Ahogy azt az előző bejegyzésemben említettem, Vardziából a posztszovjet Akhaltsikhe -be tartottunk, mert itt éjszakáztunk, és meg akartuk nézni a Rabati erődöt, mielőtt elindulunk a tengerre. 

A városnak nagyjából 17 000 lakosa van, és békében élnek itt grúzok, törökök és örmények egymás mellett: elég közel van mindkét határ, a helyieknek pedig általában kiterjedt rokonsága van "odaát". A szállásadóink is örmény-grúz vegyes családban éltek, és elmondásuk szerint ebből soha semmilyen problémájuk nem volt. A város ennek megfelelően vegyes kultúrájú, amit a felújított erőd esetében jól tetten lehetett érni.

Az erőd amúgy a városka legfontosabb nevezetessége, gyakorlatilag Akhaltsikhe fölé magasodik, és uralja az egész óvárost (ami amúgy nem túl nagy). A lenti képen a szállásunk udvaráról fotóztuk: mi igazán közel voltunk hozzá, de igazából sehonnan sem kell sokat (inkább csak magasra) gyalogolni. 

Az erőd mellett Akhaltsikhe másik nevezetessége a régió archeológiai múzeuma, de ez is az erődben van.

A Rabati erőd (rabati arab szó, jelentése: megerősített hely) története a 12. századra nyúlik vissza: ekkor építették, a Fekete-tengeri selyem út védelmére. A századok során rengeteg ostrom, harc és csata színtere volt, többször cserélt gazdát, így a különböző kultúrák nyomot hagytak az erőd építészeti stílusában. 

Az erődítményt a Djakeli hercegi család kezdte építeni az 1100-as években, majd közel 300 évig Rabati központtal uralták a régiót. 1393-ban az erődöt Timur lenk csapatai rombolták le, majd 100 évvel később újjáépítették, de csak azért, hogy egy másik mongol kán 1486-ban újra lerombolhassa. Ugyanakkor az erőd stratégiailag elég fontos helyen volt ahhoz, hogy érdemes legyen újjáépíteni, ami ismét megtörtént, így a török (ottomán) hódításokkor 1578-ban újra eleshetett. Viszont a törökök most már tényleg rendesen kipofozták, és egészen az Orosz Birodalom 1800-as évek eleji megjelenéséig használták. Érdekesség viszont, hogy bár az oroszok sokáig próbálták elfoglalni Rabatit, erre csak 1828-ban, az orosz-grúz egyesített hadseregnek volt lehetősége. A törökök viszont ragaszkodtak a várhoz, ezért többször is vissza akarták szerezni, ez viszont végül nem sikerült nekik. Majd a török-orosz háborút lezáró békekötés után az erőd elvesztette jelentőségét, és megindult az állagromlása. A szovjet időkben az erőd nagyon lepusztult, és a nem túl jó orosz-török viszony miatt a régió sem volt túl népszerű célpont a turisták körében.

A szovjet bukás után a régió megpróbálta újra feleleveníteni a Rabati fontosságát, és az erődöt végül 2012-ben rohadtul kipofozták, ugyanakkor semmilyen tekintetben nem törekedtek arra, hogy az eredeti, történelmi arculatát megőrizzék: gyakorlatilag teljes generálról volt szó, egyáltalán nem derül ki, hogy hol végződik a régi, és kezdődik az új. Sokkal inkább egy mesevárnak tűnik a hely, ahol csodálatos esküvői fotókat lehet lőni. Az én ízlésemnek meglehetősen giccsesre sikerült, én szeméy szerint jobban csípem a tapintható történelmet a "mű-emlék"-nél, de ez van. A csoportba sokan voltak, akiknek viszont nagyon bejött a tűpontosra nyírt bokor-labirintusok, a hófehérre meszelt falak és a tényleg nagy rend és tisztaság. 

Az erődnek három fontos része van: az ingyenesen látogatható alsó rész (itt találhatóak a kávézók és a szuvenírárusok), a kertek, amiért kell fizetni (ha jól emlékszem, 7 lari volt a jegy), és a régészeti kiállítás, amit mindenképpen ajánlok, mert ez baromi érdekes volt, és csak +2 lariba kerül.

A Rabatihoz egy hosszú lépcsősoron keresztül jutunk el, igazából nem lehet elrontani, csak felfelé kell menni. Amint mondtam, az alsó szintre ingyen lehet bemenni, de rögtön a bejáratnál van a jegyárusítás, és ha itt nem veszed meg a felső szintre a jegyet, akkor majd elég sokat kell visszagyalogolni, ha mégis szeretnél bemenni. Ez a szint olyan óváros-féleségként szolgál, kávézók, éttermek, puccos hotel, és nyári színpad kapott itt helyet.

Újabb meredek lépcsősor vezet a felső kertekbe, ahol már kérték a jegyet. Emögött igazi arab mesevilág tárult a szemünk elé: gyönyörűen rendben tartott kertek, szökőkutak, dzsámi, rózsakert, és így tovább. Számomra elég szürreális volt az egész, de Sári élvezte, hogy szaladgálhat a bokor-labirintusok közt.

Igazából engem az archeológiai tárlat érdekelt a legjobban, de mivel a nyitásra még várni kellett, ezért felmásztunk Sárival az erőd legmagasabb tornyába, ahol pompás kilátás nyílt az erőd alsóbb részeire, és a városra.

Végül csak megnyitott a múzeum is. A jegyértékesítő lány szerint a környéken talált régészeti emlékeket gyűjtötték itt egybe, és őszintén megmondom, egészen elképesztő tárlat volt. A kiállítás egyrészt meglehetősen nagy, és nagyon gazdag a gyűjtemény, egészen az ie. 4. évezredtől láthatóak leletek! Szerintem 2-3 órát simán el lehetett volna nézegelődni itt, ha lett volna ennyi időnk. A tárgyak mellett angolul is ki volt írva minden, innen tudtam meg, hogy a legtöbb emléket "by chance", vagyis véletlenül találták. Vagyis, ha Grúziába jöttök, nézzetek a lábatok elé, mert elég sok érdekességbe lehet belebotlani. Sári olyan lelkes volt, hogy most éppen régész akar lenni, már el is kezdett nyúzni minket egy fémdetektorért...

Sajnos nem tudtam órákig a régiségek közt tévelyegni, mert hamarosan indultunk Batumiba, a tengerpartra. Itt amúgy kettévált a csapat: a bevállalósabbak dzsipekkel mentek a Goderdzi hágón keresztül, mi, kényelmesebbek pedig busszal a főúton. Ez utóbbi baromi unalmas volt, de mindkét útról lesz beszámoló a következő posztban.  

Grúzia másik híres sziklavárosa Vardziában van. Ez sokkal nagyobb, és jobban kiépített, mint Uplistsikhe, cserébe elég messze van mindentől: a grúz-török-örmény határ közelében. Viszont ha már idáig eljössz, akkor nemcsak a sziklaváros, hanem egy női kolostor, és a legkirályabb grúz gyógyfürdő élményét is megtapasztalhatod.

Mi 2018-ban Borjomiból utaztunk ide. A szállásunk aznap Akhalitske-ben volt, ami egy igazi szocreál város többségében örmény lakossággal, de erről majd egy következő bejegyzésben írok. 

Borjomiból reggel indultunk, és kb. 2 órás út alatt értük el Vardziát. A út végig a Kura-folyó völgyében megy, és a táj egészen különleges: a csipkézett sziklák és a szinte szemsértően kopár táj, és az embert próbáló hőség miatt egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha az egyik hegy mögül egyszercsak felrepül Daenerys Targaryen Dogon sárkánya hátán.

Nemsokára megállt a busz egy parkolóban, és megláttuk a Vardziai barlangvárost és kolostorrendszert. Érdekesség, hogy a mai napig élnek itt szerzetesek, persze, az ő szállásukra nem lehetett bemenni.

Vardzia története a 12. századig nyúlik vissza, ekkor kezdték építeni a sziklafalba vájt barlangokat III. György grúz király utasítására. Ő volt a híres Tamara apja, akinek uralkodása alatt fejezték be a rendszert. Eredetileg kb. 50 000 ember elszállásolására alkalmas lakásokat folyosók, alagutak, járatok kötötték össze, és természetesen elsősorban védelmi célokat szolgált. 

A legenda szerint Vardzia neve onnan ered, hogy egyszer Tamara királynő és a nagybátyja vadászni mentek, de Tamara eltévedt a járatokban. Nagybátyja folyamatosan hívogatta, amire Tamara azt felelte, hogy "Itt vagyok!", ami grúzul kb. annyit tesz: Vardzia. 

Autóval, vagy busszal nem lehet felmenni a bejáratig, hanem a folyó parton kell leparkolni. Itt hangulatos éttermek, kávézók is vannak, illetve itt lehet megvenni a jegyet, és el lehet dönteni, hogy dzsippel, vagy gyalog akarunk-e felmenni. Ez utóbbit javaslom, 1 lari volt a buszjegy, de a 40 fokban, árnyékmentes úton egyáltalán nem lett volna nagy élvezet felmenni a barlangokig. Még a dzsiptől is volt eleget gyalogolni, szóval a túraélmény sem feltétlenül marad el, akármilyen megoldást is választ az ember. Egyébként célszerű délelőtt érkezni Vardziába, mert utána tényleg elképesztő meleg tud lenni a déli fekvésű hegyen, illetve a hatalmas tömeg (elsősorban a környező országok népes családjaira kell gondolni) le tud venni a látogatás élményéből. 

Ezen a képen látszik, hogy meddig hozott fel a busz (szürke dzsip), és hogy kb hol van a parkoló (híd a folyó felett). A kép amúgy nagyjából ott készült, ahol elkezdődnek az érdekes látnivalók:

Az Uplistsikhei barlangvároshoz hasonlóan itt is rengeteget lehet bolyongani az barlangokban, és járatokban, de az út azért elég jól vezetett, akkor is, ha nem kérsz audio guide-ot.

Sajnos a rekkenő hőség miatt mi a kinti részeket annyira nem tudtuk élvezni (olyan meleg volt, hogy a vas korlátot egyáltalán nem lehetett megfogni), de szerencsére elég sok kút volt, ahol fel lehetett tölteni a vizes kulacsokat, és a rengeteg barlangjáratban kellemes hőmérséklet uralkodott, így igyekeztünk inkább belül meghúzni magunkat. Az egyik ilyen hosszabb járatban található az Elszenderülés temploma, ami tényleg nagyon érdekes volt, illetve nem messze tőle a barlangi forrás, ami a vizet biztosította a menedéket keresőknek. Egy műanyag kannában volt is belőle, meg lehetett kóstolni: szerintem nagyon finom volt. 

A rengeteg lépcső, alacsony belmagasság miatti törpejárás rendesen megviselte a térdemet, és kb. a mászkálás felénél elkezdett kattogni. Így a második etapban "egylábaztam", vagyis a rengeteg lépcsőn (ami a parkolóhoz vitt vissza) végig csak az egyik lábamat használva mentem lefelé. Amikor leértünk, annyira remegett a combom, hogy azt hittem, egy centit se tudok tovább menni.

