padló és a létrák láthatólag korabeli fából vannak eszkábálva, úgyhogy mi is gyorsan lejöttünk, amikor a testesebb orosz csoport sáskahadként lepte el a tornyot.

Ezt követően egyre rosszabb minőségű, már egyáltalán nem aszfaltos úton kellett továbbmenni az Enguri folyó völgyében. Néhol vízátfolyások nehezítették a haladást, de a legtöbbet a tehenek, és a bérelt kocsit vezető turisták miatt szívtunk. Mert az ok, hogy valameddig van aszfaltos út, de egyrészt az utolsó 10 km-n egyáltalán nincs, másrészt meg azért a grúzoknak is van egyfajta vezetési stílusa, amit a nyugodt európai forgalmon szocializálódott sofőrök nehezen vesznek fel. De a legjobbak a tehenek, amik tök lazán beállnak, beülnek vagy fekszenek az út közepére, és csak akkor hajlandóak megmozdulni, ha kicsit oldalba pöccinti őket az autó. Nyilván ez tíz éve, amikor egyáltalán nem volt erre forgalom, tök rendben is volt, de most, hogy ennyi turista lepte el Szvanétiát is, már komoly fennakadásokat tud okozni.

Ushguli határában parkoltuk le a dzsipeket, és innen gyalog mentünk keresztül a településen. Jacob elmesélte, hogy a falu az út hiánya miatt rendkívül elzárt volt még a 2000-es évek kezdetekor is. Itt játszódik a híres Dina választása (eredeti címén: Dede) c. film, amely a 90-es években mutatja be ennek a hagyományokhoz rendkívüli módon ragaszkodó közösségnek az életét. A film érdekessége, hogy minden szereplő Szvanétiában él vagy innen származik, és nagyon sok helyszín "díszletéül" maga Ushguli és egyéb, tényleg létező szvan helyek szolgáltak. 

További érdekességek a faluról, hogy a 80-as években egy nagy lavina söpörte el a település egyik felét, sok halálos áldozatot és összedőlt tornyokat hagyva maga után. Akkor sok család hagyta el Ushgulit, bár nyilvánvalóan az élet Grúzia más vidékein sem sokkal könnyebb.

A faluban gyalogolva érdekes volt látni, hogy hogyan találkozik a múlt a jelennel, hogy hogyan lehet a tehénlepényeket kerülgetve végül is viszonylag kényelmes életet élni. Nyilván kocsival nem nagyon lehet közlekedni, és a házak ill. tornyok többsége is palából épült, de sok helyen hozzátoldották a modern épületeket, illetve a rengeteg kávézó (ahonnan a youtube-ról engedték a legtrendibb orosz hip-hop számokat), szuvenír bolt, és guesthouse mind a turisták komfortját szolgálja. Ushguli népszerű hely lett, és már nem csak a bakancsos utazóknak: tele van a falu dzsipekkel idehozott szandálos oroszokkal, maszkos kínaiakkal, és persze biciklisekkel, akik közül nem egy magyarral is találkoztunk (innen is üdv nekik).

Amíg mi a faluban bóklásztunk, Anyuék beültek egy kávézóba, amiben állítólag minden úgy van hagyva, mint az 1200-as években. És minden 5 lari volt (kávé, sör, kóla), mert így könnyebb számolni.

Szvanétiában különösen tisztelik a híres Tamara királynőt, és egy csomó történetük kötődik hozzá. Pl. gondoltátok volna, hogy Tamarának Ushguliban volt egy téli és egy nyári rezidenciája is? Vagyis a királynő itt töltötte a mínusz sokezer fokos téli hideget, mert ugye jobb dolga nem volt, majd, ha véget ért a tél, átköltözött a nyári toronyba... Mindenesetre ez a torony is valamilyen módon Tamarához köthető, de hiába fordítottam én Jacob idegenvezetését, sajnos már nem emlékszem rá, miért.

Végigsétáltunk a falun, és út közben megértettem, hogy az állattartás itt tényleg a mindennapok része. Egyrészt a tehéntejből készült ételek miatt, másrészt a közlekedéshez, ennek megfelelően nemcsak szarvasmarhából, de lóból is elég sok van.

 A falu végén nem kurta kocsma, hanem egy néprajzi múzeum található, ahova -jééé- 5 lari volt a belépő (ez elég magasnak számít Grúziába). Ezért egy grúzul beszélő guide-ot is kaptunk, bár a múzeumban nem lehetett volna eltévedni, mivel összesen egy teremből állt. Egy -a guide családjához tartozó sokszáz éves szvan torony aljában került berendezésre, és rengeteg korabeli tárgyat mutattak be, ill. azt, hogy hogyan éltek az emberek errefelé még pár évtizeddel ezelőtt is.

Amit tudni kell a szvan tornyokról, hogy mind több szintes, és elsősorban lakhatásra, tárolásra, illetve védekezésre szolgáltak az épületek. A bejárati ajtó rendszerint nagyon kicsi, és ablakként funkcionáló rések csak a legfelső szinten vannak. Ennek az az oka, hogy a rendkívüli téli hidegben minden hőt igyekeztek bent tartani. Ez eredményezte azt is, hogy az állatok és emberek egy helységben éltek. Képzelhetitek, milyen szag lehetett benn. A bűz ellen pedig úgy védekeztek, hogy a tornyokon nincs kémény, így a füst némileg elfedte a trágyát, és persze az élelmiszer-tartósításban is fontos szerepe volt. Az alsó szinten a falaknál körben emeletes építményeken aludtak az emberek, alattuk a marhák, lovak, kisebb lyukakban a tyúkok, és más baromfik. A férfiak és nők külön ültek, ettek, és a férfiak közül kiemelkedett a családfő, akinek saját, díszes faragott széke volt (apa tévénézős fotelje szvan kiadásban), amibe senki emberfia más nem ülhetett bele. A felsőbb szinteket is tárolásra használták, kivéve, amikor az ifjú "szerelmespár" összeházasodott, mert akkor az első gyerek megszületéséig felköltözhettek a fenti szintekre. (Éljen a magánélet). 

Összességében szerintem nagyon érdekes volt, ha arra jártok, menjetek be.

 A múzeumot elhagyva felmásztunk Ushguli legmagasabb részén fekvő templomába (Lamaria Ushguli kolostor), de mivel ezt követően indult a túra a Skhara gleccserhez, ami engem sokkal jobban izgatott, ráadásul Sári rosszul lett a tömjéntől, és ki kellett jönnünk, így sajnos sok információval nem tudok róla szolgálni. 

Amikor több, mint egy órás késéssel, hajnali fél 2 körül felszállt a repülő Budapestről, azt mondtam a férjemnek, hogy én soha többet nem akarok repülni. Addigra ugyanis már hat órát töltöttünk tétlenül a reptéren, előtte nap pedig még dolgoztunk, így meglehetősen hisztisen és fáradtan indult a harmadik utunk Grúziába. Amikor a wizzair-es földi személyzet elkezdett a csomagokkal szívózni (befér-e a kosárba, vagy sem), akkor nem voltam benne biztos, hogy ez az egész megér ennyi macerát. (Spoiler alert: megéri.)

Azt is tudni véltem magamról, hogy mozgó járművön nem tudok aludni, így a Kutaisi-ig tartó két és fél órás repülőút sem volt éppen pihentető. A landolás után ráadásul kipécézték a csomagjainkat a határon, mivel a férjem elhozta az 1980-ban, a Szovjetunióban gyártott távcsövét, amit a röntgengépeken nem tudtak mire vélni a vámosok. Némi activity-t és röhögést követően persze simán átengedtek minket, és a minimális pénzváltás és telefonkártya vásárlás után Jacob-bal kiegészülve meg is indultunk Szvanétia felé.