A parkolóban lévő étterem egyikében megebédeltünk, majd ezt követően célba vettük a legkirályabb gyógyfürdőt, ahol valaha is voltam (pedig voltam már egypárban...). Előtte még meglátogattunk egy női kolostort, mert Erzsi, a nagynéném templommániás. Itt lehetőségünk volt az egyik apácával (vagy hogy hívják őket) beszélgetni, aki megnyugtatta Sárit, hogy ők is ünnepelnek születésnapot, és ajándékokat is készítenek egymásnak, persze, nem Luis Vutton táskamásolatokat adnak az ünnepeltnek, hanem imakönyvet, ikonokat, stb.

És akkor a fürdő. Mint mondtam, elég sok wellness-ben jártam már életemben, ráadásul kis hazánk termálvíz-nagyhatalom, az összes puccos és kevésbé menő gyógyfürdőt végigjártuk már. De ez... nos, ilyenben soha nem voltam még, az tuti. 

Eleve nem akárki talál ide mehet ebbe a fürdőbe. Mi úgy kaptunk lehetőséget, hogy amíg mi Vardzia barlangjaiban bóklásztunk, Anyu megismerkedett a lenti étterem tulajával, és elmondta, hogy mennénk a fürdőbe. Ő felhívta a fürdőmestert, aki megígérte, hogy beenged minket.

A női kolostort elhagyva a busz megállt valami csőtörés mellett... legalább is úgy nézett ki, mintha az lenne. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy az emberek álltak a spriccelő vízben és csapatták magukat. Sajnos erről nem készült kép, de itt tudjátok megnézni, hogy miről is volt szó igazából. Na, de még nem ez volt a fürdő, csak a parkolója. A fürdő területe úgy nézett ki, mint Borsodban egy elhagyatott TSZ csirkefarm, és az volt a fürdő épülete, amire 3 nyelven kiírták, hogy "Swimming pool".

Életemben nem láttam még ilyen uszodát, pedig azért a Balkánra is sokat járok. Már kintről éreztem, hogy ez király lesz, de amikor beléptem, tudtam, hogy ez nagyon menő. A fürdőmester kint parkolt egy Ladában, valami félig rozsdás tartály árnyékában, és azt mondta, menjünk csak nyugodtan, majd utólag kell fizetni az 5 lari / fő belépőt. Ezért amúgy csak mi voltunk a fürdőben, ugyanis azt a két pasit, aki az érkezésünkig használta, a fürdőmester kiparancsolta a vízből, mert hát itt vannak az illusztris vendégek (mint Bástya elvtárs, vagy mi). 

Szóval belül még jobb volt, mint kint. A kb. 40-50 nm-es medencetérben úgy 10 féle csempe borította a területet, a 60 évestől a modernig, gondolom, ami épp jutott. A beton medencébe pedig egy rozoga, és mindenféle ásványi kirakódásokkal borított vas lépcsőn lehetett bemenni. Öltöző volt. Egy 5 deszkával elkerített, de csak 3 oldalon zárt fülke a medencetér egyik sarkában, és ha átöltöztél, a ruhádat a szögekből készített fogasra tudtad akasztani.

Én voltam az első, aki megpróbált bemenni a vas lépcsőn: de ahogy a vízhez ért a lábam, kicsúszott a számon egy nem túl nőies káromkodás. A víz ugyanis olyan forró volt, hogy azt hittem, leégeti a bőrömet. A helyi pasik a medence széléről néztek minket, és röhögtek, én meg további káromkodások közt nagy nehezen beleeresztettem magam a vízbe. Amint a szívemig ért a forróság, úgy éreztem, megfulladok, de a többiek keményebbek voltak és rendesen belementek. Én végül kiegyeztem a derékig megmártózásban, meg párszor megmostam az arcomat, mert azt hallottam, hogy ettől a víztől nagyon szép leszek. Hát... újabb legenda, ugye.

Sári ebbe a vízbe nem mehetett, de a kinti csőtörés-féle tus alá beengedtem és én is kipróbáltam. Ez azért nem volt olyan forró, de azért rendes ereje volt a víznek. Konkrétan Sári elé kellett állnom, hogy a vízsugár ne lökje el. Ez nagyon vicces volt, azt hiszem, nem is kéne más élményelem egyetlen spa-ba sem.

A fürdő után elindultunk a szállásunk felé Akhalitske-be, de út közben megálltunk a Khertvisi erődnél, hogy ki tudjuk próbálni az egyik Kura-folyó felett átívelő függőhidat. Az erőd egyike Grúzia legrégebbi erődítményeinek, a vár helyén lévő legkorábbi építmény a Kr. e. II. században emelték, a templomot az i.sz. I. században alapították, míg a vár falait a XIV. században bővítették. Sajnos arra nem volt időnk, hogy felmenjünk a várba, de legközelebb nem hagynám ki.

 A függőhíd egyébként nekem elég para volt. Érezhetően nagyon mozgott, és az oldalán lévő biztosító háló csak a folyó közepénél volt annyira magas, hogy mondjuk Sári ne tudjon kiesni felette, de a parthoz közelebb, ahol azért a folyó ettől még erős sodrású volt, kb. derékig ért, vagy el volt szakadozva... egyszóval nem tűnt túl biztonságosnak. Mindenesetre az ilyen függőhidak napi használatban vannak errefelé, egy alkalommal láttam, ahogy egy autó hajt át egy -ennél azért picit szélesebb- függőhídon. 

Szürkületben értünk Akhalitskhebe, a szállásunkra. A város sem első, sem második blikkre nem volt nagy szám, az itt lévő rettenetesen felújított híres erődöt másnap terveztük megnézni. Ugyanakkor újabb pozitív élménnyel gazdagodtam a grúz emberek kedvességét illetően: kérdeztem a panzió tulajdonosát, hogy hol tudnék pénzt váltani, mire rögtön hívta a fiát, és mondta, hogy akkor majd ő elvisz. Jött is a fiú, beültünk az ő kocsijába, elvitt kb. 2 kilométerre a pénzváltóhoz (ahova tuti nem megyek be, ha egyedül vagyok: egy lepukkant épület egyik pincelejáratában volt berendezve a pénzváltó, előtte egy táblára krétával kiírva a napi árfolyam), majd vissza, és közben végig mesélt. Kérdeztem, mivel tartozom, de nem értette a kérdést, mondom neki, benzin, vagy valami, de röhögött, hogy ugyan már, épp nem volt semmi dolga úgysem.

Asszem, a Balatonon már nincs ilyen.

Grúziában alapvetően két híres sziklaváros van, és mindenképpen javasolnám, hogy legalább az egyikbe menj el. Az első most bemutatásra kerülő desztináció Uplistskhe, ami Goritól kb. 10 km-re található, és igazán pozitív élmény a szerintem lehangoló Sztálin múzeum után. 

(A másik sziklaváros Vardzia, ami viszont elég messze van innen is, és Borjomi-tól is, ahonnan mi mentünk át, viszont az a nagyobb, jobban kiépített, és a környéke is szebb. De erről majd a következő bejegyzésben).

A város egyébként Kutaiszi és Tbiliszi között van félúton, nagyjából egy 2-3 órás programot kínál, így akár a reptérről /-re jövet-menet útba ejthető.

A régészek szerint Uplistskhe egyike Grúzia legősibb településeinek, már az Ibériai Királyság időszakában létezett, amelyben központi szerepet töltött be. Mindig is védelmi célokat szolgált: mivel a Kura folyó völgye fontos kereskedelmi, és háborús útvonal volt, ezért veszély esetén a lakosság a sziklába vájt barlanglakásokba menekült. Vardzia-nak -ami szintén a Kura mentén van- ugyanez volt a célja, és a folyóvölgy mellett utazva végig lehet látni hasonló, nem feltárt, vagy nem kiépített barlangrendszereket. 

Bár a kereszténység elterjedésével, és a központ Mchetába való helyezésével Uplistskhe elvesztette állandó jelentőségét, védelmi okokból mégis fontos maradt. 

A sziklaváros három részre osztható, alsó-, középső- és felső rész, összesen mintegy 8 hektárnyi területen fekszik el. A középső rész a legnagyobb, és lépcsők, átjárók, alagutak kötik össze a felső és alsó területekkel. Sajnos egy korábbi földrengésben a város nagy része megsemmisült, de ami megmaradt, még így is impozáns látványt nyújt. A legtöbb barlangnál tábla jelzi, hogy milyen célokat szolgált, ill. található itt egy ortodox templom is, amelynek alapjait a 9-10. században tették le.

A sziklaváros látogatható részét egy modern bejáraton keresztül érjük el. A parkolóban mindenféle árusok kínálnak bortól kezdve gyümölcskoktélon át csurcselláig mindent, bent pedig egy elég tűrhető kávézó és kis étterem is van, ha jól emlékszem, nem volt olyan nagyon drága. Innen a kijelölt útvonalat követve rövid gyaloglás és lépcsőzés után fel is lehet érni a barlangok látogatható részéhez. Az első benyomás impozáns volt (igaz, akkor még nem voltam Vardziában).

A valamikori városba felérve két dolog volt megdöbbentő a nyilvánvalón túl: rohadt nagy szél fújt, de így legalább el lehetett viselni az amúgy hatalmas hőséget, és hogy egyfolytába a lábunk elé kellett nézni, mert mindenfelé gödrök, mélyedések, kutacskák voltak a sziklába vájba. Az egyik esetben majdnem ráléptem egy kutyára, aki az egyik ilyen nyílásban hűsölt.

A hely egyébként ideális bóklászásra, pont arra gondoltam, hogy Sári (aki 2017-ben nem volt velünk) mennyire élvezné ezt a helyet, és épp itt fogalmazódott meg bennem először, hogy talán őt is el kellene hozni legközelebb. Hát, így is lett, ugye, és Sári valóban élvezte (igaz, nem Uplistskhe-t, hanem Vardzia-t, de ez majd a következő sztori lesz).

Szóval mindenhol egy kis terem, kis rés a falos, kis járat, amiket keresztül-kasul fel lehet fedezni. Az egész elég nagy, de ha jól rémlik, nem volt olyan túl szigorúan vett kijelölt útvonal, és oda mászhattunk fel, ahova tudtunk.

Én felmásztam a hegy legtetejére is, itt lehetett igazán érezni, hogy mennyire hasznos volt Uplistskhe védelmi szempontból. Gyakorlatilag az egész folyóvölgy simán belátható, míg onnan lentről esélytelen lehetett az ittenieket támadni.

Visszafelé ittam egy finom kávét a bejáratnál. Innen már Kutaiszibe mentünk tovább, ami számomra az út végét jelentette, de ez szintén egy másik történet - és addig még sok érdekesség van vissza.

Megint ugrálnom kell a különböző idődimenziók közt. 2018-ban éppen Borjomiban hagytam magunkat, és ezzel le is zártuk a kaukázusi etapunkat, 2017-ben viszont még mindig Kazbegiben időznénk, és hát onnan is el kellene egyszer már jönni... Emellett úgy gondolom, a sok természeti csoda helyett adhatnánk már valamit a kultúrának és a történelemnek is, most ilyen témák jönnek.

Tehát most képzeletben visszaugrok egy évet, Levanhoz és a grúz hadiúthoz, amin természetesen vissza is kellett jönnünk, legalább is egy darabig. Ugyanis Kutaiszi felé vettük az irányt, tekintve, hogy nekem hamarosan véget ért az első grúz kaland. Na de addig is, megálltunk még itt-ott, elsőként például mindjárt Goriban, ebben az amúgy tökéletesen jelentéktelennek tűnő kisvárosban, Tbiliszitől mintegy 70 km-re Kutaiszi felé. 

Gori leginkább arról nevezetes, hogy itt született Joszif Dzsugasvili, vagy ismertebb nevén Joszif Visszarionovics Sztálin, és itt található a világ egyetlen Sztálin múzeuma. Emellett a város amúgy elég régi, kb. ezer éve alapította Dávid, az építő, és van itt egy vár, ami már a 7. században is állt. Ezt mondjuk nem néztük meg, de elég sok taxi és marshutka kínál ide utakat a Sztálin múzeumnál. Gori egyébként nagyon közel van Dél-Oszétiához, ezért (vagy nem csak ezért?) a 2008-as grúz-orosz harcok során hevesen bombázták, ami a város épületeinek nagy részében kárt okozott. Ez szerintem nem nagyon látszott a városon, legalább is ha összevetem a balkáni tapasztalataimmal, ott sokkal kivehetőbbek a háború nyomai.  Újabb kevésbé ismert érdekesség Goriról pedig az, hogy az egyik testvérvárosa egyébként az ausztriai Braunau, ami pedig Hitler szülővárosa.

Nagyon vártam a Sztálin múzeumot, mert rendkívüli módon érdekelt, hogy hogyan tud a grúz nép szembenézni a minden bizonnyal legismertebb szülöttének rémtetteivel (mindamellett, hogy pl. a második világháborús szovjet sikereit elismerik). Nagyon fel is készültem a Generalisszimusz életéből, amely tudásomhoz elég sok dokumentummal szolgált a múzeum gyűjteménye - ugyanakkor összességében egy baromi nagy csalódás volt az egész kiállítás.

 Sztálin Joszif Visszarionovich Dzsugashvili néven született 1878-ban Goriban. A születési dátumát később 1881-re változtatta, azért, hogy a cári rendőrséget összezavarja. A nevét a 30-as években változtatta Sztálinra, ami ugye acélosat jelent. Egyes történészek szerint ehhez köze van a régi grúz djuga szónak, ami a "Djugashvili"-ben is megtalálható, és szintén acélt jelent. Apja egy iszákos, agresszív cipész volt, anyja egy mélyen vallásos, írástudatlan asszony, aki 16 évesen ment hozzá a férjéhez. Sztálin három testvére még fiatalon meghalt, és a Szoszónak becézett majdani diktátor volt az egyetlen, aki megélte a felnőttkort. Anyja ennek megfelelően nagyon babusgatta egyetlen gyermekét, és amikor apja egyik kocsmai balhéjuk után Tbiliszibe kellett menniük, anyja azt is kiharcolta, hogy az amúgy nagyon tehetséges, de szegény gyereke iskolába járhasson. 

Apuci hamarosan kikerült a képből, innentől anyja mosásból tartotta el kettejüket. Joszif nagyon jól tanult, rengeteget olvasott, és tanárai meggyőzték az anyját, hogy írassa be a fiút a papi szemináriumba. Itt ismerkedett meg a marxista ideológiával, Marx, Engels és Lenin korai műveivel, és hamarosan a Tbiliszi ortodox szeminárium marxista diákkörét vezette. 1899-ben eltanácsolták a papi szemináriumból a marxizmus tanainak terjesztéséért, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem futotta többet a tanulásra, ill. simán csak ki is bukhatott - nyilván a történészek nem találtak megfelelő bizonyítékot egyik állításra sem. 

Ezt követően gyorsan a grúziai illegális kommunista mozgalom oszlopos tagja lett, több tüntetésen részt vett, és a letartóztatások után egyre kiterjettebb hálózathoz tartozott, és ismertebb lett. Ekkor ismerkedett meg egyik szállásadója húgával, Jekatyerinával, akivel Sztálin hamarosan, egyházi szertartás szerint egybekelt. 1907-ben született meg Jakov nevű fiúk, de a feleség nemsokára tífuszban meghalt. Jakovot az apja Jekatyerina családjára bízta, és nem sokat törődött vele, a nevét sem vehette fel. (A háború alatt Jakov tartalékos tüzértisztként szolgált, azonban 1941 júliusában német fogságba esett. Miután a németek rájöttek, hogy kiről is van szó, felajánlották a fogolycserét Sztálinnak Paulus tábornokért cserébe, de Sztálin nem válaszolt a németek ajánlatára. Állítólag azt mondta, hogy „Nem fogok odaadni egy marsallt egy hadnagyért.” Jakov a sachsenhauseni munkatáborban halt meg, egyesek szerint két évvel fogságba esése után, mások szerint nem sokkal a háború vége előtt.)

A grúz illegális tevékenység hamarosan meghozta a gyümölcsét egy szibériai száműzetés formájában, ami olyan hírnevet szerzett neki a Pártban, hogy KB tag lett, és így kapcsolatba került Leninnel is. A száműzetést úgy kell elképzelni, hogy valakinek azt mondják, hogy mostantól Csajágóröcsögén kell laknod, eredj, keress magadnak szállást, munkát, miegymást. Sztálin is így tett, volt jópár szeretője is, akiknél állítólag hagyott is pár gyereket, de Szibéria mégsem lehetett az életcélja, és elég sokszor visszaszökött Moszkvába is. Pl. 1917-ben is épp egy szibériai "utazásról" tért vissza, amikor -hoppácsak- kitört a forradalom. Állítólag Sztálin egyáltalán nem is vett részt a dologban, mert nem is nagyon tudott róla, persze, utólag nyilván minden fontos fotóra odaphotoshopolták. Mindenesetre mivel KB tag volt, így a kialakuló szovjet államban egyre nagyobb befolyást tudott szerezni magának. Köztudott, hogy Lenin érezte, hogy Sztálin gáz lesz, de meghalt, mielőtt tehetett volna valamit ez ügyben. Ugye elég nehéz megmondani, hogy melyik igazság a valódi: a szovjet "sorosgyörgy" Trockijé, akit nem sokkal később egy jégcsákánnyal csaptak fejbe, vagy a nyíltan paranoid Sztáliné, akitől annyira féltek az emberei, hogy halála előtt a saját vizeletében feküdve hagyták egy napig, mielőtt valaki be mert volna menni hozzá.

No, de erre az örömteli eseményre még sokat kellett várni, Sztálin még csak most nősült újra, és vette el a nála 22 évvel fiatalabb Nagyezsda Allilujeva-t. Házasságukból két gyerek született: Vaszilij, és Szvetlana. Az asszony elég lobbanékony, a világra igencsak nyitott természetű volt, jó barátságot ápolt pl. Hruscsovval is, és állítólag amikor tudomást szerzett férje rémtetteiről, öngyilkos lett. Legalább is a hivatalos iratok szerint.  

Sztálinnál már felesége halála előtt is kezdett elgurulni a gyógyszer, elég csak a nagy ukrán éhínségre, vagy a tisztogatásokra gondolni, de paranoiája ezután kezdett igazán elhatalmasodni. Tízezerével írta alá a halálos ítéleteket, a kivégzettek számát több millió főre becsülik. Sztálin kedvenc hóhéra Vaszilij Blokhin volt. Jellemző a korra, hogy Blokhin tartja a világtörténelem legtöbbet gyilkoló emberének rekordját: A kétes dicsőségét a becslések szerint saját kezűleg tarkón lőtt 20-30 ezer ember kivégzésével érte el. Sztálinhoz kapcsolják azt a mondást, amely jól leírja a tisztogatások körülményeit: „1 ember halála tragédia, 1 000 000 ember halála statisztika.”

Emellett hihetetlen mértékű személyi kultuszt épített ki maga köré: a legkülönbözőbb neveken hivatkoztak rá: A Népek Atyja, a Kommunizmus Nagy Építője, a Népek Nagy Tanítója, Az Emberi Boldogság Kertésze, a Generalisszimusz, a Lángeszű Vezér, stb. Festményeken, hatalmas szobrokon kellett dicsőíteni, mindenhol az ő képe függött. Dalokat, verseket írtak róla, felvonulásokon és gyűléseken ütemre tapsolva dicsőítették a nevét, a gyerekek nekik köszönték meg a boldog gyermekkort.

Ugyanakkor amikor Sztálin megítéléséről beszélünk, a rengeteg rémtett mellett nem mehetünk el a második világháború „Nagy Honvédő Háborújának” heroikus orosz harcai mellett. A kezdeti Molotov-Ribbentrop paktum után Németország 1941 június 22-n, hadüzenet nélkül támadta meg a Szovjetuniót, amely teljesen váratlanul érte Sztálint, hadserege - részben a tisztogatások következtében - felkészületlen volt. Sztálin összeomlott, napokig nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Hamarosan azonban magára talált, és ösztönösen jó stratégának bizonyult. Hatalmas szervezőmunkát végzett, a győzelem érdekében kérlelhetetlennek bizonyult. 

A szovjet győzelmek és a Szovjetunió részvétele a Németország elleni koalícióban megnövelte mind a Szovjetunió, mind Sztálin tekintélyét. Sztálin részt vett a szövetséges nagyhatalmak vezetőinek konferenciáin, amelyeket nagy tekintélyt szerzett személyes képességeivel is. Pedig a szovjet veszteségek minden képzeletet felülmúltak, sem addig, sem azóta nem volt akkora pusztítás egy háborús konfliktusban sem, mint akkor. 13 600 000 katona, és kb. 7 000 000 civil halt meg a háború miatt, de pl. Gorbacsov a 45. évfordulón több mint 26 000 000 emberről beszélt! Ez a szám több mint duplája a német és a szövetségesek veszteségeinek összesen! Jóllehet tízmilliók haltak meg miatta, 1945-ben és 1948-ban is Nobel békedíjra jelölték, leginkább a II. világháború lezárásában játszott szerepéért. Hasonló okokból 1939-ben és 1942-ben is az Év Embere lett az amerikai Time magazinnál.