Ez volt az a régió, amit eddig mindig meg szerettem volna látogatni, mert azt hallottam, hogy gyönyörű, de végül is csak mostanra tudtuk a vágyainkat tettekre fordítani. Végül is, később kiderült, hogy bár Szvanétia tényleg fantasztikusan szép, de -szerintem- még ennél is vannak jobb helyek. Mindenesetre, aki kicsit is szereti a (nagyon magas) hegyeket, de azért nagyon durva kényelmetlenségeket nem szeretne vállalni, annak Szvanétia megfelelő választás.

Az út kb. 250 km, és még a Google sem hozza ki 5 óránál gyorsabban, ami nemcsak az útviszonyoknak, hanem a nagyon erős forgalomnak, és a rengeteg tehénnek köszönhető.

Természetesen egy ilyen hosszú úton több megállót is érdemes beiktatni, mi elsőként Zugdidi-ben pihentünk meg, mert pénzt kellett váltani, és itt tényleg sokkal jobb árfolyamon lehetett, mint akár a reptéren, vagy bárhol máshol az egész országban (bár megjegyzem, hogy az oroszokkal való afférnak köszönhetően a lari árfolyama erősen romlott az euróhoz képest, ami nekünk most kifejezetten jól jött, sokkal olcsóbb lett így minden. 1 lari durván 100 Ft-ot ért).

Ez a kb. 70 ezres várost nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy -mondjuk- albán nagyvárost: kaotikus, poros, zajos és büdös, ráadásul Jacob szerint az itteni emberekről azt tartják, hogy szeretnek trükközni. Zugdidi állítólag amúgy a piacáról híres: hát... aki már járt a szabadkai piacon, azt ossza el kettővel és vonjon belőle gyököt - szerintem kb. ilyen gáz volt. Kicsit izgultam is a férjem miatt, mert végül is én rángattam el ide (végig azt számolgatta, hogy ha Horvátországba mentünk volna, akkor már hol lennénk) és - valljuk be - eddig azért Grúzia nem éppen legszebb oldalát prezentáltuk. 

Zugdidiben emellett van egy viszonylag szép kastély és park is, amit (ugyan nem az első nap, de) megnéztünk. A Dadiani palota üdítő színfoltja az amúgy nagyon balkáni feeling-ű városnak. A Dadiani család volt a környék kormányzó ura (az orosz protektorátusig), és érdekes volt látni, hogy mennyire próbáltak európai módon élni (a bútorok, könyvek mind akár egy Eszterházy kastélyban). A családot még szegről-végről Napóleonhoz is fűzték rokoni szálak, mert ők is össze-vissza házasodtak Európában, és főleg az orosz befolyás növekedése után rengeteget utaztak, tanultak. Talán épp ez eredményezte azt, hogy az utolsó herceg fontosabbnak érezte, hogy sakkozzon, mint hogy a dinasztiát fenntartsa, így a Dadiani család az 1900-as évek elején kihalt. Sajnos bent nem lehetett fényképezni.

Zugdidi-t elhagyva hamarosan a Kaukázus hegyei magasodtak előttünk, így a férjem is megnyugodott, hogy talán lát még gleccsereket, mielőtt azok végleg elolvadnak. Útba esett a legnagyobb grúz vízerőmű, az Enguri: az a fajta, ami a katasztrófa filmekben elsőnek szakad át (senki nem hiszi, csak a jóképű meg nem értett tudós...). Érdekessége, hogy az áram fele, amit termel, Abházianak megy. 

Erről még sokszor lesz szó, de Grúzia viszonya az oroszokkal azért is feszült, mert az ország jelenleg kb. 20%-t kivető szakadár tartományok (Abházia és Dél-Oszétia) minden bizonnyal orosz támogatással szakadtak ki az országból. Grúz ismerőseim rengeteg ezzel kapcsolatos posztot osztanak meg a facebook-on, nyilvánvalóan ez egy élő, pörgő téma náluk. Abházia véres háború után, 1992-ben nyilvánította ki függetlenségét, amelyet a mai napig csak pár jelentéktelen állam (nyilván az oroszok igen) ismernek el. A vízerőmű természetesen a 60-as években épült, amikor még a népek "nagy barátságban" éltek, így nem merült fel, hogy ami a hegy egyik felén folyik be, és a másikon ki, az esetleg később problémát jelenthet. Az Enguri pedig ilyen erőmű: a turbinák abház területen vannak, míg a víz a grúz oldalon folyik, tehát muszáj volt megállapodni. Az erőmű termelésének fele így Abháziának megy, és ez annyi áramot termel, ami bőven fedezi a kb. 240 000 fős lakosság teljes szükségletét, és mivel a termelésért senki sem fizet, így állítólag a fogyasztás is ingyenes. Azt azért csendesen jegyzem meg, hogy később láttuk, hogy végig a folyó mellett építenek újabb vízerőműveket, szóval szerintem esélyes, hogy egyszer csak elzárják a grúzok a csapokat.

Mindamellett a maradék 50% Grúzia áramfogyasztásának mintegy 40%-t biztosítja. A építmény a világ harmadik legmagasabb ív alakú gátja, 271 m-es. Ennél nagyobb csak Kínában van jelenleg, és tényleg nagyon impozáns látvány. A tározónál 10 lariért kínálnak hajókázást is, de erre egyrészt nem volt időnk, másrészt kedvünk sem (addigra már 30 órája talpon voltam).

Innentől az út nagyon szép volt. Egyre több vízesés és egyre magasabb hegyek között döcögtünk. Itt még azt hittük, hogy vízesést látni valami nagy cucc, úgyhogy rögtön megálltunk fotózni. Nem tudtuk, hogy pár nap múlva ennél sokkal szebb vízesésekre is lakonikusan fogunk hümmögni... ráadásul a vízerőművet tápláló Enguri folyó is nagyon érdekes (magyar szemmel), rendkívül gyors sodrású, de persze még nem tudtuk, hogy sokkal "olyanabbakat" is fogunk még látni.

Ebédelni egy út széli étterembe mentünk be, kubdari-t enni, ami szvan specialitás, olyan húsos hacsapuri-féleség. Persze ezt is telenyomták korianderrel (és most úgy csinálok mintha magamtól felismertem volna, de igazából nekem is csak mondták), ami elég érdekes ízvilágot ad az amúgy nem túl érdekes húsnak (és itt még nem tudtam, hogy később a koriander említésétől is hányingerem lesz...). A kerthelységben amúgy volt egy vízesés (jééé), egy Sztálin szobor, és egy kereszttel megáldott medence a halaknak.

Az étterem kertjében a másik asztalnál egy népes társaság ebédelt, és a -többségében férfiakból álló- csapat egyszer csak énekelni kezdett. Majd felálltak, és táncoltak is egyet. Mint kiderült, ők egy szvanétiai hagyományőrző tánccsoport tagjai voltak, akik egy tbiliszi fesztiválra utaztak éppen, csak megálltak ebédelni. 

Az étterem után már csak 4 órás döcögésre volt szükség ahhoz, hogy Szvanétia régió 1500 m-n fekvő "fővárosába", a kb. 1900 lakost számláló Mestia-ba érjünk. Anyuék 3 éve már jártak itt, állításuk szerint nagyon kiépült a város, de én amit először észleltem, az a mindent beterítő tehénsz*rszag volt. Ha kérdésként merült volna fel bennem, hogy mi a helyiek fő pénzkereseti lehetősége, akkor tulajdonképpen már útközben is, de a buszból kiszállva azonnal megtudhattam volna: tehenek, bikák, borjak, üszők és ki tudja még, milyen nemű és korú szarvasmarhák (tényleg) tömkelege. Nincs ezzel semmi baj, de azért vigyázni kellett, hova lépsz (és nem úgy, hogy hoppá, ott egy tehénlepény, hanem konkrétan azt kellett lesni, hogy hol nincsen...). 

Mestiát egyébként sokan emlegetik úgy, mint a grúziai Svájc... ez persze csak akkor igaz, ha valaki még nem járt Svájcban. Maga a város (vagy falu) szerintem nem különösebben szép, van pár modern épület, és jó sok félbehagyott, vagy lepusztult ház is, bár kétségkívül rendkívül érdekes a rengeteg szvan torony (amit persze nemcsak Mestiában, de az egész környéken lehet látni), illetve van itt minden, amire az egyszeri turistának szüksége lehet. Még repülővel is lehet jönni, Tbiliszi-ből legalább is, és nem is olyan drága, 90 lari / fő áron. Igaz, a repülő csak jó időben jön, min. 6 fő esetén indul, és ha nem telik meg, akkor is ki kell fizetni bizonyos költségeket. 3 éve anyuék találkoztak egy japán fiúval, aki csak 4 napig vesztegelt a fővárosban, mert várt arra, hogy végül is felszálljon a repülő, mire inkább eljött busszal.

A városban egyébként van egy néprajzi és hegymászó múzeum is, illetve a szvan tornyok némelyike is látogatható. Ezt onnan tudom, hogy miután estefelé összeszedtük magunkat annyira, hogy egy rövid városnéző sétára induljunk, betévedtünk az egyikbe, amelyikre ki volt írva elég nemzetközi nyelven (igaz, kézzel, kockás papírra): Museum. Az ajtó ugyan nyitva volt, de a beltér teljes sötétségbe burkolózott, így már éppen hátráltam volna ki, amikor a töksötétből egy alak megjelent, és grúzul valamit kiabálni kezdett. Sajnos sem így, sem oroszul nem beszélek, de a testbeszédből arra engedett következtetni, hogy nem beinvitál, hanem inkább elzavar minket, így jobbnak láttuk lelépni. Ezek után viszont már nem volt időnk visszatérni, így sajnos ez a látványosság kimaradt, de közel negyven óra ébrenlét után azért ez nem izgatott annyira.

Rég nem találkoztunk, igaz?

Tavaly azzal fejeztem be, hogy Grúziában hagytam egy darabot magamból, és idén vissza kell mennem, hogy megtaláljam... úgyhogy, gondolom, nem óriási spoiler, ha elmesélem előre, hogy igen, Grúzia 2019-ben is várt minket, hogy elvarázsoljon a csodálatos szvanétiai hegyeivel, a hihetetlen történeti emlékeivel, a vad, és érintetlen Tusheti-vel... De bizony olykor kijózanítson az állandó, fojtogató benzinbűzzel, dudálással, és a turizmusba, mint fellendülő ágazatba kapaszkodó tömegekkel.

Grúzia változik, és sajnos nem mindig előnyére. Két évvel ezelőtt, de még talán tavaly is úgy éreztem, hogy a híres grúz vendégszeretet nem az euróimnak, hanem nekem szól, és ők tényleg annak örülnek, hogy ezt a csodaszép országot megmutathatják nekem. Most is sok ilyen élményünk volt (főleg a hegyekben), de ahogy a szolgáltatások színvonala fejlődött, úgy érkeztek egyre-másra a nyugati kényelmet keleti árakon élvezni akaró turista hadak, és lepték el Tbilisi és Kutaisi közt az összes fontosabb látványosságot. Ilyenkor, ahogy az közgazdaságilag indokolt, a gyors meggazdagodás, vagy egyszerűen csak a létfenntartás érdekében egyre nagyobb munkaerő áramlik az ágazatba, és persze nem mindenki a kedves vendéget, hanem a lehúznivaló idegent látja meg az utazóban. A látogatók -abszolút szubjektív megítélésem szerint- nagy része ráadásul orosz volt, hiába hirdette ki Putyin, hogy idén aztán senki orosz hazafi ne repüljön Grúziába. A kínai turisták mérsékelt sűrűsége miatt úgy ítéltem meg, hogy az utolsó pillanatban mentünk még el ahhoz, hogy az útikönyvek első oldalain ajánlott "must see" látnivalókat még élvezhető módon tekinthessük meg. Szerencsére -az egész éves nagyon alapos szervezésnek köszönhetően- idén is eljutottunk olyan helyekre, amelyek rejtve maradnak a tömegturizmus előtt, és ennek megfelelően olyan szépek, és olyan élményekkel ajándékoznak meg, amihez tényleg ott kell lenni, hogy elhidd.

További változás tavalyhoz képest, hogy idén Jacob, a túravezető szinte végig velünk volt (ezt a közel 9 nap magashegyen töltött idő indokolta a legjobban), és hogy az imádnivaló, csacsogós tízéves lányom helyett idén egy igencsak kamaszodó tizenegyéves fruska jött velünk, meg a férjem, akit nagyon szerettem volna meggyőzni, hogy nem csak a horvát tengerpart az egyetlen lehetséges desztináció a Földön. Sokszor az ő pragmatikussága kellett ahhoz, hogy én is le tudjak ereszkedni a rózsaszín felhőkből, és realistábban lássam Grúziát, de az is lehet, hogy olyan ez, mint egy házasság: még mindig imádom, de azért már látom a hibáit is.

Mindenesetre, remélem, velem tartasz harmadszor is!

Épp tegnap történt: új voltam egy társaságban, és a barátom úgy mesélt rólam, hogy "Anna, aki nemcsak hogy egyszer, de már kétszer volt Grúziában, sőt, harmadszor is vissza akar menni...", mire jött a riposzt, hogy nem értik, minek akar egyáltalán valaki akár egyszer is Grúziába menni... 

Nem lepődök meg ezen a hozzáálláson, mert szerintem az átlag magyar számára Grúzia maximum egy volt szovjet utódállam, ami egyáltalán nem olyan felkapott uticél, mint mondjuk Horvátország, vagy a második legnagyobb magyar város, London. Ezzel nincs is semmi baj, mások az igényeink, van, aki az all inclusive kényelemben tud kikapcsolódni egy Sex on the beach-csel a kezében, van, akinek meg a balatoni lángosos jelenti az igazi nyaralást. Vannak ezen kívül a "várost nézők", "kirándulósok", "hegymászók", "hétvégiházasok", "vízimádók", és a "jajj, csak magyarok ne legyenek"... bennem meg van mindegyikből egy kicsi.

Emellett valamiféle perverz vágy fűz engem Közép-Kelet és még "Keletebb"-Európához: a viharos történelmünk, a rendkívül változatos kultúránk, és a tény, hogy bizony néha félszavakból is megértjük egymást bebizonyította nekem, hogy sokkal több bennünk a közös, mint a különbség - akkor, ha olyanok, mint én, miért ne akarnám a tőlem telhető legnyitottabb módon megismerni őket. 

Grúzia nem az én ötletem volt, és először én is "hűztem meg háztam" - ma már viszont ott tartok, hogy harmadszor is visszamegyek, és ezúttal viszont viszek mindenkit, aki fontos. A barátnőm szerint biztosan előző életemben valami grúz ember lehettem, vagy karmikus küldetésem van ezzel az országgal kapcsolatban. Nos, én ennyire nem szeretném túlspiritualizálni, főleg, mert ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat: Grúziában egyszerűen otthon érzem magam. Grúzia (szerintem) egy varázslatos ország, hihetetlen természeti és kulturális kincsekkel, amit ha nem látsz a saját szemeddel, akkor el sem hiszed. A grúzok (szerintem) rendkívül kedvesek, vendégszeretők, és ennyi bókot, udvariasságot és előzékenységet is rég tapasztaltam már mint itt. A fiatalabbak beszélnek angolul, és szeretnek beszélgetni, hálásak hogy érdeklődsz az országuk iránt. 

Grúzia egy 10 éves gyerekkel is abszolút jó uticél - bár, hozzáteszem, hogy Sárival nagyon könnyű utazni, mert türelmes, érdeklődő és nyitott (szoktam is mondani hogy marketing gyerek), vele egyáltalán nem volt semmi gond, hiszti vagy bármi más probléma (leszámítva, hogy a reptérre vezető úton összehányta a buszt, mert elkapott valami vírust Batumiben).

Akárhogy is, minden patetikusság nélkül mondhatom, hogy ottmaradt egy darab belőlem, úgyhogy jövőre megyek vissza, hogy megtaláljam!