A háború után Sztálin visszatért a terror és a tervgazdálkodás politikájához. A titkosrendőrség, az NKVD segítségével. Újabb tízezrek váltak a paranoiája áldozatává, és az antiszemitizmusa is erősödött: állítólag már írásba foglalta a zsidók deportálását, de mielőtt aláírhatta volna a parancsot, agyvérzést kapott. Mindez 1953-ban történt, és agyvérzése azért is lett végzetes, mert a személyi őrsége nem merte megzavarni. Ez pedig amiatt történhetett így, mert állítólag egy korábbi alkalommal tesztelni akarta őrségét és megparancsolta, hogy semmiképpen ne zavarják a lakosztályában. Az éjszaka közepén azonban üvölteni kezdett, mint akit éppen megtámadnak, mire az őrség természetesen azonnal berontott a lakosztályba. Sztálin a parancs megtagadásáért kivégeztette az egész osztagot! Ebből a leckéből okulva nem mert senki bemenni hozzá akkor sem, amikor 1953-ban agyvérzést kapott és 12 órán át nem adott magáról életjelet. Amikor végre be mertek menni a lakosztályába, a lebénult, 74 éves Sztálin már órák óta feküdt a padlón a vizeletében, orvosi segítség nélkül. Egy héttel később halt meg. 

Temetése elképzelhetetlen pompával zajlott. A moszkvai Vörös téren található Lenin-mauzóleumba helyezték bebalzsamozott holttestét, Lenin mellé. Halála után nyolc évvel azonban titokban, az éjszaka leple alatt kivették a mauzóleumból bebalzsamozott holttestét és a Kreml falánál a földbe temették az ország egykori korlátlan hatalmú urát. Jelenleg is ott van eltemetve, sírját egy őt ábrázoló mellszobor díszíti.

Ilyen előzmények után érthetően kíváncsi voltam a múzeumra, amit az állítólagos egykori szülőháza melletti, igazi korai szocreál épületben alakítottak ki. El tudjátok képzelni a hatalmas beltereket, a nagy, nehéz bársony függönyöket (lehetőleg fosbarna színben), a nyikorgó parkettát, és a bajszos teremőr néniket, akik csöndben, de szigorúan felügyelik, hogy senki arra méltatlan ne érintse az Emberi Boldogság Kertészének holmiját. 

A múzeumban jó lett volna vezetőt kérni, hogy valami benyomást kapjak arról, hogy ők hogyan mutatják be Sztálint, de erre sajnos nem volt lehetőségünk, így csak a kiállítási élményeim alapján tudtam képet alkotni arról, hogy milyen a vezér megítélése. És mint már fentebb is írtam, elég nagy csalódás volt a dolog. Azt gondolom, hogy bármilyen történelmi alak objektív értékelése elengedhetetlen lenne akármelyik nemzet számára az okulásra, és a továbblépésre. Azonban itt Sztálint sokkal inkább pozitív személyiségnek, nagy vezetőnek, hatalmas hadvezérnek lett beállítva, aki a nincstelen grúz kisfiúból lett a világ egyik legnagyobb hatalmának bölcs vezére, és ezzel párhuzamosan a rémtetteiről az ég világon egy szó sem esik. 

Az első terem Sztálin gyerekkoráról, a családjáról szólt: képek a falon az anyjáról, apjáról, iskolai bizonyítványok, dolgozatok, stb. A teológiai tanulmányok, tanárokkal fotók, fiatal kommunista mozgalmi képei, rabosítási felvételek (amúgy meglehetősen jóképű pasi volt). Majd a forradalmi évek, Sztálin Lenninel, és a nem-kegyvesztett elvtársakkal, végül a kiépülő személyi kultusz mementói: szorgos asszonykezek által, a boldog kolhoz-időkben szőtt faliszőnyeg, festmény amin Sztálin egy kislányt ölelget, bazi nagy váza a kínai néptől, és így tovább. A dolgozószobájának berendezése, egy-két egyenruha, majd a heroikus második világháború nagy győzelmei, a Vörös Hadsereg nyomulása, többek közt Magyarország elfoglalása is. És továbbra is semmi azokról a milliókról, aki emiatt a diktátor miatt vesztették életüket.

A kertben további érdekességeket lehet megtekinteni: a jópár Sztálin szobor mellett pl. a páncélozott vonatának egyik vagonját. Sztálin ugyanis félt a repüléstől, ezért ha tehette, ezzel a vonattal utazott, pl. Jaltára is, ahol aztán a világ háború utáni újrafelosztásáról döntött. A vonatba a múzeumjeggyel nem lehet bemenni, és ezt egy kedves, bajszos néni ellenőrzi is, hanem újabb jegyet kell váltani rá a pénztárban. Amúgy nem volt drága. A fülkék egyébként nem túl díszesek, nem mondhatnám rá, hogy Sztálin arannyal verette ki még a WC-ülőkét is, miközben a népe éhezett, de a kor legmodernebb technikájával volt felszerelve.

Végül a parkban, valamiféle szentély-féleséggel körbeépítve megtalálhatjuk Sztálin állítólagos szülőházát. Őszintén szólva elég szürreális ez a szarkofág, amit köré húztak, meg a panelházak látótávolságon belül. Bemenni nem lehet, csak a tornácig.

Az egész múzeumban a legjobban a Sztálinra épült kapitalizmus tetszett. A múzeum-shopban tényleg arany áron adták a kitűzőket, kitüntetéseket, képeslapokat, Sztálinos kulacsokat, hűtőmágneseket, pólókat (mintha az valami cool dolog lenne egy ilyen diktátor képével a mellkasunkon mászkálni), de a kert tele volt az olcsó "mozgóárus" kereskedőkkel. Itt mindjárt vettem is 50 tetriért egy Sztálin arcképével díszített gyufát, úgy gondoltam, ennél többet nem adhatok ezért az emberért, de így legalább haszna is van.

Amúgy beleolvasgattam a múzeum vendégkönyvébe: az angolul íródott bejegyzések nagy része szintén olyan lesújtó véleménnyel volt a tárlatról, mint én. A legdurvább így szólt: "Shame on you! How can you expect to have changes when you can't tell the truth about the past?" Ennyire azért talán nem szörnyű a helyzet, de az biztos, hogy a múzeumból csak egy dolog nem derül ki: hogy ki is volt Sztálin valójában. 

...valaki a sálját, valaki a fényképezőgépét, más a csomagját, és a legnagyobb idióta a gyerekét.

Remélem, a gyámügy ezt nem olvassa...

Eljött a nap, amikor el kellett jönnünk a Kaukázusból, amit én őszintén nagyon bántam. Ugyan nem vagyok egy nagy hegymászó, de a hegyek látványa mindig megnyugtat, úgy érzem, hazatértem. Hát, most ideje volt indulni "otthonról".

Az éjjeli buli után még volt egy kis kalandom egy egérrel, aki folyamatosan kaparászott a falban. Nagyon idegesítő volt, egyfolytában úgy hallottam, hogy már csak miliméterek választják el attól, hogy kifúrja a lyukat, és mivel az összes cuccunk szanaszét volt a földön (nem volt szekrény), és szerettem volna elkerülni azt a kellemetlen meglepetést, hogy a ruhák közt túrkálva egyszer csak valami megharap, így egy papuccsal csapkodtam a falat, hogy jobb belátásra térítsem az állatot. Végül csak elkussolt, én meg elaludtam.

A házigazda a reggelinél a tegnapi buli megfejeléseként mindenkinek adott egy saját készítésű méz kiszedő izét (hogy hívják ezt magyarul?), majd a Bombora nevű gyönyörű németjuhász segítségével kipakolták a csomagjainkat. Fotózódás, puszi-puszi, és Jakobbal elindultunk az újabb végtelennek tűnő buszútra.

Az első megálló rögtön egy kis túrázási lehetőség volt: Nikortsminda településtől nem messze található "Jégbarlang" (Ice cave). A barlang, ami gyakorlatilag egy óriási lyuk a hegyben, egy kellemes kis erdei séta után közelíthető meg. Kint 40 fok volt, a barlangban konkrétan 5, ezért még levegőt venni is nagyon nehéz volt a hirtelen hőmérségletkülönbség miatt. Mi azonban nem mentünk végig le, aminek az volt az oka, hogy a túraszandim baromira csúszott a vizes köveken, és az út nagyon meredek volt. Itt volt az első konfliktusom Sárival (szerintem nemcsak aznap, hanem az egész út alatt), mivel besértődött azon, hogy nem engedtem le egyedül.

Bár állandóan késésben voltunk, Jakob mindenáron meg akarta mutatni nekünk a Nikortsminda templomot. Ez több dologról is nevezetes: itt őrzik a Mikulás jobb kezét, nagyon érdekes díszítések vannak a falán (amit épp restauráltak), és itt vesztettem el Sárit. Úgy volt ugyanis, hogy a 40 fok miatt templomhoz illetlen öltözetben voltam, ezért az épületbe nem mentem be, Sári viszont igen. Meg anyu is csak ő nem vágta hogy akkor Sári vele van. Közben én árnyékot keresve visszamentem a buszhoz, aztán jött anyu is gyerek nélkül. Persze rohantam vissza: szegénykém ott bőgött a templom udvarán mert azt hitte otthagytuk. Fú, még most is remeg a gyomrom, ha eszembe jut.

Az ijedséget követően Sárit és anyut egyertelműen egymásra bíztam, mert mi többiek borkóstolóra mentünk Ambrolauriba. A környék és Grúzia leghíresebb bora a Khvanchkara, ami egy félédes (szerintem tök édes) vörösbor. Érdekes volt de a bor akkor is Villányi. Sajnos nagy rohanásban voltunk újra, így elég kellemetlen volt azt mondani a guide-nak, hogy pörgesse fel a dumát (amit először grúzról angolra, majd angolról magyarra fordítottunk, úgy, hogy egyébként fogalmam sincs a borászati szakszavakról...). Mindenesetre bemutatták a Kipiani családot, akik ezt a fajtát kinemesítették: ők egy grúz nemesi család voltak. 1907-ben a belgiumi borfesztiválon a legnagyobb meglepetésre aranyérmet nyert a Kvanchkara, és a díj a mai napig megtekinthető a borászatban. Érdekesség, hogy Kipiani hercegtől természetesen elszedték minden vagyonát a kommunizmus alatt, és állítólag hajléktalanként halt meg, azt sem tudni, hova temették el. Ezt követően bemutatták az ősi grúz borászati technikákat, ami egyrészt a legrégibb a világon (régészeti leletek 7000 évről korábbról is vannak), másrészt a világörökség része. Nem értek hozzá, hogy mitől speciális ez a borkészítési mód, de a többiek szerint érdekes volt. Végül egy fehérbort és a Kvanchkarát kóstoltuk, nekem kicsit testesebb volt ez a bor, és mivel nagyon meleg volt, és aznap még alig ettem, fejbe is vágott. Egyébként "vicces" volt, ahogy a guide folyamatosan mentegette magát, hogy épp most építik az új, szebb látogatói központot, szóval ezt meg azt nem tudja megmutatni, de majd menjünk vissza jövőre... Jakob amúgy nem volt megelégedve velük, azt javasolta, hogy legközelebb valami kisebb, helyi "gazdához" menjünk.

 A borkóstoló után újra buszra szálltunk, és jött a halál: órákis tartó végtelen zötykölődés Borjomi-ig, ami a "grúz Karlovy Vary" állítólag, bár ott sosem jártam. Út közben kitettük Jakobot egy benzinkúton, de megbeszéltük, hogy "jövőre vele ugyanitt" (tényleg, ha guide kell, nagy szeretettel ajánlom Nektek őt), majd a betervezett délután 4 óra helyett este 6-ra értünk Borjomiba.

Borjomi két dologról híres: az ásványvízéről (szerte Grúziában mindenhol lehet kapni ezt az enyhén vasas ízű, erősen szénsavas vizet, ami állítólag egy fontos exportcikke is az országnak), ami Sztálin kedvenc vize volt, és a gyógyvizes medencéiről, amelyek a hatalmas, csak gyalog, vagy biciklivel járható parkjában van. És itt jött az újabb konfliktus Sárival: ő mindenáron fürdeni akart, de minden útvonaltervező szerint kb. 1 órás "túra" vezetett volna a medencékig, és én azt nem akartam bevállalni. Végül Erzsiék megsajnálták, és elvitték magukkal, és állítólag nem is volt olyan nagyon messze a célpont, ráadásul remekül szórakoztak. Elmondásuk szerint a medencék olyan "retrok" (mert akkor még nem tudtuk, hogy ennél sokkal retrobb is lehet...), de a víz kellemes volt.

Hát... Borjomi Grúzia sokadik arca volt számomra. A város szép, rendezett, ez vitathatatlan. De a bazársor és a park eleje egy falusi búcsúra emlékeztetett, rengeteg volt az orosz és az iráni turista, ebből kifolyólag hatalmas volt a hangzavar (ami Racha után igencsak sértette a fülemet), a pincérek pedig nem adtak sokat a híres grúz vendegszeretre... szóval puccos meg minden, gyönyörű természetben egy ékszerdoboz, de nekem a Kaukázus egyszerű vadsága szebb volt.

A parkba egyébként belépőt kell fizetni (este 8-kor is!), viszont láttam, hogy mindenki kannákkal közlekedik, szóval gondoltam, hogy akkor biztos vizet is lehet vételezni. Ki is borítottam hát a nem Borjomi vizemet, és szaladtam a kúthoz, hogy akkor most jól megtöltöm, de amint belekortyoltam a vízbe, köptem is ki: vagy 30 fokos volt... Nyilván lehűteni nem volt hol, úgyhogy így jártam...

Érdekesnek tartom, hogy amint kitesszük a lábunkat az országból, máris sokkal érdekesebbnek és prezentálhatóbbnak tartjuk a magyar népi kultúrát. Ez mindenkire jellemző, még az is énekelni fogja a mulatóst, és járja a csárdást, aki otthon messziről kerüli az ilyen zenét.

Ennyit elöljáróban. Az előző napi kimerítő hegymászás után lightosabb tervei voltak Jakobnak. Persze a közel 40 fokos hőség idegtépő mindenki számára, és őszintén szólva ilyenkor sem a dzsipben való zötykölődés, sem a gyaloglás nem túl vonzó program. 

Ráadásul a reggeli "vészhelyzet" is megvolt: Anyut megcsípte egy darázs a kézfején, így a karja rövidesen akkorára dagadt, hogy egy Michelin-baba megirigyelhette volna. Nagyon ijesztő volt, és már láttam is magam előtt, ahogy betekintést nyerhetünk a grúz egészségügyi rendszer rejtett bugyraiba (apropó: biztosítást mindenki kössön!), de végül a helyi gyógymódok, és a csapatban lévő orvosok közreműködésének köszönhetően nem terjedt tovább a duzzanat. Anyu egész nap bedunsztolt, bepólyázott kézzel mászkált, és a gyógyszereknek köszönhetően eléggé kótyagos is volt, de legalább a keze megmaradt.

Szóval a szokásos reggeli és a piknikeskosarak begyűjtése után beültünk a dzsipbe, és ismételten megkezdtük a zötykölődésünket első célállomásunk felé: a világvége Mravaldzali falucska feletti templomhoz, ami a legnagyobb Racha-ban, és az a hír járja, hogy amit az ember itt kíván, az valóra válik. (Spoiler: nem. Legalább is Sári szerint...)

Mravaldzali legendája szerint az egyik oszmán hódítás során az ellenséges seregek eltévedtek a Racha-i hegyek közt, amikor leszállt a köd, és a mravaldzali Szent Györgyöt kérték, hogy mentse meg az életüket. Cserébe megígérték, hogy addig a távolságig, amíg a templom harangját hallani lehet, nem bántanak senkit. A köd eltűnt, és a katonák megtalálták az utat. Emellett Jalal-Ed-Din shah, akiről a Tbilisziben lévő Sioni templom kapcsán már volt szó, a saját kardját küldte ajándékba a Mravaldzalinak, ebből is látszik, hogy bár a hódítók kegyetlenek voltak, egyfajta kölcsönös tiszteletről azért mégiscsak lehet beszélni.

Érdekesség még, hogy 1991. április 29-n egy 7-es erősségű földrengés rázta meg a vidéket, az epicentruma valahol Oni és Ambrolauri között volt. Mintegy 45 000 épület semmisült meg, 270 ember halt meg, és 100 000 vált hajléktalanná. A személyi sérüléseket némileg csökkentette, hogy a legtöbben nem tartózkodtak otthon ezekben az órákban, viszont a hatalmas anyagi károkat tetézte, hogy például a Mravaldzali templom tornya is beomlott. A természeti katasztrófa után a templomot újjáépítették, bár a falán azért látszódtak sérülések most is.

Mivel itt ért az a kicsit kellemetlen meglepetés, hogy a templomban lévő ezer éves lépcsőkön a női szerveim miatt esélyem sem volt felmenni, kaptam az alkalmon, és megkérdeztem Jakobot, hogy mégis mennyire veszi az egyház komolyan a női-férfi megkülönböztetést. Azt mondta, hogy sok olyan szabály van, ami mondjuk valamit nem enged a nőknek, pl. felmenni a karzatra a templomban, de az is előfordul, leginkább vidéken, hogy pl. egy temetésen a férfiak és nők teljesen elkülönülnek, akár még a toron is.

A templom után visszamentünk Mravaldzali faluba, aminek talán van 4-5 állandó lakója, mindenesetre "közösségi tere" volt. Ezt úgy kell érteni, hogy volt egy bekerített füves terület, amire valaki eszkábált két padot és egy rozoga asztalt, és itt terítettünk meg. A kert végében vízforrás volt, és nagyon tetszett ez a DIY megoldás: szegényes, de végül is, kell ennél több?

Ebéd után újra dzsipbe ültünk, és a Cholevi tóhoz mentünk fel. Ez egy nagyon tüneményes kis tavacska festői virágos rétek ölelésében, ahol nemcsak ejtőzni, piknikezni, vagy táncolni lehet (mert ezeket mindenki kipróbálta), hanem a bátrabbak (olyanok, akiket nem zavart, hogy nem vittek fürdőruhát) meg is fürödhetnek a vízben. (Volt vagy 35 fok, és a víz sem volt túl hideg...)

Hiába a lightosabb program, én mondjuk nem akartam kihagyni a "hegymászást" sem, ezért Jakob elvitt minket egy könnyebben megmászható hegyecskére. A kilátás persze szép volt, de mondjuk meg sem közelítette az előző napit, viszont így is sokkal magasabban voltunk, mint a Kékes.

Itt a hegyen Jakob elmesélte, hogy milyen sztereotípiáik vannak a Racha-i emberekről. Egyfelől nagyon vendégszeretőek (ezt aláírom), nagyon keményen tudnak dolgozni, őközülük kerülnek ki a legjobb asztalosok az országban (kéne importálni közülül Magyarországra is), de úgy tartják, hogy az idő számukra nem olyan fontos fogalom. Erős hasonlóságot véltem felfedezni a mi székely-sztereotípiáinkkal is, ezért a lefelé úton racha-i és a székely vicceket meséltünk egymásnak.

2 óra újabb zötykölődést követően vissza is értünk Oniba, az utolsó itt töltendő esténkre. A háziak mindenáron be szerettek volna minket avatni a helyi kenyérsütés és pálinkafőzés rejtelmeibe, bár éreztem itt egy kis "hagyományos nemi szerepek" szerinti csoportbontást, ui. csak a nőket invitálták sütni, és csak a pasiknak adtak csacsát... amit mondjuk nem szeretek, és megnézve a pálinkafőzőt, annyira nem is bántam:

A kenyérsütést viszont mindig is ki akartam próbálni. Nem is igazán kenyér ez, inkább valahol a pizza és a lepény között van, de baromira tetszett, ahogy feltapasztják a kemence oldalára. Ez a mozdulat egyébként nagyon nehéz: úgy kell odacsapni a tésztát, majd lelapogatni kézzel, hogy lehetőleg ne égesd meg a karodat.

A vacsora közben a házigazda bejelentette, hogy egy kis meglepetéssel készült, mert meghívott két helyi énekest (valaki azt mondta, hogy a helyi traktorista meg a felesége, de kiderült, hogy valamilyen híres együttesben énekeltek, amíg volt pénz a kultúrára...). Akárkik is voltak, tényleg nagyon szép műsort adtak nekünk, de persze azért nekünk is kellett prezentálni (ismét) néhány magyar népdalt. A végén még táncolni is tanítottak minket: kicsit féltem, mert én már láttam a Sukhishvilit, de ott a pasik az előadás nagy része alatt a térdükön ugráltak... persze, ilyesmiről szó sem volt, de azért a mi csárdásunknál kicsit bonyolultabbak voltak a mozdulatok.

Az utazásom mottója: amikor azt hiszed hogy ennél szebbet már nem láthatsz, akkor menj tovább, mert ott még egy picit szebb lesz.

Nehéz lesz szavakkal leírni. A képek sem adják vissza, pedig csináltam nagyon sokat. Ott kell lenned, hogy elhidd. Van az a legenda, hogy a grúzok Isten legszebb földjeit kapták... És valószínűleg ez igaz is. A Kaukázus legalább is semmihez nem fogható, amit eddig láttam.

Hegyek vannak Európában is - még elég magas hegyek is. Ugyan mi nem vagyunk hegymászók, inkább a "minimax" elvét követve a lehető legkisebb energiabefektetéssel a lehető legnagyobb élményt szeretnénk, amit úgy kell érteni, hogy ha van felvonó, akkor mi tuti azzal megyünk a csúcsra. Ausztriában, Szlovéniában azért van pár ilyen módszerrel megközelíthető célpont, de azok a hegyek valahogy sokkal szelídebben, kiépítettebbek a Kaukázushoz képest. Ezt sem mondanám azért vadnak, inkább... érintetlennek. 

De kezdjük az elején. Mint írtam, a szállásunk Oniban volt, ami Racha régió központja. Kb akkora lehet ez a város, mint Bodajk, csak nem a Bakonyban hanem, egy picit magasabban, olyan 860 m-rel a tenger felett van. A neten egész korrekt képek keringenek róla, hát... én semmi említésre méltót nem láttam a városban, de lehet, hogy csak azért, mert addigra a szemem megtelt a hegyek nyújtotta tényleg leírhatatlan látványával.