Végezetül hadd búcsúzzak két dallal, az elsőt Jakob, a túravezetőnk, a másodikat Anri, a zenész küldte el nekem. 

Jakob kedvenc dala a grúz borvidékeket sorolja, majd azt mondja: "Megkérdeztem egy arra járót, hogy lehet, hogy Grúzia ilyen kicsi, és mégis minden megvan benne? Ha majd egy kicsit többet imádkozunk, többet törődünk a lelkünkkel, kicsit többet dolgozunk és kevesebbet irigykedünk, gyakrabban mosolygunk egymásra, üdvözöljük a másikat és nem állunk az útjába, több időt fordítunk a földre, és kevesebb időt vesztegetünk el, akkor majd leülhetünk és koccinthatunk…"

Anri - aki a grúz X-faktorban is szerepelt, a barátja döntős dalát ajánlotta. Tornike Kipiani nyerte meg a versenyt, és a dal címe magyarul: Gyönyörű Grúzia. (A gitáros pedig Anri).

A dalszöveg (angolból fordítva):

A szél altatódalt énekel Neked
A platánfák mesélnek Neked
A szomorúfűz gyengédséggel tölt el
Én, a beteg, kétségek közt gyötrődöm.

Hol van?
A gyönyörű Grúzia,
hol máshol van még egy Grúzia?

Kartli* földjei, földjei
Hegyvonulatok - széles vállakkal
A hegyekben - sötés, misztikus erdők
Az erdőkben - agancsos szarvasok 

Grúziába legegyszerűbben és legolcsóbban Wizzair-rel lehet eljutni, ami viszont nem a fővárosba, hanem Kutaisziben száll le. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha a repülő Budapest helyett nem is Debrecenbe, hanem mondjuk Miskolcra hozna.

Ebből kifolyólag Kutaiszi városába muszáj eljönni (már ha nem tudsz olyan laza lenni, mint mi a legutóbb, hogy Batumiból egyenesen a reptérre mentünk), és ha már itt vagy, akár meg is nézheted. Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, az első napon ejtsd meg a Kutaiszi / környék megtekintését, különben úgy jársz, ahogy én. Kutaiszi ugyanis nem egy kifejezetten ronda város, de őszintén szólva: ennél sokkal-de-sokkal szebb helyek is vannak Grúziában. Ha már tele van a szemed a rengeteg csodával, és úgy mész Kutaiszibe, akkor úgy fogod érezni, hogy elpazaroltál egy napot.

2017-ben mi Uplistsikhe-ből mentünk át Kutaiszibe, kora estére értünk oda, és a meglehetősen gáz szállásadónkkal folytatott vita után még el tudtunk menni bóklászni a városba. Kutaiszit a Rioni folyó választja ketté, és a parton helyes kis kávézók, éttermek, parkok vannak. Sajnos eddigre tényleg betelt a fényképező-butykosom (mármint az igény arra, hogy fotózzak), így elég kevés képem maradt az estéről.

Pletykarovat. Azért hadd meséljem el egy nagyon kedves élményemet, ami ehhez a városhoz köt. S-vel sétáltunk, valami kajáldát keresve, és tanácstalanul nézegettük a táblákat egy utcasarkon, amikor leszólított minket egy fiatal pasi, hogy segíthet-e. Mondtuk, ennénk valamit, erre javasolt pár helyet, majd továbbment. Pár sarokkal később újra megláttuk, és ő odajött, mondta, hogy amúgy ő is enne, nincs-e kedvünk csatlakozni. Megvontuk a vállunkat, végül is miért is ne, és beültünk a sráccal (sajnos a nevére nem emlékszem) egy igazi helyi gyorsétterembe: kockás terítős kebabos (nem pont az volt, valami lokál változat), grúz bácsik sakkoztak / cigiztek az egyik sarokba, és a pultos nő olyan igazi konyhásnéni-fajta volt. Újdonsült barátunk választott nekünk ételt, és elmesélte, hogy ügyvéd Tbilisziben, de a lengyel barátnőjéért érkezett ide, mert ide jön a repülője, viszont az csak éjfélkor száll le, úgyhogy addig elütné velünk az időt. Tőle tudtunk meg egy csomó érdekességet a grúz közlekedési morálról (miszerint a gyalogosok a tápláléklánc alján vannak, és a duda használata nem figyelmeztetés, hanem kommunikáció), illetve hogy megítélése szerint bár a felszínen sokat javult a korrupciós helyzet, de a valóságban továbbra is maffiaállam van. Érdekes volt, hogy ő nem igazán tett különbséget Magyarország / Lengyelország / Németország között, neki ez mind Európa volt (kb. így kell elképzelni: "nálatok, Európában más a helyzet"). Hiába próbáltuk bizonygatni, hogy szerintünk Magyarország közelebb áll Grúziához, mint Németországhoz, ez 3000 km-ről teljesen más megítélés alá esett.

Összességében nagyon kedves és végtelenül inteligens pasi volt, igazán kellemes élmény volt a vele való találkozás így az utolsó napokban. Természetesen felvetettük, hogy ha Budapestre jön, akkor szóljon, de meglehetősen lakonikusan leintett: talán majd egy másik életben. Hát, legyen így, innen is üdv neki.

Másnap, az utolsó grúziai napomon két újabb templom és egy kanyon volt a menü. Nem igazán lehetett felvillanyozni még egy templommal, de a kanyonban kenuzni is lehetett, és ez azért feldobta a kedvemet.

Bagrati székesegyház

Első célpontunk a Kutaiszi fölé magasodó, a város minden pontjáról jól látható Bagrati Székesegyház volt. 

A székesegyház (hivatalos nevén Istenanya elszenderedése székesegyház) a 11. században épült, III. Bagrat grúz király megrendelésére. Amikor István király még nagyban vérrel és vassal térítette a magyarokat, a székesegyház már állt, és állítólag itt őrzik Krisztus leplének egy másolatát. Persze a rengeteg hódítás megviselte az épületet: példának okáért a törökök az 1600-as évek végén felrobbantották a templomot, és ezután évszázadokig használatlanul, romosan állt. A megmaradt falait az orosz invázió rombolta le, amikor véletlenül leágyúzták az épületet. Végül a 2000-es években Szakashvili elnök indítványozta a templom restaurálást, amelyet 2010-ben az olasz Andrea Bruno építész irányításával meg is kezdtek. Az elfogadott terv megosztó volt: a templom lerombolt falait ugyanis nem az eredeti módon, hanem nagyon is modern szemlélettel építették újra. Ugyanakkor teljesen tökéletesen elkülönül az új a régitől, és szerintem ez adja meg a hely különleges hangulatát. Nekem tetszett a múlt és jelen találkozása, tényleg elég merész volt, de esztétikailag szerintem elég jól sikerült. Andrea Bruno 2013-ban grúz állami aranyérmet, valamint a Ferrari Egyetem Domus Restaurációs Díját kapta kapott a rekonstrukciós munkában való részvételéért.

Gelati kolostor

Nem tudom, hányadik a sorban, de mindenképpen az utolsó templom Grúziában, amit megnéztünk, a Gelati kolostor volt, Kutaiszi-től pár kilóméterre az erdőben.

A grúz aranykorban, IV. Dávid és Tamara uralkodása idején épített templom a középkorban a kolostor volt az ország egyik legfontosabb oktatási intézménye és kulturális központja volt. Dávid király Konstantinápolyból hozatott ide tudósokat, hogy geometriát, aritmetikát, csillagászatot, zenét, retorikát, grammatikát és filozófiát tanítsanak. A Gelatit "második Jeruzsálemként" vagy "második, jobbik Athoszként" (görög kolostorállam) emlegették. A középkor végén felhagytak az oktatással, az Akadémia épülete ezután refektóriumként (étkezőként) szolgált a szerzeteseknek.

A kolostor emellett temetkezési helyül szolgált számos grúz uralkodónak. Tamarát nem biztos, hogy ide temették, de a Bagrati székesegyháznál tárgyalt Bagratot igen, illetve Dávid királyt is, ráadásul őt a "küszöb alá". A déli kapuzat alatt található a király sírja, aki keresztényi alázattól vezérelve végakaratában azt kívánta, hogy koporsóját a küszöb alatt helyezzék el, hogy a látogatók tapossanak a sírján.

Martvili kanyon

Azt hiszem, közel sem az összes grúz templom meglátogatása után ránk fért már egy kis természet, ezért újra buszra ültünk, és a Martvili kanyon felé vettük az irányt. Útközben elhaladtunk a grúz parlament hipermodern épülete mellett, ami Kutaisziben található, és a decentralizáció jegyében helyezték ide.

Igazából két szép kanyon van Kutaiszihez közel, de az Okatse ottjártunkkor le volt zárva. Be kellett hát érnünk a Martvilivel, ahol nagyon jól kiépített utakon kellemes sétákat tehettünk, és kenuzni is lehet a vízesésig - ha van annyi víz a folyóban.

Mondom mindezt azért, mert -mint utólag kiderült, nem volt elég a vízhozam ahhoz, hogy megfeneklés nélkül el lehessen kenuzni a kanyon megfelelő részére, csak ezt rohadtul senki nem közölte sem a borsos belépő kifizetésekor és sem a mentőmellény kiosztásakor. Ahol amúgy csoportokra osztódtunk, és egy vezetővel beültünk a csónakokba, majd kb. 150-200 métert eveztünk, amikor láttuk, hogy a többi csónak megáll és fordulnak vissza: na ott ért véget a mély víz, és onnantól nem lehetett tovább menni. Összesen nem tartott a kenuzás 10 percnél tovább... szép volt, meg minden, de azért ezt vizitúrának eladni... hát, elég lehúzásnak tűnt.

Ezt követően a kanyon kiépített részén sokat lehetett bóklászni. Egy gond volt csak: annyi turista volt, és annyira fotózkodtak a hidakon, kiszögelléseken, erkélyeken, hogy mozdulni nem lehetett. Volt előttem egy orosz család, vagy 5 gyerekkel és egy nagyon nagydarab anyukával, aki a tökéletes családi szelfit szerette volna létrehozni - lehetőleg előttem... remélem, sikerült neki. A folyó színe, a sziklák, a kis vízesések tényleg nagyon látványosak, és vászoncipőben meg cicanaciban tökéletesen járható az útvonal - vagyis megértem én, hogy kellett egy szép hátterű facebook-profilkép, de engem a falra fel lehetne kergetni az ilyennel.

Ez volt az utolsó hivatalos program Grúziában, innen már csak a maradék pénz elverése (sikerült) és a reptérre való kijutás maradt (hajnalban, sikerült).

A 2018-as utunk utolsó előtti napjára virradóra Sári azzal az egyértelmű kívánsággal ébredt, hogy ma aztán mostmár fürödjünk rendesen. Mivel reggel úgy tűnt, talán nem lesz eső, így optimistán bepakoltam a fürdőcuccokat. Ahogy Sári törölközőjét raktam össze, észrevettem rajta valami állatot. Mentségemre szóljon, hogy még nem ittam kávét, ezért azt hittem, hogy rák. Mindenesetre döglöttnek tűnt. Mutattam Sárinak, böködtük valamivel, de nem mozdult. Sári jobban megnézte, és megállapította, hogy skorpióval van dolgunk. Ez így már kicsit parább volt, de mivel az állat láthatóan jobb létre szenderült, Sári kérte hogy temessük el. Kivittem a törölközőt az erkélyre, és leráztam a skorpiót, ami ettől feléledt és vígan szaladt vissza a szobába. Én úgy megijedtem, hogy gyorsan lesöpörtem a papucsommal, az utcára. Ha valakinek a fejére esett, akkor innen is bocs.

(Közben megtudtam -az Indiana Jones-ból, hogy minél kisebb a skorpió, annál veszélyesebb. Nos, a mi haverunk egyáltalán nem volt nagy, de szerencsére nem csípett meg senkit).

A skorpióval való küzdelem után úgy döntöttünk, hogy először elverjük a pénzünket (nem váltottam olyan sokat, de eddig nem tudtam elkölteni, mert Grúzia azért magyar viszonylatban is elég olcsó). Shoppingolni mentünk, végigjártuk a ruha/ajándék boltokat. Még turkálóban is voltam... 

A vásárlás persze mindig jó alkalom egy kis bóklászásra a városban. Batumi belvárosa nem olyan nagyon nagy, és persze egy csomó kultúrprogramot is kínál, de csak úgy sétálgatni is jókat lehet. A tengerparti utcák eléggé ki vannak pofozva, viszont nekem kicsit sok az arany, a csicsa, az oroszos hatás - de ízlések és pofonok: valakinek pont ez tetszett benne.

Ebédnél úgy tűnt hogy nem fog esni úgyhogy lehúztunk a partra. Nyilván akkor kezdett szakadni, amire leértünk, és láttuk a baywatchokat, ahogy zavarják ki a felelőtlen turistákat a vízből, szóval elengedtük ezt a fürdés témát mára. A plázs esőben is nagyon szép, bár másnap kiderült, hogy jóidőben azért nagyobb az élet.

Délutánra tényleg rohadtul esett, és őszintén szólva már a fene kivolt ezzel a rengeteg vízzel, úgyhogy bemenekültünk a Mekibe. Van nekünk ez a szokásunk, hogy Monacótól Párizsig minden országban, ahol járunk, eszünk a Mekiben, hát - most akkor a legkeletibb gyorséttermet is kipipáltuk. Amúgy Grúziában nincs túl sok, szóval résen kellett lenni. 

A város egyébként köztéri szobrokban is bővelkedik, és mivel ez állítólag görög terület volt az ókorban, így sok a pucér, izmos férfialak is. Posszeidon szobrán Sári nagyon kiakadt, mert szerinte szexisták a mellüket tapizó szirének a talapzaton, de az Aranygyapjú legendáját ábrázoló Médea szobra tetszett nekünk. 

Az aranygyapjú legendája egy görög mitológiai történet, amely szerint egy makedóniai királylányt Poszeidón elszöktetett a kérői elől, és báránnyá változtatta. A -háthogyismondjam- "nászukból" született meg az aranyszőrű kos. 

De a sztori itt nem ér véget, ui. Théba királyának első, isteni fele feleségétől két gyermeke született: Phrixosz herceg és Hellé hercegnő. Második felesége féltékeny mostoha volt, aki éhínségbe taszította az országot, majd felbérelte a jósokat, hogy az állítólag haragvó Isten kiengeszteléséért a királyi gyermekek feláldozását kérjék. Már kísérték őket a vesztőhelyre, amikor isteni édesanyjuk segítségükre sietett és az aranygyapjas kost küldte megmentésükre, aki messze keletre vitte őket, Kolkhiszba (Grúzia nyugati területének ókori neve- ez a kapocs Batumihoz). Hellé azonban útközben leesett, és a tengerbe fulladt, róla nevezték el Hellészpontoszt. 

Az aranygyapjas kost Kolkhiszban feláldozták Poszeidónnak, majd lenyúzott bőrét egy fára akasztották. Hosszú időn át úgy tartották, hogy Kolkhiszt az aranygyapjú védi meg a támadásoktól. Később az argonauták Iaszón királyfi és Médea vezetésével elrabolják a gyapjút.

Ami ennél sokkal érdekesebb az az, hogy grúz történészek kutatásai azt bizonyítják, hogy valós alapokkal bír a mítosz. Geológusok kutatása szerint Grúzia történelmi régiója, a hegyvidéki Szvanéti (Szvanétia) volt a történetben említett, aranyban bővelkedő terület. Azt feltételezik, hogy az ókori Kolkhisz lakói báránybőrt használtak a hegyekben előforduló arany összegyűjtéséhez: a patakok, folyók homokjában található hordalékaranyat úgy nyerték ki, hogy a hegyi patakok vizét felfogták, majd az összegyűlt homokot birkabőrön keresztül átmosták, a súlyos aranyszemcsék pedig fennakadtak a gyapjú szálai között.