Reggel a házigazda nagyon kedvesen végigmutogatta Sárinak a baromfiudvart meg a nyulakat, pihentünk a függőágyban és megettük a bőséges reggelit. Egyébként "All inclusive" ellátást kértünk, ami azt jelentette, hogy az ebédünket fonott kosarakban mellénk pakolták a dzsipekbe, amit Jakob intézett.

4 dzsipet rendeltünk, ha jól emlékszem, mind jobb kormányos Toyota volt, három fiatalabb és egy idősebb sofőrrel. Az ugye egyértelműen rendkívül fontos, hogy milyenek a sofőrök, egyrészt a biztonság, másrészt az élmény miatt. A hegyekben akármi, akármikor megtörténhet, tehát ezen szerintem nem érdemes spórolni. 

Azt hiszem, az az úttalan út kifejezés új értelmet nyert számomra. Az elején csak azon nevettünk, hogy random tehéncsordák jelennek meg az úton, vagy hogy a több kilométeres macadam utat 100 m új aszfalt szakítja meg (látszólag indokolatlanul), később már viszont konkrétan az életünkért aggódtunk, amikor lenéztünk hogy mi is van alattunk.

Aznap egész Racha-ban nagyon meleg volt, közel 35 fok a hegyen is, így persze eljött az a pont amikor az egyik dzsip hűtővize felforrt. Megkértek minket hogy akkor innen egy kicsit gyalog folytassuk ("Már csak egy grúz kilométer" - mondták, de ezt már ismertük hogy akkor biztos minimum 2 lesz...). Hegynek föl, ebben a melegben. Nem is az út és nem is az emelkedő, hanem a millió légy vagy bögöly volt, ami keservessé tette a mászást. Ezek nem is csíptek, hanem haraptak (volt, akit véresre). Jakob megmutatta a legjobb védekezést: letörsz egy bokorágat, és azzal csapkodod magad, mint a tehenek magukat a farkukkal. Mindenesetre a kilátás végig fantasztikus volt, még ha a könnyűnek mondott út nem is. (Addigra már megtanultam: amit egy grúz könnyű útnak hív, az nagyjából annyit jelent, hogy látod, merre megy az út...)

Talán ennek köszönhető, hogy a legtöbben végül bevárták a dzsipeket, és az első megállóig azzal mentek fel. (Kamuzhatnám, hogy én kemény voltam, de kb 1.5 km és 3-400 m szint után én is beültem egy autóba).

A "hivatalos" megálló az az útelágazás volt, ahol dönthettünk: tovább megyünk az egyik gleccserhez (gyalog), vagy -és végül ez maradt a konszenzus- megcélozzuk az egyik alacsonyabb csúcsot. Amikor mindenki felért, Jakob lejátszotta először a magyar, majd a grúz himnuszt. A szél nagyon fújt, de a gyönyörű panoráma, és ez a kedvesség szívet melengető érzés volt - pedig én aztán nem vagyok az a Himnusz alatt könnybe lábadt szemmel vigyázban álló fajta.

A megálló ideálisnak tűnt a piknikes ebédünk elfogyasztására, és már annyira éhesek voltunk, hogy tényleg gyorsan megettük a háziak által készített ételeket, és megittuk a bort. Ezt követően rábeszéltük az egyik népdalénekesnek tanult csoporttagunkat, hogy énekeljen el egy magyar dalt, ami itt, ebben a panorámában szintén hihetetlen élményként hatott.

Talán azt gondoltam, hogy ezt már nem lehet überelni, de hamarosan elindultunk, hogy meghódítsuk az egyik kisebb csúcsot, ahol Sárinak a hó is be lett ígérve (mert erre várt egész úton). Egy rövidebb, nagyon meredek kaptatón kellett felmászni a 2604 m-es csúcsra, ahol a látvány... hát, tényleg nehezen tudom szavakba önteni, talán a panelekben divatos fotótapéta jutott eszembe róla: giccses lenne egy falon, de basszus, tényleg létezik ilyen. 

Nagyjából fél órát időztünk a csúcson, megettük a csúcs-csokit, Erzsi nem tudta kihagyni, hogy kicsit jógázzon az emberekkel, ami azért ebben a ritka levegőben elég megterhelő lehetett. Sári meg rábeszélt, hogy csináljunk már meg egy kata-t itt, de a legjobb az volt, amikor csak ejtőztünk a fűben, és néztük a gleccsereket. Őszintén? Engem nyugodtan otthagyhattak volna...

A csúcsról a dzsipek felé ballagva még belefért egy szintén giccsben tocsogó csapatfotó a vadvirágos hegyoldalon.

Lefelé is volt egy szakasz, ahol ki kellett szálljunk a dzsipekből biztonsági okokból, és nekem végig a "Lassan kocsis" c. dal járt a fejemben, mert rázott az út nagyon. 

Hazafelé Shoviban megálltunk egy Sztalinnak épített, de sosem használt villánál, amely egykor biztosan pompás lehetett, bár a Generalisszimusz állítólag sosem járt itt. A z impozáns épület mára az enyészeté lett, bár néhány bátrabb csapattag azért csak bemászott. Akkor jöttek csak ki, amikor kiderült, hogy azért valaki csak lakik ott: egy hevenyészett hálószobát találtak az egyik helységben.

Itt, a dácsa udvarán még egy gyors kerékcserére is sor került, majd az út mellett megálltunk egy ásványvizes forrásnál ami nagyon hasonlít a fehérvári vasas vízre, és állítólag, ha ezzel iszod a bort, akkor nem leszel másnapos. Hát, úgy tűnt, igazuk volt...

... avagy a nap, amikor megtanultuk, hogy az út mindig tovább tart, és mindig nehezebb, mint ahogy egy grúz mondja.

A legutóbb ott hagytam abba, hogy Kazbegi-ben ájultam el a Kazbek hegy (nem) látványától. Ez még az első grúz utunkon történt, de 2018-ban is meglátogattuk a Magas-Kaukázust, Racha-t, így most az időben kicsit ugrálva, de erről fogok írni. Azért nem akkora a csalás: a 2018-as csoport ugyanis épp a Racha-i út előtti napon járt Kazbegiben, csak ők vissza is tértek Tbiliszibe, hogy felszedjék a csoport maradékát, és együtt induljunk Oni-ba, ahol az elkövetkezendő pár napot eltöltöttük.

Tehát Tbilisziből indultunk viszonylag korán. Ilyenkor mindig arra gondolok hogy vajon jövök-e még ide? Mennyire nézzem meg még utoljára? (Azóta úgy tűnik, megyek még legalább egyszer, de azért igyekeztem a retinámba vésni az ébredező várost, a hangulatot, a fényeket). Az út ezen szakaszára csatlakozott hozzánk Jakob is, és ő lett a túravezetőnk az elkövetkezendő pár, racha-i napra. (Igazából már az előző nap is elkísérte a csoport másik felét Kazbegibe, azt hallottam, hogy ott is nagyon meg voltak vele elégedve.)

Egy kis reklám Jakobnak, nem azért, mert megkért rá. Velem egykorú, kétgyermekes édesapa, aki "civilben" az EU Grúziai kirendeltségén dolgozik (a nagykövet amúgy magyar, Herman Jánosnak hívják). Szabadidejében Jakod rengeteget túrázik Grúziában, és nemrégiben úgy döntött, hogy túrázási tapasztalataival másoknak is segítene megismerni az országot. Azóta kisebb-nagyobb csoportokkal járja az országot mellékállásban, de hosszú távon szeretne ezzel foglalkozni teljes munkaidőben. Jól beszél angolul, és elég jól oroszul is, és azért a hegyekben nem árt, ha van valaki, aki grúzul is meg tud szólalni, ha arra lenne szükség. De nem ez volt a legnagyobb előnye annak, hogy felfogadtuk: Jakob tényleg a szívét-lelkét beleadta a dologba, és mindent megtett azért, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. Egy csomó mindent megtanult magyarul, tájékozódott a kultúránkról, a történelmünkről (és mindenhol a közös történelmi szálakat kereste), és nagyon odafigyelt mindenkire, különös tekintettel Sárira (bár szerintem ő volt a legkevésbé problémás). Amit talán kicsit nehezebben mért fel, az a csoport teljesítőképessége volt: azért összességében kevésbé voltunk edzettek, mint az átlag (grúzok...), és a hegyi ösvények, amikhez mi szoktunk, lankás dombocskákon futó autópályák a "könnyűnek" mondott grúz turistautakhoz képest. Emiatt többet tervezett be, mint ami a csoport miatt belefért, de kellően rugalmas volt ahhoz, hogy módosítsa a programot, ha úgy alakult.

Tbiliszit elhagyva megálltunk Mcheta-ban. Én már voltam itt tavaly, de azért pár fotót készítettem. 

Mcheta az ősi grúz főváros. Helyes kis hely, van egy gyönyörű katedrális és egy szép bazársor. A mellette lévő hegyen pedig egy 600 körül épült templom: mindkettőt megnéztük, de tulajdonképpen itt csúsztunk meg először az időben. A csapat ugyanis enni és vásárolni akart, kóborolni a városkában, ami extra 45 perces késést eredményezett (a tervhez képest.)

Mchetából elvileg 4 órás úttal értünk volna el az első hegyi túránk helyszínét, de a fentiekben kicsit elspoilereztem: az út nem 4, hanem minimum 6 órát tartott (nem is a sok km miatt, hanem az extra béna óvatos buszsofőr miatt. Nem hiszem hogy 60-nál többel mentünk valaha is..., de az is igaz, hogy sokszor beragadtunk egy-egy kamion mögé). Emiatt délután 4 helyett már majdnem 6 óra volt, mire Tkibuli felett megálltunk az út mellett, és nekiláthattunk volna a 9 kereszthez (9 jvari) tartó túránknak, ami Jakob szerint könnyű , oda- vissza 6 km, felfelé kb 300 m szinttel, és 2 órát tervezett rá...

A 9 kereszt legendája szerint egy apának 9 fia volt, és mind a kilenc gyermeke elment a háborúba. Az apa nagyon féltette a fiai életét, ezért minden áldott nap 8 km-t gyalogolva, egy-egy keresztet cipelve a hátán felment a hegyre, felállította a kereszteket, és ott imádkozott, hogy a fiai hazatérjenek. Isten meghallgatta az imáit és mind a 9 fiú szerencsésen hazatért.

Az út a főút mellől indult, és látszott rajta, hogy valaha autók is jártak rajta (dzsippel talán még most is lehetne közlekedni). Azért volt itt műút, mert a szovjet időkben "recreation area" funkcionált itt, amihez egy felvonó vezetett. Ez ma már nem működik, és az út is tönkrement. A "valaha-volt-kocsiutat" jobb oldalon sziklafal, bal oldalon szakadék szegélyezi, eszméletlen a kilátás. Egészen a régi felvonóállomásig gyalogosan jól járható, bár a bakancs azért nem árt ide.

Ugye elég későn indultunk, és én speciel eléggé tartottam a sötétedéstől, ezért igencsak csipkedtük magunkat felfelé. Jól ki is döglöttem, mire a régi lanovkához felértünk, ahol megkezdődött volna az út nehezebb szakasza. Ezt úgy kell érteni, hogy meredekebb, erdei-köves ösvényre kellett áttérni az utolsó 500 méterre, de itt már tényleg nagyon kezdett leszállni a köd, és hirtelen a szürkület is, a kövek pedig csúszósak voltak, úgyhogy egyre többen mondogatták, hogy talán vissza kellene fordulni. Végül -követve a túrázás legfontosabb szabályát, hogy ne válj el a csapattól, mindenki belátta, hogy most nem mászunk fel a 9 keresztig, és szomorúan, de beletörődve elindultunk vissza. 

Végül szerintem jól tettük, hogy nem mentünk végig. Történt ugyanis, hogy sétáltunk lefelé, Sári előttem a nagynénémmel, én Jakobbal beszélgettem, amikor egyszer csak valami kavicsok potyognak mellettem. Jakob rögtön megállított, felnézett és közölte, hogy akkor most menjek és szóljak mindenkinek hogy teperjen le a hegyről. Úgyhogy fogtam Sárit és rohantunk le. Valószínűleg valami madarak verték le a köveket de azért elég para volt. 

Igazság szerint ez a túra magyar viszonylatban nehezebbnek számított és tuti nem lehet 2 óra alatt megcsinálni. 3 óra az edzettebbeknek minimum - de ha kényelmesen, a tuti panorámát sűrűn fotózva, itt-ott megállva akarsz kirándulni, akkor jobb, ha 4 órát szánsz rá. Viszont ha fent vagy, akkor ezt láthatod:

Már erősen sötétedett, amikor a buszhoz értünk, és eléggé ki is fáradtunk. Jakob mindenkit nagyon megdicsért, hogy igazi csapatként működtünk, és külön kiemelte Sárit, hogy mennyire ügyes volt (és tényleg).

Már erősen éjszaka volt, mire az Oni-ban foglalt szállásunkra értünk. A háziak vacsorával vártak minket, amiből én sajnos nem sokat tudtam enni, mert Sári nagyon álmos volt, de egyedül nem akart a szobában maradni. A szállás két épületből állt: az elsőben voltunk mi, de a vacsora a hátsóban volt, ami felett voltak még szobák, és a mienktől ez legalább 100 méterre volt. Az udvar tele volt virágokkal, kis kutakkal, mindenféle régiséggel (mint kiderült, a tulajdonosnak saját kis múzeuma is volt a társalgóban), és éjszaka annyi szentjánosbogarat láttam a fűben, mint még soha.

Reggel aztán kiderült, hogy nemcsak ilyen állatok vannak: a tulaj megmutatta Sárinak a nyulakat, csirkéket, és a németjuhásza, Bobora pedig igencsak kezesbáránynak bizonyult. 

"Fenn, túl a Kaukázus hegyormán
Röpült az égi száműzött,
És lenn a Kazbek gyémántformán
Örök hófényben tükrözött" (Lermontov)

Fene ezekbe a grúzokba, hogy a templomaikat mindig magasra építik. Jó, ennek azért van mindenféle praktikus oka is: nagyjából azért is tudott fennmaradni a kereszténység ebben a "viharok tépázta kis országban", mert a hívek fogták magukat, és felmentek a hegyekbe. Nos, az egyik leghíresebb hegytetőre felhúzott templomuk a Gergeti Szentháromság-templom, amit ma meglátogatunk.

A templom kb. 700 éves, és pont olyan, mint az összes többi grúz ortodox templom (szerintem), leszámítva, hogy "mindössze" 2200 magasan van, ami a tőle nem messze lévő Kazbek 5000 m feletti csúcsához képest nyilván csekélység, de a Bakony lankáihoz szokott lábaimnak azért elég nagy kihívás volt. Mondjuk, most nem a könnyebb utat választottuk, mert mehettünk volna dzsipekkel is a templomhoz, hanem inkább gyalogoltunk. Nyugodtan hívhatnánk ezt túrázásnak is, bár erre némileg rácáfoltak a helyi asszonyok, akik szandiban, vagy akár papucsban caplattak fel a templomhoz, de legyünk már megengedőbbek saját magunkkal szemben: igen is túráztunk a Kaukázusban.

Szóval szerintem csak a templom miatt nem feltétlenül érdemes gyalogolni, na de a kilátás, az út, a levegő, az egész feeling valami leírhatatlan volt, és engem nagyon megérintett. Azért megpróbálom szavakba foglalni, amennyire lehetséges...

 Az út első szakasza a falu felső részén keresztül, a dzsipek által is használt földúton ment. Nekünk szerencsénk volt, mert nem esett, de azért el tudtam képzelni, milyen sár lehet itt esős időben. Még a faluban csatlakozott hozzánk két kóbor kutya, akik végig elkísértek minket. A kutyák teljesen ártalmatlanok voltak, és ez általában is nagyon jellemző Grúziára: sok a kóbor eb, nagytestűek, és rendszerint nem zavarnak semmi vizet.

Egy sarkon aztán dönteni kellett: maradunk a kanyargós, de nem durván meredek, cserébe viszont sokkal hosszabb földúton, vagy letérünk a hegyi ösvényre. Mi az utóbbit választottuk: így viszonylag rövid, kb 2-2,5 km-es szakaszon győztük le a kb. 600 m-es szintet, időnként elég komoly terepen (a komoly terepet értsd úgy, hogy én azért rendszerint nem túrázok magas hegyek közt). 

Az ösvény egy valamikori lakótorony mellett haladt el. Ilyenekből igazából Szvanétiában van több, és funkciója szerint háborús időkben raktárként vagy menedékként is szolgált. Állítólag olyan is gyakran megesett, hogy a megszökött párok bújtak el ide, vagy a vérbosszú elől menekült ide a bűnös. A torony lakrészébe felmásztak, felvitték, ami a túléléshez kell (állatok, ennivaló, stb.), majd felhúzták a létrát. Kicsit olyan ez, mint az Aranyhaj börtöne. Itt csak ezt az egyet láttuk, de jövőre, amikor Szvanétiába megyek, többet is lesz alkalmam meglátogatni.

Elhagyva a tornyot egy csodálatos völgy felett haladt el az ösvény. Lent egy hegyi folyó hömpölygött, a hegyoldalakon birkák legeltek, és lassan, de biztosan meg-megpillantottuk a Gergeti templomát. Az utolsó szakaszt egy füves hegyoldalon kellett megtenni: látszólag nem tűnt hosszúnak ez a rész, de a magasság megítélése mindig csalóka.

Mint írtam, a templom maga nem volt különösebben különleges (persze, ha leszámítjuk, hogy hova építették), de a pozíciójából fakadóan felejthetetlen élményt nyújtott. Érdekes volt, hogy amíg gyalogolva szinte alig találkoztunk másokkal, fent hirtelen nagyon sokan lettek: ők mind dzsipekkel jöttek, ill. innen indulnak a kazbeki túrák is, úgyhogy a parkolóban még valamilyen hevenyészett büfé és WC is volt. 

A templom nagyon népszerű a grúzok közt, sokan kötnek itt házasságot, bár azt nem tudom, hogy a menyasszony végig gyalog jön, vagy valameddig felhozzák. Mindenesetre a parkolóból azért kell még egy kicsit mászni felfelé, adott esetben jó nagy sárban, ami -mint írtam már- minket szerencsére elkerült. A kilátás és az egész miliő nagyon pazar. Annyira megragadott minket a hely, hogy a nagynéném, aki amúgy jógaoktató, a templom falánál tartott is egy kis meditációt. A többi látogató teljesen csöndben maradt ezalatt, csak a fényképezőgépek kattogását hallottam, és amikor kinyitottuk a szemünket, észrevettük, hogy egy japán lánnyal bővült a csapat. Mondta is, hogy egy szót sem értett semmiből, de úgy gondolja, érezte a dolgot. 

Ennyi spiritualitás nekem pont elég is volt, és mivel felfelé kb. 1,5 óra alatt tettük meg az utat, ideje volt indulni vissza. Lefelé egy másik utat választottunk, a hegy keleti oldalán ereszkedtünk le. Először egy viszonylag jól járható, de nagyon meredek ösvényen mentünk, ahol viszont csodás panorámát kaptunk a falura és az azt övező hegyekre, majd egy mezőn folytatódott az utunk, ami elég durván megterhelő volt a térdünknek és a combjainknak. Az ösvény később állandóan átvágott a dzsipek által használt földúton, amin baromi nagy volt a forgalom, és a por (köszönhetően annak, hogy nem sárban dagonyáztunk). Összességében így azért sokkal gyorsabban leértünk, kb. 45-50 perc alatt, és mivel ezután még várt ránk pár érdekes hely, nem bántuk meg, hogy a rövidebb utat választottuk.

A túra után buszra szálltunk, hogy megnézzük az orosz határt, ami innen nincs túl messze, de a betonút hirtelen földúttá változott - lehet, hogy csak az épülő gát miatt, ami közvetlenül a főút mellett volt. Emiatt, vagy a határ miatt, nem tudom, de egy csomó "Dangerous Zone" táblát láttunk. Ráadásul Levan kereke ki is durrant, úgyhogy még egy gyors kerékcserére is szorult a busz, de a sofőr ezt tényleg profin megoldotta (Spoiler: 2018-ban is volt defektünk..., vagyis úgy tűnik, 100%-os a kerékpótlási arányszámunk). 

A főútról egy üzem mellett kellett lejönni, ahol Levan kitett minket, és azt mondta, innentől gyalog menjünk, vagy dzsippel, neki mindegy (gyalog mentünk). A Gveleti vízesésekhez tartottunk, amiből kettő is van (kicsi és nagy), ill. egy tó, amit most kihagytunk. Egy köves, dzsipek által használt úton gyalogoltunk a hegy felé kb. 500 m-t, amikor egy útjelző táblához értünk. A nagy vízeséshez, amit mindenképpen látni akartam itt kellett lekanyarodni, de egy kicsit elbizonytalanított a kiírás, amely szerint a vízesés -ha jól emlékszem- 500 m volt, de a menetidőnek 30 percet adott meg a tábla. Hú, gondoltam, ha 500 m 30 perc, akkor milyenek az útviszonyok? Épp jött egy lány vissza, tőle megkérdeztem, hogy mennyire kell itt mászni, mert hát nem éppen fiatalokkal vagyok, de megnyugtatott, hogy nem gáz az út. Nekivágtunk... hát, gáz azért nem volt, mert mindenki végig tudott rajta jönni, aki akart, de sok helyen kellett a kezünket is használni, ami nálam már kimeríti a mászás fogalmát.

Végül meghallottam a vízesés zubogását, ami erősen motivált az amúgy nagy hőségben. Azért is volt melegem, mert be kellett öltözni, hogy elkerüljem a vízkörnyékét kedvelő, nagyon mérgező kaukázusi medvetalppal való találkozást, amitől állítólag égési sérüléshez hasonló sebeket lehet szerezni.