De az eső csak nem hagyott alább, úgyhogy visszajöttünk a szállodába. Eddig nem is tűnt fel, micsoda hangzavar van az utcán: az erkélyünk egy kereszteződésre nézett, ahol éjjel-nappal, főleg esőben ilyen volt a közlekedési helyzet:

Sajnos Sárit eléggé letörte a folyamatos eső, ezért próbáltam valami programot találni neki. Bár minden porcikám viszolyog tőle, de még a delfinshow-ra is elvittem volna... ha lehetett volna jegyet kapni. Kiderült, hogy esőben mindenki ide akarja hozni a gyerekét, így már csak az esti előadásra lehetett volna menni. Végül meggyőztem Sárit, hogy ez micsoda állatkínzás, de azért csatolok két képet, amit nem én csináltam:

Az esti VB-döntőt is csak a szálloda halljában tudtuk megnézni, pedig a tengerparton hatalmas kivetítők várták volna a nézőket. Grúziában mindenki a horvátoknak drukkolt, nem reprezentatív közvéleménykutatásom szerint.

Utolsó grúziai napunkon verőfényes napsütésre ébredtünk. A szél kellemesen lengedezett, a tenger pedig nem hűlt le nagyon, így mindenképpen strandolással akartuk tölteni a napot. 

Előtte még kicsekkoltunk az eddigi fancy szállodánkból, és átcuccoltunk egy hostelbe, csak azért, hogy a csomagokat ne kelljen őrizni és ha valakinek még ügyes-bajos dolga lenne, akkor azt el tudja intézni. Éjfélkor  indultunk Kutaisibe a repülőre, úgyhogy kellett egy hely ahol addig is van wifi. Ez a hostel amúgy sokkal hangulatosabb volt, mint a személytelen szálloda, de nyilván nem jutott mindenkinek saját wc, franciaágy, cserébe viszont volt raklapbútoros udvar, és egy csomó hátizsákos fiatal.

Na de vissza a strandra. A batumii strand 8 km hosszú, köves part. 20 lariért (kb 2000 ft) béreltünk 4 ágyat és 2 napernyőt, enélkül azért nehezen lehetne meglenni mert árnyék nincs és a kövek nem kényelmesek. A víz sokkal erősebben hullámzott, mint eddig, de nem volt túl hideg a 2 napos sarkköri fagy után. A köves strand másik hátránya, hogy a hullámok felcsapkodják a kavicsokat, és odavágják az ember lábához, testéhez vagy arcához ha szerencsétlen, és az bizony eléggé tud fájni. 

Sárit nem nagyon lehetett kiszedni a vízből, egyedül meg nem mertem otthagyni (így is állandóan különböző korú és nemzetiségű gyerekeket mentettem, akiket a szüleik engedtek egyedül hullámlovaglni, aztán amikor a gyerek nyelte a vizet és sodródott a hullámmal, csak én voltam ott, hogy kihúzzam). Szóval nagyrészt a vízben (és napon) voltam én is, le is égtem mint a fene.

Vicces volt hogy a legtöbb ágy a tengernek háttal volt pozicionálva. Batuminál a tenger ui. nyugatra néz, így aki barnulni akart, annak hátat kellett fordítani a víznek. 

A part amúgy tiszta, nem volt zsúfolt és a mozgó árusoktól mindent meg lehet venni ami a strandoláshoz szükséges. 

Mivel találtunk még dugi pénzt így este megint shoppingolni mentünk. Batumi tele van világmárkákkal, de elég sok helyi vagy orosz designer bolt is van, az árak pedig európaiak. Így már nem volt nagy kihívás elszórni a maradékot - annyit tartottam meg, hogy WC-re el tudjunk menni. Később kiderült, hogy ez nem volt rossz ötlet.

Az esti naplemente a tengerparton - köszönhetően Grúzia keleti fekvésének, egészen bámulatos. Jöjjön tehát pár giccses kép, amiből szintén lehetne fototapétát gyártani magyarországi panellakások falára.

Ezzel majdnem véget is ért a grúziai kaland, de tartozom még Kutaiszivel, ami ugyan 2017-es sztori, de egy bejegyzést azért megér.

Előre bocsátom, hogy szeretem a tengert... nagyjából 1-2 napig. Engem a strandolás nem igazán pihentet, így - bár természetesen érdekelt a grúz riviéra, nem annyira vártam Batumit. Ennek ellenére nagyon érdekes városnak bizonyult: leginkább talán Nizzára emlékeztet, csak sokkal több volt az orosz (na jó, az Nizzában is akad, de gondolom, ezek a turisták inkább a középosztályból kerültek ki). Emiatt az éttermek, szórakozóhelyek is inkább az orosz vendégekre specializálódtak: a menü cirill betűs, a zene az orosz "mulatós", nagy a nyüzsgés, a zaj, rengeteg az árus, attrakció, és a tömeg.

Batumi amúgy az Adzsar Autonóm Tartomány székhelye, és története már az ókorra visszanyúlik, de a "modern" várost csak a 19. század végén kezdték építeni. Fontos kikötőváros és kereskedelmi központ volt, és természetesen katonai szempontból - leginkább a török határ közelsége miatt, jelentősége hatalmas volt. A Szovjetunió idején komoly tengeri flotta állomásozott itt, állítólag a tengerben sem volt szabad fürödni. A függetlenedés után Adzsaria tartományt hadurak irányították, de facto függetlenül működött Grúziától, és a maffia és a csempészet központja volt. A 2000-es évek első évtizedének végén végül sikerült visszacsatolni Grúziához a területet, és megkezdődhetett a város modernizációja: gombamód nőttek a modern szállodák, és a turizmus - elsősorban az orosz és török vendégekre építve, felvirágzott. A grúz tengerpart amúgy az egyetlen a Fekete-tenger keleti partján, amely keresztény, bár Batumiban elég sok muszlim vallású is él.

Valamikor még júliusban, amikor épp a pakolással voltam elfoglalva, azt találtam írni, hogy Grúzia a végletek országa, mert bár "nyilván a tengerparton nem kell extrém hidegre készülni, de a hegyekben azért lehet rossz idő." Hát... a franc se gondolta volna, hogy az egész utazás alatt egyedül a tengerparton lesz szükségünk az esőkabátra, és még így is sz*rrá ázunk. 

Bár - nincs rossz idő csak nem megfelelő ruha, és Sárinak is megmondtam, hogy nem kell olyan dolog miatt nyafogni amin nem tudsz változtatni hanem helyette inkább a körülményekhez kell igazítani a programot. Az első batumi napunkon még úgy-ahogy sikerült is, és ahelyett, hogy rögtön nekiindultunk volna felfedezni a várost, inkább úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a nagyon híres botanikus kertbe, ami Batumihoz közel, taxival vagy marshutkával könnyen megközelíthető helyen van.

A botanikus kert

Szerencsére hideg nem volt, csak nagyon borult, ezért taxival kimentünk a botanikus kertbe (elég olcsó a taxi, ha jól emlékszem, összesen talán 15 larit kellett fizetnünk a 7 személyes autóért). Batumi híres a kertről és azt hallottuk hogy itt a strand is szép. Amúgy tényleg nagyon szép volt, de a tenger elég haragos volt, a nagy hullámok pedig a köveket úgy csapkodták a lábunkhoz, hogy rendesen bekékült a vádlim tőle. 

A strandon egy nagyon helyes kávézóban cuccoltunk le, közvetlenül a part mellett. Az idő miatt alig voltak a parton, és amíg az eső nem szemerkélt, Sári berontott a vízbe. A hullámok ide-oda dobálták, elég ijesztően nézett ki, de ő nagyon élvezte.

Amikor már szitált az eső, úgy döntöttünk hogy inkább bemegyünk a kertbe. De ellőtte még hadd meséljem el az eddigi legjobb WC-s élményemet. A kert bejáratánál van egy WC, a kassza előtt kígyózik a sor: a WC-t is eléri. A WC épületének ajtaja nyitva volt, és láttam hogy két "fülke" van, de azt is láttam, hogy az egyikben guggol egy burkás nő és veszettül kiabál. A WC fülkék falai és ajtaja ugyanis csak derék magasságig értek, így az éppen dolgát intéző nő arcát mindenki, a sorban állók is premier plánban láthatták. Azért kiabált szegény hogy csukjam már be az ajtót. Ilyen "fél ajtós" WC-vel több helyen találkoztam már, szóval akinek az intimitás ebben a szituban elengedhetetlen, az inkább ne jöjjön Grúziába. 

A botanikus kert nagyon szép és hatalmas, azt hiszem Európában az egyik legnagyobb. Úgyhogy érdemes megnézni, pedig a belepő itteni viszonylatban elég drága. Sajnos a növényekről nem tudok sokat - ahogy Sári mondaná, nálam még a kaktusz is szomjam hal, de nagyon jót bóklásztunk a parkban. Szekciókra van osztva, Észak-Amerikától Japánon át a Kaukázusig minden jellemző növény megtalálható. 

A kert amúgy egy viszonylag magas hegyen terül el, ami tulajdonképpen egy félsziget. Rengeteget lehet(ne) itt gyalogolni, de a kényelmesebbek igénybe vehetik a sűrűn közlekedő kisvonatot (vagy hogy hívják azokat a nyitott oldalú kisbuszokat, amik a városokban is cirkálnak?), ez az egyik oldaltól a másikig átvisz, azt hiszem, 2 lari / fő áron. 

A legjobban az egész kertben az tetszett, hogy a betonútról letérve kesze-kusza ösvényeken lehetett bóklászni, ahol hatalmas bambuszpálmák, vagy fenyőerdők, vagy fogalmam-sincs-milyen növények közt keveregtünk. Olyan volt, mint egy őserdő és mivel esett, ezért a páratartalom is nagyon magas volt. 

Batumi esőben - a város modern arca

Marsutkával jöttünk vissza Batumiba. Ez olyasmi, mint a helyijárat, csak kisebb. Nincs menetrendje, akkor indul amikor megtelik. Megálló sincs, ha úgy érzed, hogy leszállnál, akkor szólsz a sofőrnek. Teljesen jellemző közlekedési eszköz, akár több száz kilométerekre is. Persze a sofőr is bármikor megállhat, pl. beugrik egy boltba és addig te vársz a buszban. 

A marsutka elég messze tett le a szállásunktól, de így legalább végig tudtunk sétálni a parton. Tényleg olyan ez a város, mint Nizza: 8 km hosszú a plázs, de a forgalma kicsit balkáni. Mindenhol lehet bicikliket, elektromos motrokat és segwayeket bérelni, és ezek mennek, mint az őrült. Nagy a zaj, nagy a tömeg... őszintén szólva nem igazán jött be nekem a kaukázusi nyugalom után. 

A város ráadásul nagyon grandiózus, sok a modern felhőkarcoló. Fel is mentünk az ABC torony tetejébe (szerintem nem érte meg: elég drága volt, és fent csak egy kávézó volt, meg persze a kilátás, de esőben, felhős időben ez nem volt olyan impozáns). Amúgy azért ABC-torony, mert a grúz ABC betűi futnak fel spirál formában rajta. Más funkciója nincs, csak egy kilátó.

 Ezt követően megnéztük Ali és Nino szobrát, amely egy lassan mozgó férfi és női alak: ők a kaukázusi Rómeó és Júlia, egy azeri fiú és egy grúz lány szerelmének állít emléket. A két alak folyamatosan közeledik, majd távolodik egymástól.

Kurban Said története szerint Ali az azeri mohamedán arisztokrata család fia, Nino pedig egy grúz keresztény hercegnő, akik az első világháború előtt szenvedélyesen egymásba szeretnek Bakuban. A családjaik nem tiltják őket egymástól, így ennyiben nem "Rómeó és Júlia". Ali feleségül kéri Nino-t, aki csak akkor egyezik bele a házasságba, ha Ali elfogadja, hogy nem fog burkát hordani, és nem lesz egyike a sok feleségnek. Ali belemegy az alkuba, de az egyik barátja, az örmény származású keresztény Melik elrabolja Nino-t. Ali a lány kiszabadítása közben megöli a fiút, és tartva a kölcsönös bosszútól, Ninoval Dagesztánba menekülnek. Pár hónap boldogság után kitör a forradalom, és amikor a Vörös Hadsereg Azerbajdzsán felé nyomul, Ali úgy dönt, hogy harcol a hazájáért. Miközben Nino gyermekével együtt visszatér Grúziba, Ali elesik a harcokban. Nino és gyermeke végül Franciaországba menekül.

Végezetül pedig pár fotó Batumi modern épületeiről: borulásban, esőben.

Az Akhaltsikhe-i Rabati erőd megtekintése után kettévált a csapat, és megkezdtük utazásunk utolsó etapja, Batumi felé vezető utunkat. A csapat egyik fele (én is, többek között) a rendes busszal a rendes úton metünk, a bevállalósabb, kalandvágyóbb társaság pedig az ún Goredzi hágón keresztül, dzsipekkel. Időben a "normál" főút Kutaiszi érintéséve 320 km, ésl kb. 6 óra (mi úgy 7 óra alatt abszolváltuk), míg a hágó 160 km-e teljesen tervezhetetlen, végül kb. 9-10 órás utat jelentett. 

A betonút unalma - avagy Akhaltsikhe-Borjomi-Kutaiszi-Ureki-Batumi

A kilóméterben hosszabb, de időben rövidebb úton két dolgot érdemes megnézni (már Borjomi-n és Kutaiszin kívül, de az előbbit mi már abszolváltuk, az utóbbit pedig még 2017-ben láttam): a Mtsvane kolostort (vagy Zöld Kolostort) és a mágneses homokos partszakaszt, de amúgy az út meglehetősen unalmas és fárasztó.

A Mtsvane kolostor, aka. Chitakhevi Szent György kolostor, vagy népszerűbb nevén Zöld Kolostor a Borjomit övező erdőségben van, azért is "zöld", mert tényleg nagyon szép fák veszik körül. A templom építéséhez használt kövek közt is vannak zöld színűek. A kolostor története elég véres, mivel a 16. században Tamaz shah inváziója során a sereg betört a kolostorba, és hatalmas vérengzést csaptak: az összes szerzetest, köztük nagyon fiatalokat is lemészároltak vagy megkínoztak. A szerzetesek vére lefolyt a kis patakban, és vörösre színezte a köveket. A legenda szerint ha a hívek rendesen imádkoznak a szerzetesekért, a kövek vörösleni kezdenek, de ha elmulasztják az imádságot, a kövek elszíntelenednek. 

A templom ezt követően nem volt használatban, majd 2002-ben újították fel. A leölt szerzetesek koponyái ma is láthatóak a harangtoronyban.

Az út mellett parkolt le a busz, innen egy széles erdei úton kellett a kolostorhoz menni. Kb. 5-600 méter könnyű kis séta volt csak, és az erdő tényleg gyönyörű volt. Engem egyértelműen a Gaja-völgyre emlékeztett az út, azzal a különbséggel, hogy itt azért ment egy-két személyautó is. 

Végül megláttuk a kolostort, ami tényleg nagyon helyes volt. Érdekessége a különálló harangtorony, amiben valóban ott voltak a koponyák. Egy velünk utazó tanár szerint a csontok forrásából valóban úgy tűnt, hogy a szerzetesek elég fiatalok voltak halálukkor. A patakban pedig tényleg látszódott pár vörös kő, mondjuk nyilván nem azért, mert olyan bőszen imádkoztam.