Végül elsőként értem fel a vízeséshez, ahol legnagyobb meglepetésemre az első ember, akibe belebotlottam, egy pap (teljes öltözékben) és egy hozzá tartozó nő volt, és a vízesést videózták. Rögtön kezébe nyomtam a telefonomat, hogy csináljon már rólam pár képet, és így tettek a nem sokkal később érkező csapattagok is, úgyhogy szegény pap imádkozás helyett fotóssá lépett elő (vagy vissza). 

A vízesés egyébként gyönyörű és hatalmas, semmiképpen ne hagyjátok ki, ha erre jártok. 

A visszafele út kicsit rázósabb volt (köveken mindig nehezebb lefelé), de akibe még maradt energia, azokkal elmentünk Kazbegi falu hivatalos strandjára. A strand egy ásványvizes forrásra épült, teljesen ingyenes, és ugyan az idő nem volt jó, mi láttunk két kissrácot, akik épp visszafele jöttek a fürdésből. Mondjuk, amikor megláttam a medencét, nehezen hittem el, hogy valaki akar itt fürödni, de aztán 2018-ban kiderült, hogy még olyanabb medencében is akarok... A beton medencét a mellette fetörő ásványvízzel töltötték meg. A feltörést konkrétan így kell érteni, ugyanis az ásványvíz, amiből ottjártunkkor pl. katonát is ittak, leginkább egy csőtöréshez tudnám hasonlítani. 

Nem is a strand volt a legérdekesebb élmény, hanem a strandon tanyát vert bácsik társasága. A beton korlátokra kiterítettek egy kis terítőt, felszelték a kenyeret, sajtot, elővették a bort, majd az egyik odajött hozzánk, és oroszul megkérdezte, hogy mégis kik vagyunk (nagyon örült, mikor megtudta, hogy magyarok), és megköszönte, hogy meglátogattuk ezt a gyönyörű országot, elmondta, hogy ők geológusok, és valami ortodox ünnepet ünnepelnek, és megkínáltak minket étellel és borral. Meghallgattuk a Tamadát, ettünk, ittunk, és ismét megtapasztaltuk ezt az őszinte, itthon már elképzelhetetlen vendég- és emberszeretetet, ami a grúzokat jellemzi.

Aznapra még egy érdekes program kínálkozott, mégpedig egy kis gasztrokaland (aka. vacsora) a tényleg legjobb kazbegi étterembe. A hely olyan, mint egy 80-as évek-beli csajágóröcsögei falustrand lángososa, de az ételek és a vendéglátás páratlan volt. Műanyag székeken ültünk, de a kerti asztalok dugig voltak tömve mindenféle enni- és innivalóval, és a hangulat tetőfokán még pár magyar nótát is elénekeltünk a háziaknak, amit ők azonnal posztoltak a facebookra. 

2017-ben itt búcsúztunk el a Kaukázustól, de én örökre beleszerettem ebbe a vidékbe, ezért 2018-ban még több időd töltöttünk a hegyekben, igaz, ezúttal nem Kazbegiben, hanem Racha-ban. Ha lehet, ez még szebb volt, de ez már egy következő bejegyzés témája.

Na jó, mi akkor épp nem Tbilisziből, hanem Signagiból indultunk, de a Signagi-Tbiliszi úton semmi említésre méltóra nem emlékszem. A grúz hadiút egyébként Tbiliszi felett kezdődik hivatalosan, és az oroszországi Vlagyikavkazig tart. Mi nem mentünk át Oroszországba, hanem az egyik leghíresebb grúz kaukázusi településig, Stepanstminda-ig (vagy ismertebb nevén Kazbegi-ig) utaztunk. Itt található a Gergeti kolostor, és a Kazbek hegy, ami a maga 5047 m-es magasságával lenyűgöző látvány (már ha olyan szerencsés vagy, hogy előbújuk Neked a felhők közül).

Na de az út. 2017-ben tehát Signagiból mentünk, 2018-ban viszont a csoport azon része, aki még nem volt itt, egy darab tbiliszi napot áldozott be ezért a túráért. Szerintem ha még nem voltál Grúziában, érdemes egyszer végigmenni az úton, ami tényleg nagyon érdekes, és eléggé ismert is "utazós" körökben. Amikor -már Magyarországon- találkoztam olyan motorosokkal, akik bejárták az egész Kaukázust, az első kérdésük az volt, hogy ugye nem hagytam ki a grúz hadiutat?

Az útvonal gyakorlatilag az egyetlen főút, ami összeköti a kaukázusi országokat Oroszországgal, így nemcsak a történelmi időkben volt fontos kereskedelmi és háborús közlekedési lehetőség, hanem a mai napig ezen bonyolódik a komplett kamionforgalom a térségben. Ennek megfelelően elég kiszámíthatatlan a menetidő: simán be lehet ragadni egy-egy teherautó mögé, akik nyilván nem 100-zal fognak tépni a hágókon. De ha olyan a sofőrötök, mint a mienk volt, aki nem igazán zavartatta magát a forgalom miatt, akkor talán nem lesz gond a szembejövőkkel, és az úton totál lakonikusan sétálgató tehenekkel sem. 

Írtam már a grúz közlekedési morálról: hát ezt itt, a hadiúton lehetett a legjobban megtapasztalni. Levan, a sofőr, beérve egy kamiont megnyomta párszor a dudát, és anélkül, hogy kilesett volna, simán belekezdett az előzésbe. A duda ugyanis a szembejövőnek jelezte, hogy légyszi húzódj le, mert jövök. 2018-ban megtudtuk, hogy bevezettek egy új szabályt a tehenekre: ha egy tehén rátéved a főútra, akkor a tulajdonost 500 larira büntethetik. Na most a tehenek ritkán járkálnak egyedül, szóval 500 lari / fő nem olyan kis büntetés, de talán valamivel kevesebb tehenet láttunk emiatt... Mondjuk nincs "tehén-menekülő útvonal", szóval nem tudom, hogy a rákba mehetnének a marhák, ha nem a betonúton...

Az első megálló, amit érdemes útba ejteni, rögtön Tbiliszi után egy kellemes kávézó, ahonnan elég jól rá lehet látni a Zhinvali víztározóra. Ez a mesterségesen felduzzasztott tó látja el Tbiliszit ivóvízzel, és az érdekessége az, hogy -Erdélyhez hasonlóan- itt is elöntöttek pár falut, ami az útjába került. 

A következő megálló, amit érdemes megnézni, a víztározó partján álló Ananuri erőd, amely számos csata és felkelés helyszínáül szolgált az elmúlt századokban. Ha láttál Grúziáról képeslapot, akkor ez az erőd általában szerepel rajta. Nem volt csúnya, bár ennyi hevenyészett szuvenyírárust már rég láttam. 

Számomra sokkal érdekesebbek a természeti látványosságok, főleg, aminek valami jó sztorija van. Az erőd után megálltunk két folyó torkolatánál, ugyanis a legenda szerint élt a környéken két lánytestvér. A szőke és a fekete hajú testvérek ugyan abba a fiúba voltak szerelmesek, de a fiú a fekete lányt választotta. A szőke, aki a testvérét és a fiút is nagyon szerette - hogy ne álljon a boldogságuk útjába- öngyilkos lett. A testvére elvesztésébe viszont a fekete hajú lány is belehalt. Így keletkezett ez a torkolat:

Mivel már nagyon éhesek voltunk, megkértük Levant, hogy vigyen el minket egy olyan helyre, ahol az igazi hinkalit meg tudjuk kóstolni. A hinkali egy töltött tésztabatyu, amelyet különböző formára készítenek, attól függően, hogy mi van benne. Lehet kérni sajttal, gombával, hússal, zöldséggel vagy akár levessel töltöttet is. A folyóparton az út mellett volt is egy híres étterem, ahol a hinkali elég jó volt, de a WC... nos, azt inkább hagyjátok ki.

Ha eddig eljutottál, akkor már tényleg beérsz a Kaukázusba, rögtön a Gudauri régióba, ami Grúzia ismert (hacsak nem az egyetlen) síparadicsoma. Itt volt jó pár hajmeresztő szerpentín, meg az a bizonyos sílift, ami aztán télen kicsit megbolydult. Egyébként hirtelen nagyon hideg is lett, és amikor legközelebb megálltunk a Népek Barátsága Kilátónál, rendesen be kellett öltöznünk. Nemhiába, ez már 2000 m felett volt.

A Kilátót 1983-ban emelték a grúz és az orosz nép öribariságának emlékére - vagyis a Grúzia feletti orosz "protektorátus" 200 éves évfordulójára. Egyfelől jól tudjuk, mit jelent az, ha az oroszok a szárnyai alá vesznek egy másik országot, másfelől gondolom, nem nagyon volt választásuk a grúzoknak (sem a protekturátusra, sem az emlékmű építését tekintve). Szóval ez a beton izé, ami -szerintem iszonyatos- szovjet-stílusú, díjbirkózó kezű Tamara-királynővel, meg persze boldog kohómunkásokkal volt díszítve, nagyon szürreális látványt nyújtott 2300 m-n.

De a kilátás tényleg eszméletlen volt innen - és akkor még nem tudtam, hogy ez semmi ahhoz képest, amit Kazbegiben láthatok majd.

Bár időrendben "holnapra" kellene betennem, de földrajzilag mégiscsak a hadiút mellett van egy érdekes képződmény: vasas (vagy hasonló) kicsapódás a sziklákon, amin folyik le az ásványvíz. Természetesen inni is lehet belőle (egyébként elég sok helyen van az út mellett forrás), meg felmászni a köveken.

Kazbegibe (vagyis hivatalos nevén Stepantsmindába) csak este értünk. Ez a falu vagy kisváros a kiindulóhelye a Kazbek-túráknak, vagyis tele van panziókkal, és hátizsákosokkal. Van minden: bank, bolt, kocsma, kávézó, orvos, kínálnak itt gleccser- és hegymászó túrákat, dzsipeket (ami jó szolgálatot tesz, ha nem akarsz gyalog felmenni a Gergetihez, bár az autózás eléggé levesz az élményből...). Viszont -bármilyen puccos szállást is választasz- itt a hegyekben azért bármi előfordulhat. Minket is az a kellemetlen meglepetés ért, hogy a közeli építkezés miatt órákig nem volt víz, akár napjában többször is. Ezeket a dolgokat egyszerűen el kell engedni... helyette inkább meginni egy sört, és várni, hátha előbújik a HEGY a felhők közül. Tavaly én olyan szerencsés voltam, hogy egy percre láthattam a csúcsot, ami tényleg olyan magasan volt, hogy azt el sem tudtam volna képzelni. A többiek nem látták se tavaly, se idén, ezért a fotó, amit beteszek róla, 2016-os, és Anyuék csinálták. Az a kis izé a kisebb hegy tetején a Gergeti kolostor, ahová másnap felmásztunk.