A kolostor után ismét visszaültünk a buszra, és ezúttal tényleg iszonyatosan sokat mentünk, mire megláttuk a tengert. Ha akartuk volna, megállhattunk volna Kutaisziben is, de őszintén szólva nekem ez a város annyira nem tetszett (a többi grúz csodához képest, legalább is), meg mindenki nagyon várta már a tengerillatot, így mi célirányosan mentünk egészen a fekete homokos strandig, ami Ureki-ben van. Az itt lévő homokos parton valóban sötét színű a homok, ráadásul mágneses is (kipróbáltuk, tényleg), aminek többen gyógyhatást tulajdonítanak. Azt nem tudom, hogy egészséges-e, mindenesetre a vizes testre ragadt fekete homok elég röhejesen néz ki.

Mi végül este 7-8 körül értünk Batumiba, miközben a többiek még nagyban utaztak a hágón át. Most pedig jöjjön az ő beszámolójuk, anyukám tollából.

A Goderdzi hágó (Akhaltsikheből Batumiba „toronyiránt”, avagy ne higgyétek el, hogy az út járhatatlan)

Az indulást ½ 12-re terveztük, hogy mindenkinek legyen ideje -a kastély túra után- 2 napi hidegélelemmel, vízzel, miegymással felkészülni a 6 órás útra. Az indulás mindjárt a startban megbicsaklott, mert a sofőreink rögtön előszedték a butykosokat, hogy nem létező félelmeinket idejekorán elűzzük.

Már az út elején látszott, hogy nem mindennapi látványban lesz részünk, hiszen azok a hegyek, amiken át kellett kelnünk igen magasaknak látszottak.

Normál aszfaltos úton haladtunk egészen a zarzmai elágazóig, ahol megnéztük a Zarzmai kolostort. A csoport jó része nem értette minek kellene még egy templomot megnézni, de természetesen ez az n+1. kolostor is elvarázsolt mindenkit, hihetetlen freskóival, a remek kilátással, barátságos szerzeteseivel, a méhkaptárokkal, a teknősökkel, az aranyhalakkal és különleges kaktusz ültetvényével. 

A kolostort akkor alapították, amikor a legenda szerint egy szikla megnyílt, és a kiömlő víz elöntötte majdnem az egész falut (Zarzma kb. annyit tesz, hogy "az emberek nagyon megijedtek"). A szikla helyén építették meg a templomot, amely viszont nem maradt meg. A mostani kolostor kb. a XIV. században épült.

Az út egyre rosszabb minőségű, de annál látványosabb lett, s ahogy haladtunk egyre több helyen kellett megállni egy-egy kattintásra. Minden egyes megállónál előkerültek az üvegek is, így egy fotószünet általában koccintásokba torkollott. Nagy dugók nem voltak, nagy néha jött szembe egy-két terepjáró, de egyszer elhagytunk egy marsrutkát is, az utasok épp gyalogoltak az igen meredek emelkedőn, a mikrobusz pedig a rengeteg csomaggal küzdött a terepviszonyokkal.

Az egyik vízmosásnál utolért bennünket egy iráni család, akik két pohár csacsa között mindenképp megakartak győzni bennünket egy jövő évi iráni utazásról, mert bár Grúzia nekik is nagyon tetszett, de Iránhoz (szerintük) semmi sem fogható.

Ahogy haladtunk egyre feljebb a táj egyre vadabb lett, a felhők egyre közelebb voltak, és amikor elértük a hágó legmagasabb pontját már a felhőkben jártunk. Természetesen itt muszáj volt megállni, mert egyrészt fotózkodni kellett az elég ronda magasságjelnél, meg az is kiderült, hogy a kétnapi hideg élelem rég elfogyott és muszáj lenne feltölteni a készleteket. Legnagyobb megdöbbenésükre két bolt (az egyik bolt-étterem-posta combó) is volt és a helyiek legnagyobb örömére mindegyiket meglátogattuk.

A hangzatos nevű Restaurant Edelweisben a négy nyelven (orosz, német, angol és grúz) beszélő tulajdonos egy személyben volt pincér, pénztáros, idegenvezető, postamester és időjós. Csak benéztünk, de a három müncheni motoros olyan jóízűen ette a szoljankát, hogy rögtön mindenki éhes lett. Ugyan a szoljanka már csak korlátozottan volt elérhető, de a konyhában (ami egy leginkább zuhanyfüggönyre emlékeztető valamivel volt elválasztva) rotyogott valami isteni illatú pörköltszerűség. Lehetett kóstolni és rendelni, ami persze meg is történt, így aztán az 5 perces szelfizés helyett közel egyórás ebédelés lett.

Persze közben összegyűlt a falu apraja-nagyja, mindenkinek el kellett mesélni honnan jöttünk, kik vagyunk, a német motorosokat rá kellett beszélni, hogy Racha-t ki ne hagyják, még a „szupermarket” kínálatát is fel kellett mérni és végül hatalmas csúszással végre újra dzsippbe szálltunk.

Ahogy elindultunk lefelé észrevehetően megváltozott az infrastruktúra. Eddig csak nagyon egyszerű faházikókat láttunk az út mellett, most pedig többszintes vadonatúj épületeket és további építkezéseket vettünk észre. A Goderdzi síparadicsomhoz értünk, aminek fejlesztésében igen nagy reményekkel vágott bele Grúzia. Sofőreink szerint –bár télen ez az út járhatatlan- azt valahogy mindig megoldják, hogy a síelők biztonsággal ide jussanak. A pályák (még most is látszik) nagyon változatosak és rendkívül hosszúak, kísérőink szerint októbertől –április végéig hóbiztosak. Épülnek a felvonók és egyéb kiszolgáló létesítmények.

A táj amúgy továbbra is csodaszép, mintha valami mesevilágban járnánk.  Lényegesen „gazdagabb” és népesebb falvak követték egymást. Egyik helyen minaretek, a szomszédban ortodox templomok voltak. Ahogy bárhol az országban, ezen a helyen sincs nyoma, semmilyen vallási vagy nemzetiségi ellentétnek.  Hamarosan Khuloba értünk, ami láthatóan egy komoly központi hely, nagy piaccal, boltokkal, éttermekkel, patyolat tiszta nyilvános WC-vel és egy igen autentikus libegővel.

A libegő „marsrutkaként” üzemel, ui. a szemközti dombon levő falut köti össze Khuloval (mivel a völgyben egy igen sebes sodrású folyó van és híd hiányában, csak igen nagy kerülővel lehet „közúton” oda eljutni. A libegő viszont mind méterben, mind időben lerövidíti az utat, így a helyiek előszeretettel használják. A 10 fős kabin 20 lariért viszi át a delikvenseket (azaz, ha 10-en vannak, akkor 2 lari/fő) Ha valakinek nagyon sietős egyedül is kifizetheti a vételárat. A 3 várakozó helyi lány nagyon örült az érkező magyar csoportnak, így a kabin azonnal indulhatott. Az út amellett, hogy gyönyörű, elég izgalmas is volt, mert a kabin nyögésekkel és elég nagy himbálózásokkal tette meg a kb. fél órás utat. Ismét bő egy óra lett az ötperces pihenőből, így ideje volt indulni, mert már bőven elmúlt 6 óra.

A táj ugyan némiképp szelídült, de még mindig fantasztikusan szép volt, viszont a forgalom egyre nagyobb volt és mindenki egyre jobban elfáradt és ugyan elfogyott a két napi hideg élelem, a hágón újratöltött készlet is, lassan mindenki ismét megéhezett. Az út mellett egyre több étterem volt, az egyik mellett „lassítottunk” is, de „kívülről” ez többeknek nem tetszett (pedig már tudhattuk volna, hogy pont az ilyen helyeken éljük át a legnagyobb meglepetéseket), mindegy tovább mentünk és már csak 1 hely volt hátra a Makhunseti vízesés és a híres Makhunseti híd. A csoport eléggé rezignáltan kattogtatta a fényképezőgépet, mert a turistaáradat elég sokat rontott a látványon.

Innen már tényleg csak lépésben tudtuk haladni. Hiába volt már majdnem este 8 óra, hatalmas kocsisorok, útépítések, tehenek nehezítették a tovább jutást. Majdnem 9 óra volt mire Batumiba értünk és megtaláltuk a szállodánkat.